Sosem nézem a híreket. Szeretném kizárni a külvilágot, és nem szeretném, ha a média befolyásolna. Ezért inkább elkerülöm annak lehetőségét is, hogy megtegyék ezt velem.

A Nepálban történt események azonban mélyen megérintettek. Mondhatnánk messze van. Igen... messze... mégis több ezer ember halála felett nem tudok átlépni. Hallgattam a híreket. Több, mint négyezer áldozat, de a miniszterelnök szerint a halottak száma elérheti a tízezret. És ezen lelkek "csak" azok... és ez most nagyon idézőjelben..... akik már távoztak a Földről. Hányan várják élve, hogy kimentsék őket a romok alól. Hányan maradtak otthon, család, nélkül? Hány gyermek maradt árván? Belegondolni sem merek. Valamiért nagyon mélyen megérintett. Nagyon mélyen. Reggel hallottam az Unicef felhívását... kell a segítség... most nagyon nagy szükség van a segítségre. Élelemre, tiszta ivóvízre van szüksége azoknak, akik túlélték ezt a szörnyű természeti katasztrófát. És már érkeznek a rémisztő hírek az esetleges járványokról.

És most szeretnék azokról is szólni, akik mentek... önzetlenül, hogy segítsenek. Aki hátrahagyva a családjukat ott vannak a helyszínen és a romok alól próbálják kimenteni az esetleges túlélőket.... vagy meglelni a holttesteket. Milyen hihetetlen erő kell ehhez. Láttam  fényképeket olyan emberekről, akik a két kezükkel próbálják megmenteni hozzátartozóikat a romok alól. És megannyi drámai felvétel és fotó kering a neten, hogy mi történik most egy csodálatos, álmokkal teli országban.

A természet csodálatos dolgokat tud létrehozni. ÉS oly módon tud pusztítani, amire talán még az ember sem képes.

Talán ideje lenne elkezdenünk tisztelni a természetet. Mert előbb utóbb megunja azt a mérhetetlen pusztítást, amelyet az emberiség okoz neki. És elkezdi visszavenni, azt, amely jogosan az övé... azt, amely sosem volt az emberiségé, csak kölcsön kaptuk azt. És mi ahelyett, hogy végtelen hálával és szeretettel megköszöntük volna ezt, elkezdtük kizsákmányolni. És a természet most elkezdte visszavenni azt, ami az övé.... hogy miért pont Nepálban? Most ott. De évek óta szörnyűbbnél szörnyűbb katasztrófák történnek a világban, katasztrófák, amelyeket nem emberi kéz okozott... de emberi kéz következménye.

Gondoljunk a nepáli áldozatokra, a nepáli túlélőkre, a Nepálban önzetlenül segítőkre.... és akkor kezdjünk el most a saját életünkre gondolni.

Milyen szerencsések is vagyunk mi ebben az országban. Bennünket elkerülnek a természeti erők... Kezdjünk el körbenézni az életünkben, és kezdjünk el hálát adni mindenért. A családunkért, a gyermekünkért, az ÉLETÜNKÉRT! Mert mi mindezt ajándékba kaptuk! Ajándékba, és azért, hogy éljünk a lehetőségeinkkel! Kezdjük el felfedezni az élet szépségeit... a legapróbb szépségeit is... mert egyszer csak azt vesszük észre, hogy véget ért az ÉLET, és nem éltünk!

Ideje alábbhagyni az önkínzásokkal, a szenvedéssel, a kilátástalannak vélt helyzetünkbe való beragadásunkkal. Mert nekünk igenis van erőnk lépni! Van erőnk túlélni! És van erőnk nem csak a rosszat észre venni, hanem a szépet, a csodákat...észrevenni az ÉLETET!

Úgy gondolom, hogy amíg élünk, egészségesek vagyunk, van hol álomra hajtanunk a fejünket, addig igenis kötelességünk megélni az életet, és nem túlélni! Mert élni jöttünk a földre... és nem másokat hibáztatva, túlélni azt. Azért jöttünk a földre, hogy megéljük a csodákat!

Ehelyett azt látom, hogy az emberek többsége szinte tudatosan választja a szenvedést, mindig másokat okolva mindenért!

Ott van Mosolyka. Neki aztán minden oka meglenne, hogy haragudjon az életre, és mindenre és mindenkire! Ehelyett feltette az életét arra, hogy megpróbál másokat meggyőzni az élet szépségéről! Saját életén keresztül mutatja be, hogy mennyire is fontos, hogy az élet tragikus oldalát emeljük ki, vagy hajlandóak vagyunk észrevenni a megannyi szépséget is, ami nincs is úgy elrejtve a szemünk elől, mint ahogyan mi hisszük.

Hazatértem az otthonomba. Van otthonom. OTTHON. Ahol engem tükröz a legutolsó kis szög is a falban.... én vagyok. Megszeretgettem az állataimat. Sosem tudok belépni úgy az ajtón, hogy ne egy komplett hadsereg várja hazatérésem.

Elmentem a gyermekemért. Magamhoz öleltem. Az életem nagy csodáját, aki annyi erőt adott nekem. Átöleltem őt, és megköszöntem a Szellemnek, az Univerzumnak, hogy ez a drága kis lélek annak idején engem választott édesanyjának! Kaptam tőle egy szívecskés nyakláncot. Napok óta ennek elkészítésével foglalatoskodik. "Anyukám! Tudom, hogy nincs még anyák napja... de nem bírom ki addig!!" Csodálatos ajándék, az én drága kicsi lányomtól.

Nézzünk körbe az életünkbe. Nekünk természetes, hogy van étel a hűtőnkben, van tiszta vizünk... és természetes, hogy van hová haza mennünk. Mégis oly sokan nem vesszük észre, annyira természetesnek gondoljuk, hogy mekkora ajándék ez nekünk! Gondoljunk csak a nepáli emberekre... akiknek most sem otthona, sem családja... sem élelme... sem tiszta vize... pedig egészen pár nappal ezelőttig ezek nekik is mind természetesek voltak.

Kezdjük el észrevenni az életünkben a szépséget! Mert nagy ajándék életünk minden megélt pillanata! Kezdjük el észrevenni a csodákat... és kezdjünk el hálásnak lenni mindenért, ami megadatott nekünk!