Hányszor gondolkodunk el életünk folyamán egy egy megtörtént esemény után, hogy vajon, miért is alakult így? Én voltam a hibás? Esetleg a másik fél? Vagy mindketten? És ezen gondolkodunk nap, nap hosszat. Sokszor még az éjjeli álmok helyett is keressük a felelősöket, keressük az okokat, keressük, ki hibázott!

Mi lenne, ha nem ezt tennénk? Ha egy egy történet után elfogadnánk azt, hogy ennek így kellett történnie? Mi lenne, ha nem gondolkodnánk, nem keresnénk felelőst?! 

A házasságom kudarcáért vajon okolhatom magam? Vagy a volt férjemet? Én nem ezt teszem. Elfogadom, hogy megtörténtek a dolgok. Nem tudnék már rajta változtatni. És nem keresek felelősöket. Elfogadtam, hogy megtörtént, levonom belőle a megfelelő tapasztalatot, és megyek tovább az életutamon tovább. 

Egy csodálatosnak indult mégis katasztrófába torkollott szerelmi románcnak vajon az én hozzáállásom vetett véget? Vajon a másik félé? Nem érdekel. Az elmúlt időszakban Isten, sors, Univerzum bebizonyította, hogy az életemben bekövetkezett történetek, sokkal többet rejtettek magukban, mint azt, hogy csak hibáztathassak valakit, vagy önmagam. Minden részlet puzzle-ként állt össze, és már nem érdekel, mit tehettem volna másként. Mert minden egyes lépésemből következett a másik, és aztán az azt követő, és így eljutottam ebbe a csodálatos életbe, amit élhetek. Megtanultam múlt nélkül élni. Elengedni minden önvádat, mások vádolását. Elfogadtam, hogy megtörtént, és ennyi. Elfogadtam, hogy tapasztaltam, nem is keveset, de soha többé nem okoz nekem álmatlan éjszakát, és soha többé nem kérdezem, miért? 

Egyszer egy csodálatos ember, azt mondta nekem. Nincs HA... ESETLEG... TALÁN... vagy DE.... A MOST van! Amikor a lelkem eldöntötte, hogy leszületik erre a földre, vállalt egy utat magának. Amikor megírta a kis történetét, még mosolygott, mert tudta, képes leszek megcsinálni, véghez vinni. Akkor még mosolygott. Én már itt a fizikai síkon kevésbé. Fájt! Sokszor nagyon is fájt az élet! Olyannyira, hogy még eldobni is képes lettem volna, hogy megszűnjön a fájdalom. Aztán az Univerzum, Isten, sors küldte a segítőket. 

Megtapasztaltam milyen édesanya nélkül felnőni, megtapasztaltam, milyen egy olyan házasság, ahol elveszítve önmagam és a lelkem, csak vártam, hogy teljenek a napok. Megtapasztaltam, és még éveken keresztül kísértett. Éjjelente még éreztem a pofonokat, éreztem a fájdalmat, éreztem mindent, amiről azt hittem belehalok, mégis képes voltam túlélni. Éreztem. És fájt! Mennyire tudtak fájni az akkor már behegedt sebek a testemen. Mintha ott és akkor történt volna a sérülés. Annyira, de annyira fájtak. Hosszú hosszú időn keresztül átéltem újra és újra. És kérdeztem, MIÉRT? Miért pont velem történtek ezek a dolgok meg? Mit vétettem én, hogy így kellett megfizessek még az el sem követett bűneimért is? MIÉRT? Miért nem léptem ki a házasságomból? Miért engedtem, hogy ezt tegye velem valaki? Miért ilyen édesanyám van? Miért ilyen családom? Miért nem volt mellettem senki, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá? MIÉRT? És csak gondolkodtam, és gondolkodtam, miközben az évek alatt már beforrt sebek újra és újra felnyíltak, és talán még jobban is fájtak, mint annak idején. 

Aztán eldöntöttem leteszem a terheket, leteszem a fájdalmat, és a már megtörtént múlt, soha többé nem fog csapdában tartani. Elfogadtam, hogy a dolgok megtörténnek, anélkül, hogy bárkit is okolhatnék. Megtörténnek. És nem ostorozhatom folyton magam. Mert, ha ezt teszem, a múltam legyőz. És lehetetlenné teszi, hogy boldog legyek a jelenben, és teremtsek számomra és a gyermekem számára egy szebb jövőt. Megbocsájtottam. Mindenkinek. "Bocsáss meg nekik, nem tudták, mit cselekszenek!" Tudom, hogy nem tudták. Mert nekik ez volt a természetes. Megbocsájtottam nekik. Sok sok idő kellett hozzá, és rengeteg szeretet. De megbocsátottam. És a legvégén megbocsájtottam önmagamnak is. Ez volt a legnehezebb. Hogy elfogadjam a döntéseimet, és azok következményeit. Mert ennek így kellett lennie. Mert az elmúlt évek is részesei voltak annak, hogy most itt ülhetek és azt mondhatom, az élet bizony nagyon is szép tud lenni. 

A lelkem már tudja hogy képes leszek megcsinálni! És már mosolyog! És már nem fájnak a hegek! Már nem fáj a múlt! És megcsinálom!