2015. ápr 13.

Jól vagy?.... Nem....

írta: Kata Vank
Jól vagy?.... Nem....

betegség

Jól vagy? Hányszor tesszük fel ezt a kérdést. Sokszor már beszélgetés indításaként, és reménykedünk, hogy a válasz a szokásos, köszönöm... minden oké, és veled? És ennyi... már megyünk is tovább. Soha nem indítok így egy társalgást. Ha valakitől megkérdezem, hogy hogy van, akkor a válaszára is kíváncsi vagyok. Mert fontos nekem annyira, hogy meghallgassam. Évekkel ezelőtt történt meg velem, hogy a szomszédom kérdezte tőlem eme mondatot, és várt... várta a válaszom... nem rohant, nem akart sietni... feltette ezt a kérdést, és valóban érdekelte, a mint létem. És akkor az jutott eszembe, hogy nekem ezt a kérdést olyan kevésszer teszik fel. Megkérdezik, hogy van a gyerek, az állatok, bárki... de, hogy én hogyan lennék, azt nagyon kevés embert érdekelt. Valahogy olyan természetessé vált, hogy jól vagyok. Még akkor is, amikor nagyon nem voltam úgy... kerestem önmagam, a kiutat, az utat, a reményt, az életet... és nem tették fel nekem ezt a kérdést. Bár lehet, hogy jobb fel nem tenni, mint aztán felületes választ adva tovább rohanni. Manapság azért elég sokszor előfordul, hogy válaszolnom kell. Mert a körülöttem lévőeket valóban elkezdték érdekelni, hogy mit érzek, hol állok az életemben, rendben van-e minden körülöttem. És jó érzés. Nem csak azért, mert nagyszerű beszélgetések tudnak kikerekedni belőle, hanem, mert már én is érezhetem, hogy érdeklődnek irántam. És nem érik be annyival, hogy olvassák a blogom, vagy hallottak felőlem, vagy látták egy két képemet a közösségi oldalon.

Mindig őszintén válaszolok, bár sosem panaszáradat lesz a vége. Igyekszem életemben a szépet, a csodákat észre venni, és a rosszat nem feltölteni energiával, hagyni, hogy a lehető leggyorsabban tova menjen, mintha soha nem is lett volna itt. Néha azért legendás pozitív életszemléletem kicsit alábbhagy. Ilyenkor a szokásos, "Hogy vagy?" kérdésre a következő képpen válaszolok. "Melyiket szeretnéd tudni? A hivatalosat, vagy az igazat?" Valahol az igazság is az, hogy jól vagyok, csak néha nehéz kiszedni a szépet az éppen nagyon rossz helyzetből. És ilyenkor jönnek a barátok, akik sokat segítenek nekem, amikor épp romokban heverek. Vagy a romokon próbálom észrevenni a szépet és a jót. Az ő segítségükkel megint sikerül nevetni az egészen... szívből... és újra észre venni azt a sok szépséget, ami körülöttem van. Sosem "álboldogságban" úszom. Vagyis, valóbab jól érzem magam... és nem csak erőltetett mosollyal az arcomon próbálom elhitetni magammal és a világgal, hogy minden rendben.

Tegnap hívott édesapám. Feltette ezt a kérdést. "Hogy vagy? Jól?" Már tudja a válaszom... minden tutkeráj, minden oké, az élet szép, csak időnként tele van kihívással.. és a többi és a többi. Tegnap azt mondtam neki: "Nem!" Síri csend a vonal túlsó végén. "Nem?"" - kérdezte döbbentem. Ezt a választ hónapok óta nem hallhatta tőlem. Nem voltam jól. Beteg voltam, nagyon beteg. Akkor már harmadik napja negyven fokos lázam volt, és egy liter tejben több energia volt, mint akkor bennem. És nem akartam köntörfalazni, hogy jól vagyok. Lelkileg minden rendben volt, de fizikailag a testem úgy döntött, ideje szabadságra mennie... és mást sem voltam képes tenni, csak feküdni, pihenni. Nem gondolkodtam, nem írtam, nem tervezgettem... az agyam egyszerűen teljesen kikapcsolt... csak léteztem... és pihentem. Másra nem lettem volna képes, bármennyi feladat is várt rám. A testem úgy döntött, ideje úgy pihenjek, nekem pedig nem volt más választásom... engedelmeskedtem neki. Drága gyermekem nagyon segítőkész volt. Ellátta az állatokat, és ami a legfontosabb, saját magát is. Amikor néha magamhoz tértem, megkérdeztem tőle, szüksége van-e valamire, de mindig az volt a válasza... "Megoldottam!" És valóban megoldotta. Nem kellett neki még ennyire önállónak lennie. Mindig elkészítem a szendvicsét, megmelegítem az ebédjét, hozok be neki üdítőt a szobájába, ha szomjas, én etetem az állatokat. De két napig nem voltam rá képes. És ő nagyon ügyesen állt helyt. Ha az ember egyedül nevel egy gyermeket, luxusnak számít ennyire betegnek lenni. Én ezt a luxust tizenegy év után először engedtem meg magamnak. És most sem önszántamból. És miután egyedül nevelem, tudtam, hogy rekord sebességgel kell meggyógyuljak, és nem sajnáltathatom, és sajnálhatom magam túl sokáig, mert ennek a pici lánynak szüksége lehet rám. De roppant ügyesen teljesítette az új kihívásokat, amelyek elé a betegségem állította. Mindig kérdezte, hogy vagyok, és amikor a válaszom az volt, hogy egyre jobban kicsim, akkor boldog mosoly jelent meg az arcán. Vasárnapra egy kicsivel több életenergiám lett, mint az előző napokban, és imádtam újra szendvicset készíteni neki, szerettem vele beszélgetni, szerettem, amikor hozzám bújt. ÉS szerettem a mosolyát, mert szívből örült, hogy láthatta, hogy valóban jobban vagyok. Ezen is átlendültünk mi ketten. Most először kellett, hogy egy ilyen helyzetet megoldjunk, de ezen is sikeresen átléptünk. Mint oly sok mindenen.

Hogy vagy? Figyeljünk arra, hogy ezt a kérdést csak akkor tegyük fel, ha valóban kíváncsiak is vagyunk a válaszra. Tegyük fel a kérdést, és hallgassuk meg a másikat, még akkor is, ha rohanunk, vagy éppen a saját életünk feladatait kell, hogy megoldjuk. Csak egy kérdés. Mi mégis képesek vagyunk oly felületesen használni. Hogy vagy? Jól! Minden oké... és már megyünk is tovább... rohanunk... mert egy rohanó világban élünk, ahol nincs idő megvárni a válaszokat.... rohanunk, mert sok feladat...

Hogy vagy? Ha elhangzik a kérdés... merjünk rá őszintén válaszolni. Nekem is nehezemre esett bevallani sokszor, hogy nem vagyok jól! Nagyon nem! Mert volt, hogy nem éreztem magam kimondottan szuperül, annak ellenére, hogy minden rendben volt körülöttem, de az is előfordult, hogy a teljes káosz ellenére remekül éreztem magam a saját bőrömben. Néha nem vagyunk jól... bármennyire is rendben van az életünk, bármennyire is rendben van a létünk, bármennyire is vannak terveink, és a legjobb úton haladunk, hogy megvalósítsuk. Néha nem vagyunk jól! És nem szégyen ezt bevallani. Ez nem a mi hibánk, vagy mi kezeljük rosszul a dolgokat. És miért kellene hazudni! A külvilág egy dolog, de magunknak miért kellene? Miért kellene azt mondanunk, hogy jól vagyunk, pedig nem! Merjünk nem jól lenni! Merjük megmondani, hogy NEM jól vagyunk! És aztán megrázva magunkat, kipihenve, haladni tovább az utunkon. Hogy a legközelebbi válaszunk már az lehessen: Köszönöm, minden rendben! Nagyon jól vagyok... a lehető legjobban!

Szólj hozzá

betegség fájdalom kérdés válaszok feladat