Nem indult másként ez a reggel sem. Kinyitottam a szemem. A tegnapi viharnak köszönhetően a levegő kellemesen lehűlt, de a nap ereje már kezdett érződni. Végre volt oxigén a levegőben. Végre kiülhettem a teraszra, hallgatni a madarak csicsergését, gyönyörködni a virágaimban. Mosolyogtam. Mosolyogtam, mert hittem, minden rendben van, minden úgy van jól, ahogyan van. Nem küzdök már a sorsom ellen, nem akarok már senkinek sem megfelelni, nem akarok én már semmit, csak élni az életem, hallgatni a szívem és a lelkem hívó szavát, szabadnak lenni, és engedni, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Megismerni, felismerni az élet szépségeit, hálát adni mindazért, amiben részem van. Elfogadni, hogy az életemben minden úgy történik, ahogyan történnie kell, és hinni, bízni, menni tovább az utamon. 

Már túl voltam egy feladat megoldásán. Megtettem mindent, amit megtehettem, és teljesen nyugodt voltam, mert tudtam, innentől kezdve Isten, Univerzum, Sors kezében van a dolog. A legjobb kezekben. És bármi is lesz ennek a történetnek a vége, annak így kellett lennie. Már nem idegeskedtem. A tegnapi délután ennek szenteltem. Telefonálgattam, próbáltam kitalálni, hogyan is tovább. A megoldás még nem érkezett meg, de addigra már elfáradtam a keresésbe. Lefeküdtem pihenni, és kértem az égieket, segítsenek nekem. Segítsenek meglelni a megoldást, és segítsenek, bármi is történik, el tudjam fogadni, és menni tudjak tovább. Hiszem, hogy, ha valamit elveszítünk, egy jobbat fogunk kapni helyette. Hittem, mert egy párszor már bebizonyosodott, hogy így van. Még akkor is, ha nehezen ment az elengedés, ha nehezen tudtam beletörődni, hogy vannak játszmák, amelyekből úgy kerülhetek ki győztesként, ha veszítek. Már nem játszmáztam. Már nem játszottam. Meguntam a játékokat, a felesleges előadásokat. Megtettem, amit megtehettem, és engedtem, hogy menjenek a dolgok a maguk útján.

A reggeli ébredés után újabb és újabb megoldások érkeztek eme ügynek lezárására. Megbékéltem, mert tudtam, rajtam már nem múlik az ügy. 

Kezdetét vette egy csodálatos nap. Gyermekemet elvittem az iskolába, én pedig belevetettem magam az életbe, belevetettem magam a munkába. Szeretem a munkám, számomra ez nem is munka, kikapcsolódás. Szeretem a nem várt kihívásokat, szeretem megoldani ezeket, szeretek emberekkel tárgyalni, szeretem meggyőzni őket, hogy velem dolgozzanak, szeretek mindent, ami ezzel kapcsolatos.

Hazatértem. Az otthonomat rendbe szettem a tegnapi vihar után. Körülnéztem a csodálatosan kitakarított házamban, ami nekem sokkal több, mint egy ház. Nekem ez az otthonom. Ahol visszavonulhatok a világ elől, ahová meghívhatom a barátaimat. Nekem ez a ház az új életem kezdetét jelentette, és talán ezért is  szeretek itt lenni. Az otthon, amelyben megpihenhetek egy egy nap után. Az otthon, ahol békességben nevelhetem a gyermekem. Mindig azt mondom, ez a ház egy az egyben tükrözi a személyiségem, az élethez való hozzáállásom. Ez a ház a bizonyíték arra, hogy bármit szeretnék, elérhetem. 

Aztán történt valami. Nem tudom, mi. Egyszer csak azt éreztem, dühös vagyok! Dühös és elkeseredett. Törni, zúzni szeretnék, és feltenni Istennek, az Univerzumnak egy kérdést! Sírtam. Mindent elkövettem, hogy gyermekem ne vegye észre a könnyeimet. Nem szégyelltem azokat, csak nem szerettem volna, ha aggódik. Hiszen minden rendben van. De akkor miért van bennem ez a mérhetetlen feszültség? És miért potyognak a könnyeim, miközben készítem a vacsorát? 

Kimentem a kertbe. A virágos rétemre. A fű a tegnapi esőnek köszönhetően gyönyörű zöld színekben pompázott, a virágaim is felüdültek. Minden gyönyörű volt. Mint egy mesebeli táj. Minden annyira rendben volt. Engem mégis szét akart robbantani valami belülről. Valami, ami ki tudja, mióta megbújt, várva a megfelelő pillanatot, hogy előtörvén egy atombomba erejével csapjon le rám.  Leültem a hintaszékre, és veszekedni kezdtem Istennel, Univerzummal, Szellemmel, Sorssal.

" Tudom, hogy egoban nyomulok, de Univerzum, sors, Isten, Szellem nevezzelek bárminek, remélem nagyon elégedett vagy! Körülöttem látom az embereket. Élnek. A legtöbb hölgyet a férje tartja el, nem is akármilyen színvonalon. Új nulla kilométeres autók, házak, a hölgyeknek semmi más teendője nincs, mint elkölteni a sok pénzt, amelyet a férjük ad. Aztán élnek itt körülöttem olyanok, akik soha semmibe nem hittek, sem Istenben, sem másban. Mégis élnek, mint Marci Hevesen. Keresztül taposnak bárkin, és mindenkin, szórják a tüskéiket, jelentgetik fel az embereket maguk körül, a saját hatéves gyerekeiket alázzák nyilvánosan, mégis megvan mindenük, több ház, több autó, sok pénz, férj, minden. Erre itt vagyok én. Egyedül, kettesben a gyerekemmel, az utóbbi napokban annyi megoldandó feladattal, hogy azt érzem, a világom, amelyet az elmúlt időben felépítettem széthullik, mintha sosem lett volna. A hőn áhított társam még sehol, holott körülöttem már az is társra lelt, aki egyébként nem is keresett. Én csinálok valamit rosszul? Azon kívül, hogy most egoból, törni zúzni szeretnék, és megkérdezni Tőled, Tőletek, hogy akkor most mi van? Miért áll fenn ez az állapot? Miért van ez így? Mit kellene másként cselekedjek? Az én legutolsó nagy szerelmen is boldog a társa oldalán, miközben én még mindig keresem, vagyis nem keresem a társam, de nem is jön. Miért nem kapom én is meg, vagy Ő miért kapta meg? Holott ő aztán magas ívből tesz a vonzás törvényére, az Univerzumra, meg minden egyébre, még önmagában sem hisz! Akkor most mi van? Nyilván nem azt szeretném, ha mindenki más szarul élne, most én szeretném egy kicsit jobban érezni magam a bőrömben, de jelenleg nem sikerül. És, az ilyen Coelho meg egyéb spirituális igazságokat nem szeretném hallani. Vagyis engedd el, engedd meg, engedd át, Te változz, mi változzunk, tedd szebbé a világot stb. Épp egoból szenvedek, viszont azt veszettül jól csinálom. Isten, Univerzum! Mit kellene még tegyek? Miben kellene higgyek? Mondd hol vagy ilyenkor, amikor minden szétesik? Miért esik szét minden? Miért nem vagy itt, hogy segíts, vagy miért nem küldesz valakit, aki elhitetné velem, hogy minden rendben, és megnyugodhatnék? Miért játszol velem? Mit akarsz? Mit kell még elviseljek, hogy végre méltó legyek a szépre? "

Az életem minden napja tele van csodákkal. Úgy fekszem le minden este, hogy mosolygok, és visszatekintve a napomra, hálát adok a sok szépért. De ott, abban a pillanatban minden csodát elfelejtettem, és csak válaszokat vártam! Válaszokat! Olyan kérdésekre, amelyeket talán fel sem kellett volna tegyek. De ember vagyok, és ezen a délutánon nagyon is éreztem ezt. Az ego drámáit, a szenvedést. Sírni kezdtem. Mélyen, őszintén. Már nem érdekelt ki látja. Nem érdekelt a körülöttem lévő világ. Csak sírtam és sírtam. És minden egyes könnycseppel egyre könnyebb és könnyebb lettem. 

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Csak azt éreztem, most már minden megszépült. Azt éreztem, mázsás súlyoktól szabadultam meg. Azt éreztem, az a valami, ami ezeket a negatív érzéseket okozta, elment. Eltávozott, és magával vitt mindent, amely megakadályozta, hogy eme napon is meglássam, és megéljem a csodát, a csodákat. Megkönnyebbültem. Talán bizonyos dolgokat nem elengedtem, csak elfojtottam, és ezen dolgoknak most jött el az ideje, hogy távozzanak. 

Főztem egy jó kávét magamnak. Visszatértem a kertbe. És már egészen más szemüvegen keresztül szemléltem a napom. Megint tudtam mosolyogni .... szívből. Köszönöm Univerzum, Isten, Sors, Szellem, hogy kiadhattam ezt magamból. Köszönöm, hogy elmondhattam neked, mi fáj. És megyek tovább... egyenes előre az utamon, bízva továbbra is benned, a vezettetésedben, az álmaimban, hallgatva a szívem és a lelkem hívószavára. És azt éreztem, amikor a leginkább azt hisszük Isten, Univerzum, Sors elárult bennünket, akkor van Ő igazán mellettünk. Csak nem vesszük észre, én nem vettem észre. Meg kellett szabaduljak sok sok felgyülemlett negatív érzéstől... és ezt csak így tehettem meg. Amit árulásnak véltem, nagyon is jót tett velem. Mert eltűntek a súlyok. Olyan súlyok, amelyekről azt sem hittem, hogy léteznek, hogy velem vannak, és hogy viszem őket.