Nem tudom ez nemzet sajátosság-e, történetesen, hogy mi magyarok vagyunk, és ezért, vagy velünk született képesség, de egy biztos. Szeretünk szenvedni! A legtöbben még arra is képesek vagyunk, hogy a leggyönyörűbb élethelyzetekben is megleljük azt az egy dolgot, amiért elégedetlenkedhetünk, amiért kesereghetünk, amiért azt mondhatjuk... nem jó. Én is ilyen voltam. Egészen addig szinte szándékosan kerestem a negatívumokat az életben, amíg el nem határoztam elég volt. De addigra kis híján belehaltam az önmagam által oly sok szeretettel dédelgetett szenvedésbe. Dráma! Szeretjük a drámákat. Szeretjük a semmin való veszekedést, szeretjük szidni a másikat, és amit még nagyon szeretünk, ítélkezni. Ítélkezni, megvetni, elítélni a másikat, anélkül, hogy vennénk a fáradtságot, hogy megismerjük. Megvetjük, szánakozunk rajta, mert úgy öltözik, mert olyan körülményke között él. És annyira, de annyira szeretjük azt mondani... megérdemli... ő kereste magának... és ahelyett, hogy segítő kezünket nyújtanánk, átlépünk rajta, felette, elsétálunk mellette, jobb esetben rá sem nézünk, rosszabb esetben még megvető pillantás is kíséri tettünket. A drámák, a keresett és magunk által kreált drámák pedig oly annyira részeseivé váltak életünknek, hogy már hiányoznának, ha nem volnának. Sokszor szinte szándékosan keressük azt a pontot, amikor veszekedést lehet kreálni, és utána ártatlan szemekkel mondani: "De hát én nem tettem semmit!" És nem értjük, mi baja velünk a másiknak, nem értjük a reakciókat, nem értjük, hogy miért is bánik velünk így a világ. És csak pislogunk ártatlanul. Mi nem tettünk semmit, mi nem tehetünk erről az egészről... az a másik... igen... ő a hibás... és drámázunk tovább. Drámázunk és szenvedünk. Szenvedünk, mert dolgoznunk kell, vagy szenvedünk, mert nincs munkák. Szenvedünk az otthonunk miatt, vagy azért, mert elveszítettük. Szenvedünk a gyermekeink miatt, vagy azért, mert nincsenek, és szenvedünk az életünk miatt... miközben észre sem vesszük, hogy nincs is életünk. Monotonon végezzük a mindennapi teendőket, átvonszolva magunkat egyik napból a másikba. És észre sem vesszük, hogy nincs életünk. Ha időnként belegondolunk abba, mit is jelent számunkra egy nap... akkor gyorsan elhárítjuk a felelősséget magunkról... jönnek... a nincs pénzem, nem keresek annyit... meg hát ott van a férjem.. a gyerekeim.. és én ezt nem tehetem meg....

Sokszor, hogy jól érezzük magunkat, nem pénz kérdése. Elhatározás kérdése. Hogy... márpedig engem nem érdekel, hogy éppen háborúk dúlnak a lelkemben, akkor is elkezdem észre venni a szépségeket, elkezdem észrevenni a csodákat. Nem kell hozzá pénz. Nyitott szem, és nyitott szív kell hozzá. Én is így kezdtem. Amikor az élet rákényszerített, hogy változtassak, akkor az apró, mindennapi szépségeket kezdtem el megfigyelni, és ezáltal feltölteni a lelkem a széppel. És elhatároztam, nem szenvedek, és nem mártírkodom tovább! Miért is tenném? Senkit nem indít meg a szenvedésem, sőt kifejezetten jól szórakoznak rajtam az emberek, miközben én elvesztegetem azt az időt, amit akár azzal is tölthetnék, hogy boldog vagyok! És elhatároztam, hogy boldog leszek! Egyelőre egyedül, társ nélkül, a gyermekemmel, az életemben. Boldog leszek, mert megérdemlem! Mert jár nekem! Mert ideje megtapasztaljam a boldogságot is! Szenvedtem én már eleget! Köszönöm, ennyi elég volt! Elég! Élni szeretnék, megtapasztalni a szépet, és a jót, megtapasztalni a nyugalmat, és az elégedettséget, megtapasztalni a drámák nélküli életet.

Sokan feltételekhez kötjük a boldogságot... boldog leszek, ha jobban érzem magam.... boldog leszek, ha lesz egy társam... boldog leszek, ha a gyerekem végre jól tanul... boldog leszek, ha találok végre munkát... és gyártjuk a kifogásokat, ... boldogok leszünk... majd... egyszer... valamikor... és eltelik egy élet úgy, hogy már arra sem emlékezünk, mit is jelent a boldogság. Már arra sem emlékszünk, voltunk-e már boldogok valaha az életben! Hát... én már nem kötöm feltételekhez a boldogságot! Boldog vagyok, és kész! Vannak nehéz napok,  hogyne lennének, de akkor mindig jönnek a segítők, akik  bebizonyítják nekem, hogy az élet szép! És az a sok rossz és negatív dolog ismét eltűnik, és ismét örülni tudok az apró csodáknak! Volt, hogy szándékosan akartam boldog lenni. Erőltetve! Ennek az lett az eredménye, hogy már attól idegbeteg lettem, hogy, ha arra gondoltam, nekem pozitívan kellene gondolkodnom! És akkor befejeztem ezt a szánt szándékkal erőltetett pozitív gondolkodást! Boldog vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy nekem nincsenek rossz napjaim. Mind a mai napig előfordul, hogy minden szép és jó...  a lelkem ettől függetlenül még sem érzi jól magát. Akkor pihenek. Kikapcsolom az agyam... és nem törődöm semmivel... Aztán vannak pillanatok, amikor minden összedőlni látszik, én mégis felfedezem az esőfelhők fölött a napot! És nem érdekel, mert tudom, el fog múlni ez is, és megint csodálhatom a napsütést. Van, amikor minden összesűrűsödik, és elveszítem az irányítást! Régebben idegeskedtem volna ezen... ma már visszavonulok... megoldani úgysem tudnám... és hagyom, hogy rendeződjenek a sorok.. és rendeződnek... anélkül, hogy én egyetlen kis idegszálamat is beáldoztam volna erre. Mert nagy igazság... egy probléma csak akkor jelentkezik, ha már van rá megoldás is. Csak, amíg mi kétségbeesve próbáljuk meglelni a kivezető utat, addig nem fogjuk. Mert csak kapkodunk. Nem véletlen mondják, hogy azzal a gondolkodással, amivel teremtetted a problémát, nem fogod tudni megoldani. Ilyenkor mit tehetünk? Megadjuk magunkat az áramlásnak, felfekszünk a vízre, és hagyjuk, hogy sodorjon bennünket az ár. És tapasztalatból tudom, hogy a legjobb helyekre szokott sodorni. Mert ebben az állapotban megadjuk magunkat a sorsunknak, és hagyjuk, hogy dolgozzanak az energiák! Azok pedig nagyon is tudnak dolgozni! Persze, csak, ha hagyjuk... és nem pattogunk folyamatosan gumilabdaként az áramlásba. Hagyjuk, hogy rendezze az élet magát! Nekünk egyetlen dolgunk van! Szeretni! Boldognak lenni, és örülni az apró szépnek is. Mert az élet annyi szépséget tartogat mindannyiunk számára. De mi erőszeretettel szeretjük, csak a rosszat látni. 

És szeretjük a betegségeket teremteni magunknak. Mert ilyenkor mindenki velünk foglalkozik. Szeretjük kiírni a facebook-ra, hogy most éppen kórházban vagyunk, vagy betegek vagyunk. És a betegséget szépen megtöltjük energiával. Sok sok energiát fektetünk bele, szeretgetjük, és dédelgetjük... mert végre érezhetjük, hányan is kívánnak nekünk jobbulást, egészséget, kitartást... és minden egyebet. És végre érezhetjük, hogy fontosak vagyunk. Hát igen... és megint a szenvedés útján szeretnénk fontosnak lenni! Szenvedés útján. Egyszer én is kitettem az üzenőfalamra, hogy sikerült összeszedjek egy sérülést. Jöttek a sok sok jobbulást hozzáírások... pár perccel később eszembe jutott, mit is cselekszem én most éppen? Gyorsan töröltem minden kiírást. És akkor egy érdekes következtetésre jutottam. Több százan írták nekem, hogy "jaj, szegény, jobbulást!", de amikor töröltem, utána senki nem kérdezte meg, mi lett velem, jobban vagyok-e már! Senki...  Elfelejtődött... több száz ember törölte a gondolataiból. Talán csak gyorsan elolvasták, és rutinszerűen írták, a jobbulást hozzá. Vagyis, vagy folyamatosan fenntartjuk a betegséget, és akkor folyamatosan energiával feltöltve szinte ragaszkodunk hozzá, és akkor sok ember érdeklődését, sajnálatát felkeltjük... vagy egyszerűen töröljük... Ne így akarjuk már felhívni embertársaink figyelmét magunkra! És hányan de hányan így cselekednek. És nem csak idősek. Nálamnál sok sok évvel fiatalabb emberek is folyamatosan betegségeket dédelgetnek, és csak és kizárólag orvosos és kórházas sztorikat mesélnek, megtetőzve még ezt a rossz magyar egészségügy helyzetével! És teremtik, és szeretik, és dédelgetik a rosszat, a betegséget... mert mártírkodnak.

Szeressük az életet! Mert az élet igenis szép! Szeressük az életet! Mert az élet tele van csodával! Merjünk boldogok lenni! Mert igenis megérdemeljük a boldogságot! Merjünk élni! Mártírkodás, fájdalom, drámák, és szenvedések nélkül! Mert észre sem vesszük, és az élet elszáguld mellettünk! Merjünk élni! Merjünk bízni! Merjük végre elhinni, hogy az élet nem szenvedésből áll! NEM szenvedésből áll! Még akkor sem, ha időnként belehalnánk! Nézzünk körül az életünkbe, mennyi szép és jó van benne! És gondoljunk ezekre azokon a napokon, amikor nem látjuk annyira csodásnak az életet!

Mert az élet igenis szép! És tele van olyan pillanatokkal, amelyekért érdemes volt megszületni! Csak vegyük észre! Lássunk! A szívünkkel is!