Szerettük azt a napot, mint a többit is. Fülledt meleg volt. Akkor már napok óta tartott a hőség. Fojtogatott. Mintha oxigén sem lett volna a levegőben. A nappal nehézségeit éjjelente sem lehetett kipihenni, mert a levegő forrósága lehetetlenné tette ezt. Vártuk, hogy érkezzen végre enyhülés! Vártuk, hogy végre pihenhessünk. 

A medencében voltunk! Nálam Nobel díjat érdemel, aki, ki vagy feltalálta ezeket a medencéket, amelyek már nem számítanak luxusnak. Ültünk a medencében, ittuk a hideg üdítőt, és hálát adtunk az Univerzumnak, amiért ebben a nyári kánikulában, hétköznap lehetőségünk itt lenni. "Tudsz élni!" Jegyezték is ezt meg nekem. Igen. Tudok. Most már tudom, mi az élet. És mindent megteszek, hogy megélhessem a csodáit. 15 évig éltem megfosztva a személyiségemtől, a lelkemtől, bezárva.  Most már élni szeretnék! Most már tudom, mit is jelent élni! És most már tudom, mit is jelent szabadnak lenni! Tudok élni! Megtanultam élni! Megtanultam szeretni eme világban eltöltött perceimet. 

Egyszer csak megnyílt a föld. Teljesen váratlanul, a medence mellett egy lyuk tátongott. Nem tudtuk, hogy került oda, mégsem töltött el félelemmel a látványa. Amennyire mertük kitágítottuk a lyukat, hogy megnézhessük, mit is rejtett az udvar ennyi időn keresztül magában. Téglával kirakott lejárót véltünk felfedezni, amelynek alján több járatot is láttunk. Az egyik a házam irányába mutatott, a többi a világ minden égtája felé. Egy darabka föld, amelyet annyira szeretek, elém tárta a csodát. Az első gondolatom az volt, sosem tudhatjuk, honnan küldik az égiek a segítséget. Az egyik percben még gondolkozol egy megoldandó feladaton, a következő pillanatban pedig eléd tárják a megoldást, úgy, ahogyan nem is merted volna hinni, gondolni. Hiszen évek óta itt élek, és semmi jel nem utalt arra, hogy létezik egy másik világ, lenn a mélyben, rejtve a kíváncsi szemek elől, titokban. 

Le kellett, hogy menjek oda, mert tudtam, van ott valami, ami ki tudja mióta várta, hogy feltárhasson valamit, amit eddig rejtegetnie kellett. Gyönyörű volt már a lejáró is. Tizenöt centiméter földréteg alatt, egy címeres téglával kirakott kör alakú lejáró rajzolódott ki. Annak alján egy boltívvel Csoda tárult elém! Egy másik világ! Ez a boltív, bevezetett egy nagyobb helyiségbe, ami szintén téglával volt kirakva. Teljesen érintetlen. Átpréselve magam ezen a boltíven, már fel is tudtam állni. Olyan 25 négyzetméter lehet ez a helyiség. Ebből egy járat vezet... valahová... nem tudom, mert ez a járat olyan rossz állapotban van, hogy nem mertem bemenni. Visszajöttem ebbe a kör alakú akármibe, ahonnan egy másik alagút vezet a házam irányába. Betekintettem.  Elég kicsinek tűnt, és ki tudja, mit rejt. Itt nem láttam címeres téglával kirakott részt, ezért az omlásveszély miatt nem mertem bemenni, megnézni, mégis hol lehet a feljáró a házban. Nagyon gyönyörű ez a szoba. Érdekes módon az teljesen tiszta, semmi nyirkosság, semmi sár, csak az alagutak vannak nagyon rossz állapotban. Mintha valami, vagy valaki meg akarta volna óvni. 

Visszatértem. Végtelen nyugalom volt bennem. Nyugalom és boldogság. Egy darabka történelem tárult elém. 

Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Drága szomszédom lassan száz éves. Éreztem, ha valaki, hát ő biztosan tud magyarázatot adni nekem eme rejtélyre. Hát... tudott is. Több legenda kering a kertek alatt megbúvó alagútrendszerekről. Sosem volt senki, aki utána nézett volna ezeknek a dolgoknak. Az egyik ilyen mese szerint, tőlünk nem messze áll egy néhai herceg kastélya. A legenda szerint ez a herceg erősen félt, paranoid volt. Ezen alagutakat Ő készítette, hogy tudjon menekülni, ha úgy érezné, az életére akarnak törni. A kastély az évszázadok alatt kalandos utat járt be, végre felújították, és talán szebb, mint új korában. Ha fel is tárták eme alagutakat, vagy betemették, vagy nem hozták nyilvánosságra létezésüket. Vagyis, ha lehet hinni a mende mondáknak, akkor valamikor régen egy herceg az én kertemben menekült, legfőképpen önmaga elől. 

Egy másik történet szerint, a háborúk idején felfedezték eme szobát. Ebben a házban lakó úgy vélte, remek búvóhely lesz, történjék bármi is, és ezért járatot készített a házból ide. A régi járatokat betemette. Talán ezért nem is láttam hová vezethetnek, talán ezért láttam, hogy ennyire rossz állapotban vannak. Szándékosan temették be, félve valamitől.

Aztán a háborúk elmúltak, a ház, az eredeti már rég az enyészeté lett, amikor  is egy fiatal házaspár építkezésbe fogott, új életének első lépéseként. Felépült eme kicsinyke otthon, és felfedezték ezt a szobát, amely már ki tudja mióta óvta, és adott biztonságérzetet azoknak, akik tudtak róla. A szocializmus idején remekül el lehetett rejteni benne olyan dolgokat, amelyeket nem akartak megosztani a nagyvilággal. Remekül őrizte a titkot. Hiszen valahogyan az egész környék tudott a létezéséről, mégsem hitt benne igazán senki. 

Itt a kertem alatt több évszázadnyi titok, és rejtély lapult. Ez a kis szoba védelmet nyújtott egy hercegnek, oltalmat a háborúk idején, és menedéket adott a szocializmusban. Az évszázadok alatt mindenki kicsit alakított rajta, kicsit épített hozzá, vagy kicsit átépítette, és elnyerte mostani formáját.

És most valamiért felfedeztem én is. Látom benne a szépet, az álmot, a békét, a csodát! Egy darabka történelem.

Itt a kertemben, a mélyben évszázadok óta oltalmat ad egy kicsinyke szoba azoknak, akik féltek, rettegtek. Ebben a huszonöt négyzetméterben megnyugodhattak egy kicsit, békére lelhettek, és érezhették a biztonságot, majd visszatérhettek az életükbe. És tudták, van egy hely, amelynek létezéséről senki nem tud, és ide bármikor visszatérhetnek.

Sosem tudhatjuk milyen csodát tartogatnak számunkra az égiek. Egyszer csak megnyílik a Föld, és a múlt feltárul. És ezzel bizonyságot adnak nekem is... minden rendben.... menj az utadon.... óvunk téged.

Több évszázadnyi történelem, több évszázadnyi múlt, huszonöt négyzetméteren.

Mi lesz a sorsa?  Egyelőre lezártam a lejárót, és amikor majd itt lesz az ideje, ismét biztonságossá teszem, és ez lesz az én titkos kis szobám. Az én titkos kis kertemben, egy titkos kis szoba, tele a múlt titkaival.