2015. ápr 30.

Visszakapni az álmot....

írta: Kata Vank
Visszakapni az álmot....

gyermeki-lelek

Hosszú hosszú ideig nem voltak álmaim. Nem álmodoztam. Csak túlélni szerettem volna a napokat. Erről szólt az életem. Aztán egy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy kezembe veszem az irányítást, és újra teremtem önmagam, új alapokra helyezem az életem. Sokszor vissza fordultam volna, mert megijesztett az új, megijesztett az ismeretlen. Nem tudtam, meglelem-e magam abban a világban, amiről semmit sem tudok. Nem tudtam, képes leszek e alkalmazkodni valamihez, amit még nem ismertem. És nem tudtam, hogy ha megismerem a valódi önmagam, az tetszeni fog e nekem.

Nem tudtam ki vagyok. Talán nem is voltam. De létezni szerettem volna. Megélni az életet, felfedezni a csodáit, megismerni mindent, ami eddig rejtve volt előttem. És látni kezdtem az élet szépségét. Érezni kezdtem mindazt, amiről tudtam, hogy léteznie kell, de nekem még nem adatott meg. Érezni kezdtem és átélni a csodákat. És akkor jöttek az álmaim. Amelyeket valóra szerettem volna váltani. Álmok... nekem előtte nem voltak. Talán gyerekként. Igen... gyerekként nagyon sok álmom volt.... de aztán, ahogyan, vagy amikor beléptem a felnőttek világába, már nem álmodtam. És csak azt vettem észre, ismét szeretnék dolgokat elérni, vágyaim voltak, amelyekről tudtam, hogy az enyémek. ÁLMOK! A legcsodálatosabb dolgok a világon. Mi mégis, vagy a legtöbb ember egy idő után elfelejt álmodni. Mert talán elhiszi azt, amelyet oly sokszor hall felnőtté válása útján! NE álmodj! Minek? Hogy csalódj? Lépj a realitás talajára! Neked úgy sem sikerülhet! ... És szépen lassan elfelejtünk álmodni. Szépen lassan elfelejtjük az élet szépségeit, és csak létezünk egyik napról a másikra. Mert már nem számít. Hányszor hallottuk már baráti, ismerősi körben. "Nem tudom, hová lett az álmodozó, határokat nem ismerő személy, aki voltam!" Mert az évek alatt eltűnik. Mert már nem álmodunk! Én így voltam ezzel. Nem álmodtam! Mert azt hittem, nekem nem lehet.

Aztán, amikor végre a saját életem kezdtem el élni, úgy, ahogyan én szerettem volna, vagy jónak gondoltam, egyszer csak azt vettem észre, hogy visszatértek! Mintha nem telt volna el sok sok év, csendben, nélkülük. Mintha sosem vesztek volna el! Visszatértek! És már nem csak álmok voltak, hanem elkezdtem megvalósítani azokat! Mert hittem, hogy sikerülhet! Sikerülniük kell, mert különben nem jelentkeztek volna a létükért!

Egy ilyen álom számomra a lovaglás. Egyszer csak azt kezdte el érezni a szívem és a lelkem, hogy nekem a lovak közelében kell lennem. Nekem meg kell tanuljam eme csodát, nekem vágtáznom kell a tengerparton! Engem várnak Hollandia csodás legelői! És elindultam egy úton, hogy valóra váltsam ezt. Elindultam egy úton, és amikor az ember szívének álmát szeretné megvalósítani, minden energia összefog, hogy támogassa. Sokszor feladtam volna, meghátráltam volna, de mentem tovább, mert mennem kellett.

Aztán, ahogyan az élet hozta, el kellett jöjjek arról a helyről, ahol elkezdtem átélni ezt a csodát. Már megtanultam azon a helyen mindent, amit megtanulhattam, és mennem kellett tovább. Hirtelen elhatározás volt a részemről. Tudtam, hogy el kell jöjjek, és azt is tudtam, hogy az Univerzum, Szellem, Sors, Isten, nevezzük bárminek valami csodálatos helyre fog vezérelni engem. Nem aggódtam. Sosem valaminek a vége miatt szomorkodom, hanem örülök az újnak, az ismeretlennek, amely vár rám akkor, amikor elhatározom, hogy ideje tovább menjek. Sok sok jel figyelmeztetett, hogy ideje megtegyem a lépést. Én mégis maradtam. De az égiek addig addig tették a dolgukat, amíg végül én is felfogtam, hogy nem maradhatok, mennem kell. És mentem.

Amikor gyermekemmel kézen fogva beléptünk azon helyre, amely a második otthonunk lesz.... csak azt éreztem, köszönöm Univerzum ezt a csodát, ahová most jöhettem! Ló mennyország. Ló és lovasok mennyországa.  Úgy éreztem magam, mint egy vidéki gyermek, aki a falun töltött sok sok év után, életében először megjelenik egy nagyvárosban, és rácsodálkozik arra. Ilyen van? Ez létezik? Hát, én is így voltam eme lovardával. Gyermekemmel nem győztük kapkodni a fejünket. De gyönyörű lovak, de gyönyörű hely! De szép minden! Akkor már tudtam, el kellett jöjjek a régitől, hogy valami szebbet, jobbat, csodásabbat kapjak. Mint annak idején, amikor megfogtam kislányom kezét, és utolsó erőmmel azt mondtam, elmegyünk az életünkből. Mert nem maradhatunk. Mert, ha maradok, belehalok! És ott álltunk a pici lányommal ketten, kezünkben a kiskutyával, és vártuk, és reméltük a szépet... aztán meg is kaptuk.

Amikor telefonon beszéltem egy hölggyel, ő mondta nekem, minden lovashoz külön oktató jár. És ez nem csak "szöveg" volt. Valóban így volt. A pályán nyolc lovassal, nyolc oktató külön külön foglalkozott. Kavalkádnak tűnt, mégis fantasztikus rend, és rendszerben zajlott ez az egész. Első órán meg kellett állapítsam, nagyon sok minden hiányzik az alapokból. Második órán megbeszéltük az oktatómmal, hogy akkor minden rossz beidegződést, gondolatot száműzök agyamból, és kezdjük elölről. Ültem Lepke hátán, és mosolyogtam... "Hát a jelek szerint ez nem lesz túl nehéz nekem! Mármint elfelejtenem mindent, és úgy felülni egy csodás ló hátára, mintha az előző hónapok meg sem történtek volna!" A második órán döntöttem el, hogy folytatom. Vagy elkezdem, elölről! Mert ez az én álmom! És nekem meg kell valósítanom! Ha elölről kell kezdjem akkor elölről kezdem... az alapoktól... mint annak idején az életem...

Megismertem Csacsit. A világ egyik legcsodálatosabb lova, aki a Csacsi névre hallgat. Egy ló, akit Csacsinak hívnak. Már tudtam, a lehető legjobb helyen vagyok! Ott vagyok, ahol lennem kell! Aztán megismertem Lepkét, aki mindent elkövet, hogy segítsen nekem, újra kezdenem az álmom! A világ legbájosabb, és legkezelhetőbb paripája. És szépen lassan el kezdem megismerni minden patás barátomat, akik nem csak csodaszépek, okosak, de hihetetlen türelemmel rendeltetnek a kétlábúak iránt.

Végre úgy tudok elmenni egy egy órára, hogy nincs rossz érzésem, gyomoridegem, vajon jól fog sikerülni a mai nap? Vajon megfelelően fogok tudni bánni a lóval? Megyek, mert visz a szívem. Szeretettel.

Kiszálltunk a kocsiból. Az ott lévő kutyusok már jó barátként vártak bennünket. Beléptünk a pálya melletti pihenőbe, váróba. És akkor megláttam a CSODÁT! Egy álom szép ló személyében. Fekete volt, szőre csillogott. Gyönyörűen ügetett, a hátán a lovasa fantasztikus látványt nyújtott! Köszönöm Univerzum! Ezt szerettem volna látni, érezni! Mert, amikor megpillantottam eme csodás teremtményt, éreztem, hogy láttam őt már valahol. És akkor tudatosult bennem. Oly sokszor álmodtam ezt, de akkor ennek a lónak a hátán én ültem. Démon! Ez volt a neve! De én tudtam! Hiszen álmomban már oly sokszor ültem rajta! Álmomban már oly sokszor szerepelt Ő. Démon! Így válnak valóra az álmok! Ilyen egyszerűen! Csak hagyni kell, hogy az égiek kísérjék utunkat, és vezessenek bennünket! Démon! Az álomszép paripa! Démon!

Olyan mérhetetlen hálát és szeretet éreztem! Csak hagynom kell, hogy vezessenek az égiek, és minden álmomat valóra váltják! Itt állt előttem az a ló, akivel már álmaimban oly sok órát eltöltöttem! Itt állt előttem Ő! Teljes életnagyságban! Nem a természete miatt hívják Démonnak, hanem a megjelenése miatt! Ében fekete, hatalmas, csodaszép! Démon, az én álom lovam! Itt van!

Éreztem, hogy visszakaptam az álmom. Ha volt is bennem egy szemernyi kétely, tova foszlott. Itt kell legyek, és meg kell tanuljam a lovaglás tudományát, mert nekem Démon hátán vágtáznom kell! Hiszen megelevenedett! Itt áll előttem!

És a mai lovaglásommal még önmagam is megleptem. Végre helyesen tartottam a lábam. Végre sikerült rendesen beleüljek a nyeregbe. Végre sikerült a tanügetés is. Még el kell engedjem a görcsösséget, a feszességet. De az óra végére már ez is sikerült. És csak "szerettem" ezt az egészet. Félelem, aggódás, görcsök nélkül! Hagytam, hogy eggyé váljak a lóval, és hagytam, hogy testem kövesse az ő mozgását! Szerettem! Boldog voltam! Mosolyogtam, és az sem érdekelt, hogy nagyon elfáradtam. Kérdezte tőlem Drága oktatóm, hogy megálljunk? Kértem tőle, hogy ne! Mert tanulni jöttem ide! És tanulni szeretnék! Menjünk! Menjünk tovább, gyakoroljunk, tanügetést, kengyel nélküli munkát, könnyű ügetést... mindent. Mert megint szeretem! Mert megint érzi a szívem és a lelkem, hogy szeretné ezt az egészet! Tanulni szeretnék! Visszakaptam az álmom! Bár sosem vették el tőlem, én hittem azt, hogy el kell engedjem! De akkor jöttek az égiek, és megmutatták nekem, nem kell, hogy feladjam! Mert minden út nyitva előttem! Nem kell, hogy meghátráljak, mert ez valóban az én utam. És ehhez csak az kellett, hogy megláthassam Démont!

Amikor érkeznek a jelek az életünkbe, hogy ideje menjünk, ne féljük megtenni a kezdő lépést. Mert valami sokkal szebb vár ránk! Ne rémítsen el bennünket az ismeretlen! Ne féljünk az újtól! Mert az élet maga a csoda! És az álmok valóra válnak! És sose szomorkodjunk, mert valami véget ért.... mindig örüljünk annak, hogy valami a kezdetét veszi! És abban biztosak lehetünk, az új, gyönyörű csodákat tartogat a számunkra! Ne féljünk! Álmodjunk! Mert az álmok valóra válnak! 

Szólj hozzá

kezdet álmok vég csodák megvalósítás