Drága, "valamikor oly sokat jelentettek nekem" férfiak, pasik, fiúk, akik, ki hosszabb, ki rövidebb ideig az életem részei voltatok!

Már régen szerettem volna veletek megosztani, miként, és hogyan is gondolok " a már a kezdetekkor halálra ítélt" kapcsolatunkról, de nem volt lehetőségem ezt megosztani veletek! Tudom, Drámát vártok Tőlem! De csalódást kell okozzak, nem fogok drámázni! Miért is tenném! Volt épp elég dráma magában a kapcsolatokban.

Tudom, azt várnátok, hogy elhordjalak titeket mindennek, aljasnak, szemétnek, mocsoknak! De nem ezt fogom tenni. Szeretném nektek megköszönni, hogy az életem részei voltatok! Szerettelek titeket valamikor oly nagyon, és szerettem szeretni. Oly annyira szerettem ezt az érzést, hogy volt, hogy még viszonzást sem vártam!

Néhai kedves exférjem. 15 évig éltünk házasságban. Nehéz idők, és boldog idők váltották egymást. Melletted megszűntem létezni, melletted eltűntem, mint személyiség, és csak árnyéka voltam önmagamnak. Gyakorlatilag azt tehettél velem, amit csak akartál, mert én hű szolgádként sosem ellenkeztem, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hamar megtanultam, hogy ne akarjak ellenkezni! Mégsem haragszom rád! Nem haragszom, mert életem legnagyobb ajándékát kaphattam tőled, a gyermekemet, a gyönyörű kislányomat, aki a legnehezebb időkben is erőt adott nekem! Nem haragszom rád, volt idő, amikor gyűlöltelek, téged, és magamat, hogy miért is engedtem, hogy a regénybe illő szerelem ilyen véget érjen. Talán, mert sosem volt szerelem, és sosem volt regénybe illő, de nekem szükségem volt erre a hitre. Már nem haragszom, önmagamra sem. Nagy tanítás volt nekem, a melletted eltöltött évek sokasága, megtanított arra, hogy milyen életet nem szeretnék magamnak, megtanított milyen kapcsolatot nem szeretnék, soha többé. A tőled való búcsú ismertette fel bennem az erőt! Azt az erőt, amiről sosem hittem, hogy létezik. Évekig abban a hitben tartottam magam, hogy majd jön valaki, aki megment ebből a házasságból. Aztán egy nagyon kemény tanítás után rájöttem, hogy csak magam menthetem meg magam! És ezt tettem! Mert már nem akartam veled élni. Már nem akartam, hogy az életem része légy, mert elég volt! És képes voltam kimondani! Képes voltam elmenni tőled, hátat fordítva az addigi életemnek. Képes voltam rá, és képes voltam kitartani a döntésem mellett, pedig volt, hogy legszívesebben visszafordultam volna, mert megrémített a világ, megrémített, hogy a nagy semmi közepén állok, a gyermekemmel kéz a kézben, és azt sem tudjuk, mit hoz a holnap! De erős maradtam! Mert bár nem láttam a jövőt, de hittem, hogy csak jobb lehet annál, mint amit a múlt tartogatott. És azt tudtam, hogy mit nem akarok! Téged, és azt az életet, ami melletted volt! Ezért, sokszor utolsó erőmet összeszedve vonszoltam magam tovább az úton, azon az úton, ami egyre távolabb és távolabb vitt tőled, és mindentől, amit te jelentettél! És megcsináltam! Megcsináltam! És ez nagy büszkeséggel tölt el! Mert képes voltam, ott, és akkor, az életben először szembeszállni veled! Mert képes voltam elmenni tőled, elhagyni téged! És képes voltam soha vissza nem térni hozzád! Mert erőssé váltam! Vagy mondhatnám úgy, felfedeztem magamban az erőt! És a hitet.

Volt még valaki, aki néha oly sokat jelentett nekem! Aki váratlanul belépve életembe fenekestül felforgatta azt, romba döntve, az egyébként is már romokban álló létem,  aztán szépen, csendben, szavak nélkül elment. Érzelmi ámokfutásnak, mintsem kapcsolatnak nevezném eme epizódot. Pedig mennyire hittem, hogy megleltem a vágyott férfit, a vágyott társat, és megleltem a megmentőt. Aztán kiderült, hogy se nem férfi, se nem társ, és főleg nem megmentő!

Nagy tanítás voltál te is nekem, ezért köszönettel tartozom. És azért is, hogy elmentél. Te mindig is reálisabban láttad kettőnk kapcsolatát, vagyis tudtad, hogy túl sokat képzelek rólad, és ennek te még csak a közelébe sem érsz! Aztán attól való félelmedben, hogy erre egyszer rájövök, ...mert valljuk be őszintén, azért te érezhetted már bennem az erőt, a bizonytalanságaim mellett is.... tehát attól való félelmedben, hogy erre rájövök, igazi férfihoz méltóan szó nélkül elsétáltál az életemből. Távozásod épp úgy váratlanul ért, mint érkezésed. Hát nem mondom, hogy feldobtad a napjaimat eme tetteddel. Volt idő, amikor úgy gondoltam rád, ha az életben egyszer még találkozunk behúzok neked egyet, hogy érezd a törődést! Ma már nem ezt érzem! Hiszen a veled való totális káosz tette lehetővé, hogy újjá építsek mindent, elkezdjem élni a saját életem, anélkül, hogy függnék valakitől. Hiszen, akkor még képes lettem volna, feladni érted mindent, amit addig elértem, akkor még képes lettem volna ismét elveszíteni önmagam, akkor még képes lettem volna mindent megtenni azért, hogy te boldog lehess, és nem érdekelt volna, hogy én az vagyok-e. De Te megóvtál ettől, és ezt nagyon is köszönöm neked! Köszönöm, hogy Te is megmutattad, milyen férfit, ne akarjak én az életembe! Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, köszönöm, hogy rájöhettem, hogy az én hős lovagomnak nemhogy lova, de még csak szamara sem volt, és a lovagi páncél sosem létezett, csak én akartam látni, mert szerettem volna szeretni téged! Most már ennyi idő távlatából tudom, hogy a legjobb dolgot tetted, ami mindkettőnk érdekét szolgálta! Hiszen tudtad, hogyha egyszer végre nem csak a szememmel látok, hanem a szívemmel, akkor páros lábbal rúgtalak volna ki az ajtómon, azon az ajtón, ahol oly szeretettel vártam a megérkezésed! Szerettem veled lenni, szerettelek téged, de valóban túl sokat képzeltem beléd! Valóban azt hittem, hogy jó ember vagy, akit érdemes, és lehet szeretni. Mert nem akartam látni az érzelmi ámokfutások mögött lévő igazságot, ami egyébként sikítva jelezte ottlétét! Emlékszem az utolsó találkozásunkra. Ültél a kanapén, én melletted. És néztelek. Mert tudtam, hogy utoljára látlak. És emlékezni akartam az arcodra. Ott, azon a délutánon a lelkem már tudta, hogy soha többé nem foglak látni téged, a lelkem akkor már tudta, hogy el fogsz menni. Aztán később az élet, az univerzum, isten, nevezzük bárminek bebizonyította, hogy milyen ember is voltál valójában. Megleltem a levelezéseidet, amelyet a testvéremmel folytattál, ahol saját szemeimmel láthattam, milyen is az igazi arcod! Hát, mondhatjuk úgy, kegyetlen felismerés volt! Azért még kellett egy kis idő, hogy felfogjam, mit is olvasok, még kellett egy kis idő, hogy beismerjem magamnak, de aztán megtettem, és ma már csak hálát érzek irántad, hogy gyáván elmenekültél, mert megóvtál ezáltal engem egy újabb csapástól. Sokáig azt hittem, kevés voltam hozzád, mert annyira jó embernek tartottalak, de ma már tudom, hogy ez nagy butaság volt a részemről. Ma már tudom, hogy csak hálás lehetek azért, amiért nem veled élek. Ugyanakkor hálás vagyok neked azért is, mert te is példával szolgáltál nekem, hogy milyen embert ne is karjak társamul! És egy nagy tanítás voltál, hogy tudjam, ne a szememmel lássak, mert a szemem nagyon is képes becsapni! Lássak a szívemmel! Mert a szívem végig tudta, hogy Te sosem leszel a társam! De annyira meg akartam győzni magam ennek ellenkezőjéről, hogy sosem a valódi énedet láttam, hanem valakit, akit látni szerettem volna. De lehet, hogy te sem tudod milyen ember is vagy valójában, hiszen kaméleonként változtattad az arcod. Azért egyszer még szeretnék veled találkozni, mert kíváncsi lennék, hogy most, hogyan is látnálak téged? Vajon látnám, vagy láthatnám, ki is vagy valójában? Vajon, tényleg ekkorát tévedtem volna veled kapcsolatban? Vajon annak a sok jó tulajdonságnak, amit beléd képzeltem, volt valami valós alapja? Vagy ennyire rosszul láttam volna? Hát... azért egyet be kell valljak. Nagyon szerettelek! Hogy most téged, vagy csak valakit, aki te sosem voltál, azt nem tudom. De nagyon szerettelek. És ezt nem bánom! Biztos vagyok benne, hogy a lelked mélyén egy jó ember vagy... valahol nagyon mélyen... jól elásva... hiszen nagyon szerettelek.

Aztán volt még a cuki fiú kategória! Hát, meg is maradt annak. Mert az ő esetében rá kellett jöjjek, hogy egy zsák krumpliban több férfiasság rejlik, mint benne!

Mennyire is szerettelek volna téged! Hónapokig kértem az égieket, adjanak nekem! Aztán kétségbeesve kértem őket, hogy  tüntessenek el az életemből! Szerintem ők sem értették! Nagy tanítás voltál te is nekem, drága cuki fiú. Egyrészt megtanultam, hogy, ha egy  férfit cuki fiúnak gondolok, azonnal fogjam menekülőre, mert lehet, hogy a cuki eltűnik, és akkor csak a fiú marad, én meg ahhoz már öreg vagyok, hogy még a fiú életét is én terelgessem a helyes irányba. Aztán később bebizonyosodott, hogy csak egy számító akárki is voltál, de szerencsére eltűntél az életemből. Azt már nem tudom, hogyan, mert nem dobtalak ki, közel álltál hozzá, hogy elküldjelek, de mielőtt megtehettem volna, magadtól eltűntél. Imáim meghallgatásra leltek!

Hát.... röviden ennyi! Azért drága lelkek, valamiért szerettelek titeket. Hálával tartozom nektek, mindenért, mert végre tudom, hogy milyen embereket nem akarok  magam mellé. Jó volt szeretni titeket, de még jobb, hogy már nem vagytok az életem részei! Bőven elég volt belőletek ennyi! Talán túl sok is!