2015. aug 15.

Ahol nincs út.... CSINÁLJ MAGADNAK!!!!

írta: Kata Vank
Ahol nincs út.... CSINÁLJ MAGADNAK!!!!

11863386_1028403143846235_5765103339097206485_n

 

Mi emberek, vagy legalábbis a többség szereti a biztosat. Évszázadok alatt belénk ivódott, hogy ne merjük elhagyni a már mások által kitaposott ösvényt. Hiszen a mondás is úgy tartja... járt utat a járatlanért..... Én is így haladtam életem útján. Egy más által kitaposott ösvényen, még csak nem is érzékeltem a körülöttem lévő világot... csak mentem, és mentem. Éreztem minden egyes idegszálamban, hogy nem jó az, amit teszek, de nem mertem elhagyni az utat. Csak mentem. Aztán Isten, Sors, Univerzum, nevezzük bárminek, megoldotta ezt a kérdést. Akkorát lökött rajtam, hogy még csak ne is lássam többé a régit, és elém tett egy csodákkal fűszerezett utat, ahol meglelhetem, és meg is valósíthatom az álmaimat. Megmutatta, hogy magamban bízva, megtanulhatok bízni másokban, hogy a magam útját járva, olyan segítőkkel, barátokkal leszek körülvéve, akikkel az ÉLET egy nagy nevetésekkel teli kaland, ahol alig várok minden egyes napfelkeltét, mert csak arra tudok gondolni: Drága ÉLET! Milyen csodát tartogatsz ma a számomra? 

És Isten, Sors, Univerzum, elhozta számomra a legcsodálatosabb és legönzetlenebb segítőket... a lovakat. Hallgattam az égiek vezettetésére, és mentem. Követtem a lelkem hívó szavát. Pedig nagyon sokáig nem értettem, mit is keresek én a patások közelében. Aztán az élet megadta a magyarázatot, és a puzzle utolsó darabkái is szépen lassan a helyükre kerültek. És világossá vált nekem mindaz, amiért meg kellett, hogy ismerkedjek a lovakkal, és velük együtt olyan emberekkel, akikkel az élet egy nagy móka!

Drága kedvenc lovam, Édeske, nap, mint nap tartogat nagy tanításokat. Éli az életét, és közben tanít engem, és mindenki mást, aki oly szerencsés, hogy megismerhette. Átgázol mindenen. Számára nem jelent akadályt egy két árok, bokor. Egyszerűen keresztül sétál rajtuk. Ha ez nem jön össze, akkor felborítja az előtte tornyosuló akadályokat, és csak a legvégső esetben jut eszébe megkerülni azokat. Egy másodperc erejéig nem gondolkodik, ha eltűnik előle az út. Tudja, hogy neki arra van dolga, és kész... megy. Nekünk embereknek is ezt kellene tennünk. Ha a szívünk és a lelkünk érzi, hogy mennünk kell tovább, akkor haladni, nem törődve az előttünk álló akadályokkal. De valamiért mi a legtöbb esetben hajlamosak vagyunk visszafordulni, ha egy nem várt esemény, vagy helyzet keresztezi addigi ösvényünket. Nem merünk menni, bízva az ismeretlenben.

Nem is olyan régen, valaki azt mondta nekem, sohasem leszek képes vágtázni. Ma már Édeskémmel a végtelennek tűnő rónákon száguldunk, nem törődve semmivel és senkivel. Csak megyünk, és élvezzük a szabadságot, a sebességet, a bizalmat. Megyünk.... nincs semmi, ami megállíthatna bennünket. Néha botladozunk, néha csoda, hogy a hátán maradok, néha azt sem tudom, hogyan sikerült nála elérjem, hogy beugorjon vágtába. De mindez ott és akkor nem számít. Csak a végeredmény! Az a mérhetetlen boldogság, amit akkor érzek, amikor mi ketten, ott a semmi közepén, csak megyünk előre. Mint az élet. Néha nem tudjuk, hogyan kerültünk abba a helyzetbe, amiben vagyunk, és talán nem is értjük, mit is keresünk ott... de ha már ott vagyunk, akkor nincs más hátra, mint előre... szívvel és lélekkel.... bízva az égiek vezettetésében.... és abban, hogy a lehető legjobb dolgok történnek velünk, ha nem nézünk vissza. Néha még az utat sem kell látnunk... csak menni és menni, megállíthatatlanul, boldogsággal és hálával telve... hinni azt, hogy történjék bármi... csodákban lesz részünk.

A lovaglás olyan, mint az élet. Néha mehetnénk minden akadálytól mentesen, és akkor Drága lovam úgy dönt megáll, és se előre se hátra. Az életben is megesik az ilyesmi. Mehetnénk... mi mégsem tesszük... és akkor jön valaki, aki kimozdít a holtpontról, és irány előre! Aztán van, amikor a gödör aljáról egyszerűbb lenne a lehető legnagyobb sebességgel kijönnünk. Ehelyett kedvenc lovam megáll legelni. Aztán húz magával egy nagy faágat, és felmászik ezzel az ággal a szájában. Ugye ismerős a helyzet? Amikor a gödör alján ülünk, és várjuk, hogy kimászhassunk belőle. És mi nem nekiindulunk, hanem szépen komótosan kimászunk belőle, alaposan megfontolva, hogy vajon ki szeretnénk-e jutni ebből? Csak vonszoljuk magunkat... és a terheket... nem dobjuk el őket... inkább szenvedünk a súly alatt. Kivánszorgunk ... aztán ledobjuk a terheket... mert rájövünk feleslegesen cipeltük azokat. 

Aztán előfordul olyan is, amikor nem leljük a megfelelő ösvényt. Amikor bármennyire is szeretnénk már célnál lenni, még az utat keressük. Mit tehetünk ilyenkor? Vagy haladunk tovább, nem kétségbeesve, és bízunk, hogy elérjük azt, amiért elindultunk.... vagy visszafordulunk. De miért is kellene ezt tegyük? Hiszen az ismeretlen ösvények rejtik a legnagyobb szépségeket. Amikor ámulatba tudsz esni, hogy milyen csodákat is képes a természet alkotni.

A semmi közepén lóháton. Aztán akad egy fa. És kedvenc lovam persze a fa alatt szambázik, úgy, hogy esélyem ne legyen elkerülni a faágakat. Egyébként több száz hektár sík terület van. De mi percekig a fa alatt tornázunk. Aztán végre kivezetem a fa alól, kicsit összekaristoltak az ágak... tele lettem falevéllel, egy két bogárral, pókkal, hangyával. Mint az élet. Néha megnehezítjük magunknak. De aztán rájövünk, hogy feleslegesen tettük. Ilyenkor a döntés a kezünkben. Vagy nevetünk egy jót a saját butaságunkon, vagy tombolunk okolva mindent és mindenkit. 

Egy egy túra után megfáradva hazaérni, nagyszerű érzés. Amikor tudod, nemsokára leülhetsz, elgondolkozhatsz azon a sok csodán és szépségen, amit aznap kaptál. A célnál vagyunk. És már csak pár pillanat választ el attól, hogy leugorhass a lovad hátáról, érezve a drága anyaföld szilárdságát. Aztán van, amikor történik egy nem várt esemény. Épp le szerettem volna ugrani.... mászni... lovamról... féloldalt lógtam rajta, mert gondoltam, kicsit még tornáztatom a lábaim. Édeském meg úgy gondolta, elindul velem. És borított fel szénabálát, átgázolt mindenen, miközben én lógtam rajta, és próbáltam volna megkérni a többieket, hogy az én Drága patásomat bírják már rá arra, hogy álljon meg. De a többiek már a lenyergelésnél tartottak...  Nem érkezett a segítség. Mint az életben. Néha kénytelenek vagyunk magunk megoldani a helyzetet, és megmenteni saját magunkat. És csak nevettem az egészen. 

Mint az élet. Eldönthetjük, hogy kudarcként éljük meg az eseményeket, vagy levonva a megfelelő következtetéseket megyünk tovább előre, jókat nevetve. Eldönthetjük, hogy végig szenvedjük az utunkat eme földi létben, vagy inkább hatalmas kalandként megélve a pillanatokat hálát adunk minden egyes percért. A nap mindenkinek egyformán süt, az eső mindenkinek egyformán esik. A mi saját életfelfogásunk az, aminek segítségével lehetőségünk van szenvedni, vagy észrevenni az élet csodáit! 

Mert az élet szép! Néha eltévedünk, néha megállunk, néha mi magunk sem tudjuk, hogyan is kerültünk abba a helyzetbe, amiben vagyunk..... Nem kell törődnünk a miértekkel, nem kell törődnünk semmivel... csak élni, megélni, átélni, csodálni, hálát adni... és menni előre hallgatva az égi vezettetésre, és lelkünk hívó szavára..... menni előre.....  mert mindenki élete csodákban gazdag.... csak az a kérdés, vajon képesek vagyunk látni-e azokat? 

Szeressük az életet, és engedjük, hogy az élet szeressen minket! Mert innentől kezdve, egy nagy nevetésekkel teli kalanddá válhat mindaz, ami addig a túlélésről szólt! 

 

Szólj hozzá

élet teher akadályok