Egy faluban nevelkedtem. Nem szántak nekem túl nagy sorsot. Úgy voltak vele, mint oly sokan, gyorsan kijárod az iskolát, dolgozni kezdesz, férjhez mész, szülsz pár gyereket... , mint ahogyan anyám is ezt tette, nagyanyám is, és az ő elődeik is. De aztán betört a 21. sz. és így már nekünk is lehetőségünk volt kitörni, felemelkedni, másfajta életutat járni, mint őseinknek. Mindig csodálkoztam azon, hogy a fiúkat, gyerekeknek hívták, a lányok, meg csak lányok voltak. Hiszen a fiúk vihették tovább a családi gazdaságot... a lányok... hát igen... a lányok meg férjhez mehettek, és szülhettek... lehetőleg gyerekeket, azaz fiúkat.

Nekem még a reggeleim úgy indultak, hogy kisbárányokat kellett etetni, üvegből. Délután iskola után meg kellett etetni a disznókat, csirkéket, hétvégén pedig kapálni a kertben. Nem volt nagy a kert, de gyerekként jobb elfoglaltságot is el tudtam volna képzelni magamnak, főleg a nyári meleg napokon. De gaz akkor is nőtt, így nem volt mentség. A munka az munka volt, hiába volt lány az ember gyermeke. Oly távolinak tűnik, pedig ez nem is volt olyan rég. Manapság a gyámügy, karon öltve különböző gyermekvédelmi szervekkel valószínűleg azonnali intézkedéseket hozna. De nekünk ez volt a természetes. A kisbárányokat nagyon szerettem. Az ő ellátásuk nem volt nyűg, vagy teher a számomra. Időnként még érezni vélem azt az illatot, amit a közelükben éreztem. Szerettem ezt, és szerettem őket is. Puhák voltak, és nagyon éhesek. Viszont, ha tele tették a pocakjukat lehetett velük játszani, bújni hozzájuk. Szerettem őket nagyon. A disznókkal már voltak gondjaim. Nagyon nehéz volt a csávás vödör, és én már gyerekként is jól megtermett voltam. Nagyon messziről kellett nekik vinni az ennivalójukat, és két vödör élelemmel a kezemben ez az út még hosszabbnak tűnt, mint a valóságban. Már nem tudtam felemelni a csávát az ólba, hogy úgy öntsem be nekik, ezért mindig be kellett mennem közéjük. Az első pár alkalomkor még nem értették, mit is szeretnék, de utána már helyet adtak nekem, és velük is békét kötöttem, és ők velem. Így nevelkedtem.

Már felnőttként sokat visszajártam a nagymamámhoz. Éjjelente leültem az ágya mellé, ő rágcsált valamit, és közben mesélt. Mesélt a családjainkról, az őseinkről, a háborúkban megélt nehézségekről. Mesélt, hogy Csányról dinnyésként hogyan kerültek Dömsödre. Mesélt a dinnyeföldeken töltött éjszakákról. Milyen volt, amikor a békák elárasztották a dinnyést, és ő félt, abban a tákolmányban, amely az otthonukat jelentette sokáig. Aztán mesélt, milyen volt az első igazi otthonuk, amikor már nem a földeken kellett éjszakázniuk, hanem házban élhettek. Mesélt az osztrák magyar monarchiában huszárként szolgáló ük...ük... nagypapáról. Aki büszkén viselte az egyenruhát, és feláldozta életét a  hazájáért. Egy festmény őrzi emlékét. Mesélt csikós őseinkről, akik még a pusztán terelték a lovakat, akiknek ez még nem lovasbemutató volt, hanem életforma. Aztán mesélt az államosításról, az elvesztett földekről. Úgy tudott mesélni, mint senki más. Szavait hallgatva, szinte láttam magam előtt a büszkén, lovon ülő nagypapát, amint huszárként harcba, csatába indul, kérdés nélkül. Láttam a csikós őseimet, ahogyan szelik a pusztákat, vándorolnak. Gyermekként már volt elképzelésem a csikósokról, hiszen az apaji lovasnapokra szinte mindig kilátogattunk, így olyannak képzeltem őket, mint amilyennek azokon a bemutatókon láttam.

Aztán a fejlődés magával hozta a letelepedést, a családalapítást, a földek helyett a gyárakban elvégzett munkát, és szinte el is felejtettük, mit is kaphattunk őseinktől. Nem számított. Az élet ment a maga medrében, anélkül, hogy szó esett volna valaha is azokról, akiknek génjeit hordozzuk ereinkben. Pedig nagyon szerettem történeteiket.

Manapság tört elő belőlem, hogy vajon, örökölt képességekkel rendelkezünk? Vagy csak a családi mintákat hordozzuk generációkról generációkra? Én már tudatosan döntöttem arról, hogy nem cipelem őseim terhét. Én már tudatosan dönthettem, hogy mindazzal, amivel nem értek egyet a családomban látott példák alapján, azokat megváltoztatom, és egy merőben új életet, új jövőt, új álmokat adok tovább drága gyermekemnek. Nekem már lehetőségem volt rá, és léphettem is.

Néha elgondolkodom azon, vajon, ha ükapáink, nagyapáink, üknagymamáink, nagyanyáink láthatnak, vagy látnak bennünket odafenn, mit gondolhatnak rólunk? Jókat mosolygok a huszár ősünkön, amikor lát engem lovagolni! Vagy mondjuk a csikós ősünkön. Vajon, hogyan kerültünk az évszázadok alatt oly távol a földektől, az állatoktól, a lovaktól, és vajon van-e a ló szeretetünknek köze ahhoz, hogy ilyen emberek leszármazottai lehetünk? Hiszen a gyermekem úgy került közel a lovakhoz, hogy én éveken, évtizedeken át rettegtem tőlük. Aztán történt valami, és úgy éreztem, nekem meg kell tanulni lovagolni, a lóval, lovakkal való bánást, és mindent, ami a 21. században eme fogalom takar. Váratlanul, egyik pillanatról a másikra tűnt el minden félelmem, és váltott át valami egészen másba. Ahogyan gyermekem fogalmaz lóimádatba. Elkaptam ezt a fertőzést, és ebből nem gyógyulok ki soha. Vajon ennek köze van a csikós ősömhöz?

Amikor már gépekkel termeltek a tsz-ekben, nem nagyon volt szükség lovakra. Akinek a faluban lova volt gazdag embernek számított, gyakorlatilag kiváltságosnak. Így én már úgy nőttem fel, hogy semmilyen kapcsolatom nem volt ezen állatokkal. A későbbiekben pedig a lovasoktatás annyi pénzbe került, hogy ezt szüleim nem engedhették meg maguknak, és nem is akarták megengedni. Évente egyszer az apaji lovasnapok, ennyi volt a lovakkal való kapcsolatom.

Aztán jött az én drága gyermekem, és most együtt tanuljuk eme csodát. Együtt tanuljuk a lovaglás művészetét. Vajon a gyermekem örökölte ezen géneket, amelyek a családunk része, és ezért imádta születése óta a lovakat? Néha elképzelem nagypapát, ahogyan ül egy felhőn, és támaszkodik, és közben figyel bennünket, miket is művelünk a lovon. Látom őket, ahogyan állnak egymás mellett azokkal, akik már nem lehetnek velünk, és vagy a fejüket fogják, egy egy alakításom alkalmával, vagy egy jót mosolyognak. Néha arra gondolok, hogy Ők küldték nekem Basát, hogy megérezhessem,  megtapasztalhassam ezt a csodát. Hiszen mind a huszár, mind a csikós leszármazottam a családi elbeszélésekből ítélve boldog ember volt. Ez volt az életük. Meg voltak elégedve. Elfogadták, és szerették életüket. Nem volt még tévé, internet, számítógép, hogy azon gondolkodjanak... tényleg ennyi az élet? Reggel felkelni, lovakat terelni, vagy felülni lóhátra, és díszes egyenruhában csatába indulni a hazáért. Boldogok voltak, mert a maguk által választott életet élhették, és nem duruzsolták folyamatosan különböző médiák a fülükbe, hogy változtassanak. 

Talán, ha láthatnak bennünket, büszkék ránk, büszkék rám. Hiszen visszatértünk a gyökereinkhez. Már nem fogunk lóháton csatába indulni a hazánkért, és csikósként sem fogjuk szelni a pusztákat, de ismét ott vagyunk a lovak közelében. Talán tőlük örökölhettem az erőt, a kitartást, talán tőlük örökölhettem a hitet, talán tőlük örökölhettem az életem szeretetét. Manapság már nem azon kesergek, mi nem adatott meg nekem, hanem hálát adok mindenért, amim van. Nem sok, de nekem pont annyi, amennyi az élethez kell. Végre ismét álmodhatom! Végre ismét szabad lehetek!

Vajon van-e köze mindennek ahhoz, hogy a lovak mellett leltem meg a békét? Vajon mindennek van-e köze ahhoz, hogy annyi mindent tanulhatok a lovaktól? Vajon mindennek van-e köze ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra a félelem átváltozott bennem? Nem őseim miatt kezdtem el lovagolni, hanem, mert éreztem, hogy ezt kell tegyem! Vajon ennek van köze ahhoz, hogy ereimben milyen vér csörgedezik? Vagy pusztán a véletlen műve lenne?

Hát.... néha arra gondolok, hogy csikósok, huszárok, nagymamák, és nagypapák állnak egy felhőn, letekintenek ránk... és csak annyit mondanak: " Hát... csikós nem lesz belőle, de legalább megtapasztalhatja ezt az életérzést!" És aztán mosolyognak. Mosolyognak, és nézik leszármazottjaikat, ahogyan lóháton sétálnak egymás mögött... anya és lánya...