Lassan mindenki megkapja a bizonyítványt. Hősiesen kivárjuk a laza egy két órás évzárókat, és már alig várjuk, hogy kezünkbe tarthassuk azt a kis kék valamit, ami annyi mindenben meghatározónak kellene lennie, nekem mégsem jelent semmit. Egy kis könyv, amiben szerepel valami, valami, ami talán sosem tükrözi a valóságot, vagy előfordul, hogy nem tükrözi a valóságot. 

Mindig jeles tanuló voltam. Nem telt el olyan év, hogy ne kaptam volna könyvjutalmat kiváló tanulmányi eredményemért, szorgalmamért, azért, mert nem hiányoztam egyetlen napot sem, azért, mert sok tanulmányi versenyen elindultam. A bizonyítványom mindig tele volt ötösökkel, és akkoriban nem volt facebook, hogy anyám büszkén kitehette volna. Az igazság az volt, hogy igazából sosem volt büszke. Mindig elvárta az ötösöket, egyetlen elfogadható jegy volt nálunk, az ötös. Ha nem ötöst kaptunk, nem büntetés volt. Egyszerűen úgy elvert bennünket, hogy gyakorlatilag rettegtünk, minden nap. Mert, ha ötöst is vittünk, biztos tettünk valami olyasmit, amiért jól megüthetett bennünket, vagy kidobhatta a szemétbe azon kevés játékunkat, amiket a nagymamától kaptunk. Vagy nemes egyszerűséggel, télen kidobálta a cipőinket, a ruháinkat a hóba. Ennyi volt. Tőle sosem hallhattunk dicséretet, biztatást, sosem kaptunk segítséget, ha nem értettünk valamit. Nálunk kötelező volt első osztályban teleírni a gyakorló füzetet a házi feladattal, majd utána beírni a rendes füzetünkbe, és még díszítősort is prezentálnunk kellett. Én gyakorlatilag végig rettegtem az általános iskolai éveimet. Végig rettegtem, és idegeskedtem. Elfelejtettem gyerek lenni. Mert csak tanultam, és tanultam, gyakoroltam, és olvastam, mert csak és kizárólag ötöst vihettem haza. Nem volt szabad időm, amit játékkal tölthettem volna. Ha mégis játszottam, lelkiismeret furdalásom volt, és félelem volt bennem, hogy akkor most, mi is lesz a tanulással. 

Sosem értettem a matekot, fizikát, kémiát, hozzám mindig is az irodalom állt közel, irodalom, nyelvtan, történelem. Mégis minden tárgyból ötös lettem, a szorgalmam, és a magolásom hozzásegített ehhez. Magoltam. Mindent szóról szóra megtanultam. Mindent. Mert tudtam nem tévedhetek,  nem hibázhatok, nem ronthatom el. Gyűlöltem, és féltem, mégis tettem, amit tennem kellett, mert nem volt más választásom. Volt, hogy mégsem sajátítottam el úgy egy anyagot, ahogyan azt kellett volna. Ha nagy ritkán előfordult, hogy nem tanultam, biztosan akkor hívtak ki felelni. És az nekem elég volt, hogy megint csak és kizárólag a tanulással foglalkozzak.

Ekkor elhatároztam, hogy a gyermekemnél nem fog érdekelni sem a jegyei, sem a bizonyítványa. Valamilyen szinten fontos, nyilván, de nem fogom engedni neki, hogy stresszeljen, hogy mindenáron meg akarjon felelni. Azt szerettem volna, hogy szeresse az iskolát, szeressen iskolába járni, és , hogy megmaradjon gyereknek! Lehet neki is rossz napja. Miért várnám el tőle, hogy csak és kizárólag jól teljesítsen, miért tennék rá gyerekkorban ekkora terhet? Miért?  

És bevált a módszerem. Ha valamiből becsúszott egy egy rossz jegy, nem álltam neki üvölteni, büntetést kitalálni, zsarolni, őrjöngeni, megbeszéltük, hogy kijavítja. Nekem fontosabb volt, hogy tudjam, mindent elkövetett, hogy jól sikerüljön a dolgozata. Ha tanult, és tudtam, hogy tanult rá, mert itthon felmondta nekem, mégsem ötös lett. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy készült. Ha nem készült, és úgy kapott egyest, legalább érezte, hogy bizony, néha a szerencse kevés. És mindenféle retorzió nélkül pótolta a tanulni valót. 

Sajnos az iskolában az osztályzatba minden jegy beleszámít az év végi értékelésbe, és a tanárok többsége egyáltalán nem jutalmazza azt, hogy egy egy rosszabb jegy után jönnek sorba az ötösök. Akkor is képesek az alacsonyabb osztályzatot adni, mert volt egy egy egyes. Persze, van, akinél nem számít ez, van akinél figyelmen kívül hagyják, és van, akinél kőkeményen beleveszik. Ezért érdekeljen, hogy hányasra osztályozzák? A gyermekemet elkönyvelték jó, és közepes tanulónak. De ez sem érdekel. Mert az, hogy az életben mennyire lesz boldog, mennyire leli meg a helyét, nem attól függ, hogy hányas osztályzatai szerepelnek a bizonyítványban. Itt voltam én szín ötös tanuló, akinek minden lehetősége meg lett volna ahhoz, hogy egyetemet végezzen. Aztán az történt, hogy sikerült édesanyámnak egy olyan középiskolába beíratnia, ami a lehető legtávolabb állt tőlem. Közgazdasági szakközépiskola. Annyi közöm volt a számokhoz, hogy le tudtam írni őket, de nekem oda kellett menni. Sima gimnázium nem jöhetett szóba, mert ugye, fontos lett volna, hogy dolgozzak minél hamarabb, a gimnázium után, meg szinte muszáj lett volna egyetemre, főiskolára menni.  Mire egyetemre mehettem volna, nem volt sem pénzünk, sem semmink, ezért egyből elkezdhettem dolgozni egy áruházban pénztárosként! Utáltam, de a muszáj nagy úr! 

Tehát ennyit a kötelező jó osztályzatokról, a jelesekről, és a kitűnőkről. Azt szeretném, ha a gyermekem meglelné a boldogulás útját. Azt szeretném, hogy azt lássam, hogy bármivel is foglalkozik, az boldoggá teszi, boldoggá, és elégedetté. ÉS nem érdekel, ha matematikából hármas. Nem számít. Igen... számít a felvételinél... de hiszek benne, hogy úgyis a lehető legjobb helyre fog menni tanulni, legyen az bármi is. Nem akarom, hogy eredmény orientált legyen, és nem akarom, hogy stresszeljen, hogy meg akarjon felelni másoknak! Önmagának akarjon megfelelni! Önmagának! 

Sajnos a kitűnő, és jeles bizonyítvány önmagában még nem elég egy sikeres élethez! Ahhoz kell még valami plusz! Hogy az ember meglelje önmagát, az útját, a helyét a világban, az álmait, a vágyait. 

Szín ötös voltam. Mégis harmincöt évig kellett járjak az élet iskolájába, mire megleltem önmagam, az álmaim, a vágyaim, mire végre elkezdtem elhinni, hogy én lehetek ÉN! Nem olyan, amilyennek mások akarnak látni, hanem olyan, amilyen szeretnék. Harmincöt év kellett ahhoz, hogy végre észre vegyem az életemben rejlő csodákat, szépségeket, hogy újra boldog lehessek. Harmincöt év, ebből tizenöt fogságban. A saját életem fogságában, bezárva a négy fal közé, ahol megszűntem létezni. Aztán újra teremtődtem! És élek, és szeretem az életem, és támogatom a gyermekem, és segítek neki, és büszke vagyok rá, ahogyan helytáll az iskolában, ahogyan tanul, ahogyan feldolgozza a kudarcait, a sikereit, és ahogyan lépked előre a felnőtté válása útján. Megfelelési kényszerek, elvárások, büntetések, szidások, agresszió nélkül!