Kicsit féltem. Kicsit aggódtam. Dobogott a szívem. Nem tudtam, mi vár rám, amikor újra köztetek leszek. Nagy összeveszés, és félreértések. Így váltunk el. De tisztáztuk. De nem tudtam, mi történt azalatt a pár nap alatt, amíg nem voltam. És kicsit aggódtam. Most éreztem először, hogy fontosak vagytok nekem, és nagyon fájna, ha már nem lennétek nekem. Elfogadtatok olyannak, amilyen vagyok. Még mondtátok is, hogy meg ne változzak, mert én így vagyok egyéniség, jellem. Biztosan nem sikerült volna a változás, de abban is biztos vagyok, hogy mindent megtettem volna, hogy helyreálljon a béke. Mert szeretem a lovakat, szeretem a lovaglást, és szeretlek titeket. Úgy kezdtem el a lovaglást, hogy még azt sem tudtam pár hónappal ezelőtt, hogy én lovagolni szeretnék. Voltak nagyon nehéz pillanatok, amikor semmi sem sikerült. Volt, hogy feladtam volna. Volt, hogy azt éreztem, feleslegesen dolgozom, mert ez, az, az álom lesz, ami nem válhat valóra. És akkor jött Balázs, aki hihetetlen türelemmel, és szeretettel elmondta, Ő mit gondol erről. Sosem erőltette, hogy maradjak. Rám bízta a döntést, Ő csak elmondta az érveit. És annyira szívemhez, és lelkemhez szólt, hogy tudtam, nekem maradnom kell.

Kaptam egy családot. A világ legcsodálatosabb családja fogadott be. Sosem volt igazán családom, sosem éreztem, hogy tartozom valahova. Sosem éreztem azt a feltétel nélküli elfogadást, és szeretetet, amit közöttetek. Már az első pillanatokban tudtam, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. A lelkem szabaddá lett. Hazaértem.

Egyre jobban és jobban vártam az időt, amikor átléphetem a lovarda kapuját, hogy veletek, köztetek lehessek. Balázs humorral és végtelen türelemmel adta, vagy adja át nekem, vagy próbálja átadni nekem a lovaglás tudományának alapjait, hogy egyszer képes legyek önállóan is egy hatszáz kilós gyönyörű állatot irányítani, vezetni.

Amikor ott ülhetek a lovon, beléphetek egy másik világba. Minden gond, probléma, fájdalom megszűnik létezni arra a kis időre, amíg ló és lovasa vagyunk. Beléphetek egy másik világba... és a való világ megszűnik létezni. A gondolataim eltűnnek, békét hagynak nekem.... A lelkem megnyugszik, és szárnyal.

A legfantasztikusabb dolog lovakkal dolgozni. Sokat fejlődtem általuk, nagyon sok blokkot felszabadítottak bennem. Már tudok egyenes háttal ülni, állni. Már képes vagyok rá, de a mindennapokban még emlékeztetnem kell magam eme tényre. ÉS milyen érdekes... a ló hátán meg emlékeztetni kell magam az egyenes hátra! ... Iszonyatosan jó érzés, amikor eljut a tudatomig, hogy egy hatszáz kilós állat, most azt tette, amit kértem tőle. Ma sikerült ráálljuk arra a helyre, amit Balázs mutatott. Tíz perci örömködtem a lovon, hogy ezt most én csináltam. Odament Szellő, ahova én szerettem volna, megállt, amikor azt szerettem volna, és azt tette, amit kértem tőle! Csodálatos érzés volt, és rendkívül önbizalom növelő is egyben. Hiszen, még néha előtörnek belőlem olyan gondolatok, hogy én erre nem vagyok képes, én ezt nem tudom megtenni. Pedig dehogynem. 600 kiló színtiszta izom, 600 kiló színtiszta szeretet... és csoda... mert néha a  csodák, négy lábon érkeznek, és patájuk van.

Sétáltunk fel a lovardába. Elég sokat kell felfelé menni a parkolóból. A szívem egyre hevesebben vert, mert nem tudtam mi vár rám. De valahol legbelül, a szívem mélyén éreztem, minden a lehető legnagyobb rendben van, de azért aggódtam kicsit. Közben megbeszéltem magammal, hogy bármi is történjék, a lovaglás és a lovak megmaradnak nekem, még akkor is, ha ehhez egy másik lovardába kell majd járjak. Hiszen nem a lovarda, és az oktató a lényeg, hanem a lovak szeretete, amely nem tudom, hogyan fertőzött meg ennyire. Ahogyan gyermekem fogalmazott, ez egy olyan fertőzés, amiből nem lehet kigyógyulni. És így könnyebb volt. Mert nem az álmomat adtam volna fel, hanem a csapatot. Az egomnak így könnyebb lett.

Megláttalak benneteket, ahogyan álltok az ajtó előtt. Szilvi mosolygott, és már messziről kiabált. Bemutatott a fiának.... közben megjelent Gábor is... és Balázs is. "Mosolyogj!" Mondta nekem... "nincs semmi baj... most már minden rendben..." Próbáltam a mosolyt... de még nem volt őszinte. Aztán beléptem a lovakhoz. És akkor már szívből jött a mosoly... szívből jött a boldogság... mert lelkemet megint elöntötte az az érzés, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, a lehető legjobb időben... a lelkem hazatalált... Szellő pedig maga volt a csoda... mintha csak tudta volna, hogy ma a lehető legjobbnak kell sikerülnie a lovaglásnak, mert lovasa még tele van kételyekkel, még tele van bizonytalansággal. Az óra végén átöleltem őt... hozzábújtam puha bundájához. Megszeretgettem, és megköszöntem neki, hogy ma társam volt... a lehető legjobb társam....

Egyszer valaki azt mondta nekem, a szeretettel mindent meg lehet oldani... és ma ez számomra be is bizonyosodott.

 A szeretet csodákra képes... és ezt én ma átélhettem, megélhettem.... talán ilyen az, amikor a lélek hazatalál.