Mindannyiunknak vannak titkai. Az évek során egyre inkább megtanuljuk, hogy vannak dolgok, amelyekről senkinek nem beszélhetünk. Vannak gondolataink, érzéseink, amelyeket mélyen el kell temessünk magunkban, nehogy mások megtudják. Eltesszük őket tudatalattink olyan szegmensébe, ahol azt hisszük biztonságban vannak, ahol azt hisszük, nem bukkanhatnak rá erre illetéktelenek. Az a baj a titkokkal, hogy az idő előrehaladtával nem lesznek könnyebbek, sőt egyre inkább a felszínre szeretnének törni. Minél inkább szeretnénk azokat ott tartani, annál erősebben szeretnének kitörni! Annál erősebben. Ki tudja mennyi mennyi titkot őrzünk. A sajátunkat, és másokét. Hányszor kezdünk úgy egy baráti beszélgetést, hogy "Szeretnénk mondani valamit, de nagyon bizalmas"... és el kezdjük mondani mindazt, ami már ki tudja mióta bennünk volt, megkönnyebbülünk. Végre letettünk egy terhet, egy láthatatlan terhet. De aztán jönnek a kételyek, vajon helyesen tettem-e, hogy elmondtam? Vajon a megfelelő személynek mondtam el? És a megkönnyebbülés érzését felváltja valami sokkal rosszabb.... a félelem... a félelem, hogy kitudódik, aminek soha nem lenne szabad...

Mi a legrosszabb a titkokban? Hogy mindig kiderülnek... vagy így, vagy úgy, de azt vesszük észre, hogy amit megtartottunk magunknak ki hosszabb, ki rövidebb ideig, egyszer csak napvilágra kerül... és a lavina elindul, és már nincs, aki megállítsa.

Hány titkot őrzök én is... a mások és a magam titkait.... itt vannak velem, és néha eszembe jutnak... nem szeretek szigorúan bizalmas információkat birtokolni... mert, ha kiderülnek, akkor egyetlen gyanúsítottként állhatok a színen... "Mert, csak te és Én tudtam róla, ha én nem mondtam el senkinek, akkor csak te lehettél!" ... Pedig valójában, a "mondok valamit, de ne mondd el senkinek... " kezdetű mondat, elég sokszor elhangzik különböző embereknek... így a féltve őrzött titok valójában nagyon is sok emberhez eljut... mert szeretnénk elmondani... mert már nem akarjuk, hogy bennünk legyenek.... így kiválasztjuk a hozzánk közel állókat, és mindenkinek elmondjuk... "hogy csak, Te és Én tudok róla, és jó lenne, ha ez így maradna!" És egy másik arany szabály, ha a titokról már két ember tud, az már nem titok.

Élem az életem, jövök, megyek, szervezkedem.... aztán egyszer csak valamit érezni kezdek... és ez az érzés megrémít... és szeretném valakinek elmondani... de nem tudom, kihez fordulhatnék... nem tudom, kinek mondhatnám el, megpróbálom egyedül feldolgozni, megérteni, vagy idegen emberektől segítséget kérni. Mert az idegen emberek előítéletek nélkül tudnak segíteni. Általában egyik szereplőt sem ismerik... esetleg csak képről... és ez bőven elég, hogy objektívek tudjanak maradni, anélkül, hogy érzéseik elvinnék őket. Ha nem mondhatod el senkinek, mondd el mindenkinek! Így nem marad lehetősége a titkok őrzőjének vissza élni a helyzetével... ha nem mondhatod el senkinek, mondd el mindenkinek.... és ezáltal a féltve őrzött titok elveszíti az erejét.... mert napvilágra kerül, és nem történik semmi... és ez a legjobb... mert rájövünk, hogy alaptalanok voltak a félelmeink, alaptalanul kapaszkodtunk valamibe, ALAPTALANUL SZERETTÜK VOLNA MEGŐRIZNI MAGUNKNAK...

Ma gyermekem úgy jött haza az iskolából, hogy a legjobb barátnője, most csak félig a legjobb barátnője, mert tudott egy titokról, amire ez a lány rákérdezett, ő pedig hazudott, mert megszerette volna őrizni egy harmadik kislány titkát... Hazudott, hogy megvédje a titkot... egy olyan titkot, amely talán sosem volt titok, hiszen mindenki tud már róla.... kicsi lányom mégis lelkiismeret furdalást érez. Kérdezte tőlem, hogy mit kellett volna tennie. Jó kérdés... mit is lehet tenni ilyen helyzetben.... egyetlen dolgot tudtam neki tanácsolni. Legközelebb mondja azt, hogy Ő nem tudja. Erre csak annyit kérdezett: "Miért, ez nem lenne hazugság?" Hát, valójában hazugság lenne... de kegyes hazugság... és ezzel meg is védené magát.... vajon a kegyes hazugságok engedélyezettek? Mennyivel jobb hazudni, csak azért, hogy megvédjük magunkat, és másokat, mint hazudni bármi egyéb miatt is? Vajon a kegyes hazugságok megengedettek-e? Vajon, miért vannak olyan élethelyzetek, ahol hazudni kényszerülünk? Vajon miért ne lehetne egyszerűen csak megmondani, hogy, "DE igen, tudok róla, de nem fogom neked megmondani!" És, ha gyermekem válasza ez lett volna, akkor a legjobb barátnője még mindig a legjobb barátnője lenne? Vagy ezért a válaszáért, szintén csak félbarátnő?

Nem szeretem a titkokat, és a velük járó bonyodalmakat sem. Miért ne lehetnénk egymáshoz őszinték? Miért kellene kegyes hazugságokban élnünk? Miért nem lehetünk teljesen őszinték magunkhoz és másokhoz? Miért kellenek a játékok, amelyek végén senki nem lesz nyertes.... az esetek többségében mindenki vesztesnek mondható! És, ha tudjuk, hogy ezen dolgok ezekkel járnak, akkor  mi mégis miért ragaszkodunk ezekhez? És bizonyos emberek miért nem tudják magukban tartani azon információkat, amelyekhez hozzájutottak?

Ha valamit tudunk, de nem szeretnénk, hogy megtudják, hogy tudjuk, és mi nem mondjuk meg az igazat, az hazugság? Az igazság elhallgatása hazugság? Vagy egyszerűen csak egy védekező mechanizmus, hogy megóvjuk magunkat az esetleges kellemetlenségektől?

Miért nem lehet ebben a világban őszintének lenni? Miért nem lehet szemtől szembe megmondani, hogy mit érzünk, mi bánt bennünket? Miért játsszunk? Nem lenne egyszerűbb oda állni valaki elé, és megmondani neki, hogy figyelj! Valaha oly sokat jelentettél nekem! Voltak pillanatok, amikor mindent megtettem volna a boldogságodért! De már nem! Már nem szeretném, hogy az életem része maradj! Nem akarom, hogy itt legyél! Nem akarom! Ennyi... ehelyett inkább nem vesszük fel a telefont, nem reagálunk az e-mailokra, és az sms-ekre... mert elfoglaltak vagyunk. Vagy miért ne lehetne megmondani, hogy oké Drága, az van, hogy fogalmam nincs, mit érzek irántad... de az van, hogy amikor a közelemben vagy, nem tudok figyelni, nem tudok koncentrálni, semmit nem tudok... csak azt tudom, hogy szeretek melletted lenni... nem tudom, mi ez... de szeretek a közeledben lenni... csak ne kelljen semmit se csináljak, mert amikor itt vagy, akkor minden összevissza lesz! Ehelyett inkább kerüljük a találkozásokat, és gyártjuk a különböző indokokat, álindokokat. És észre sem vesszük, mennyi energiánkat emészti fel ezen álokok gyártása... sokkal többet, mintha nyíltak és őszinték lennénk! 

De vajon lehet e ebben a világban nyíltnak és őszintének lenni? Vajon ezzel nem adunk magunk ellen fegyvert mások kezébe? Vajon ezzel nem tesszük magunkat sebezhetővé? És vajon miért félünk ettől? Hogy sebezhetővé válunk? Hiszen nem leszünk sebezhetőbbek, mint most, amikor nem tudjuk kezelni a helyzetet. Vajon, miért nem hisszük el, vagy bízunk meg magunkban annyira, hogy tudjuk, hogy akivel őszinték szeretnénk lenni, megérdemli... hiszen valamiért kiváltotta belőlünk ezt az érzést. Miért hisszük azt, hogy tévednénk, és megaláznánk magunkat, csupán azzal, hogy elmondjuk a valóságot?

És észre sem vesszük, de már a gyerekeinket is arra tanítjuk... hogy hazudjanak... vagy ne mondják meg az igazat.... vagy egyszerűen csak hallgassanak.... mert mi nagy és okos felnőttek azt hisszük, ezáltal könnyebbé válik minden... pedig dehogyis.... csak mi hisszük...