Már napok óta terveztük ezt a túrát. Éjjel, kimenni a dombok közé, ahol csak mi vagyunk és a lovaink, és a Hold által megvilágított világ. És a bizalom. Ősbizalom. Bízva magunkban, hogy az éj leple alatt is képesek leszünk irányítani a lovainkat. Bízva a hátasokban, hiszen a mi szemünk világa korán sem olyan érzékeny, mint az övéké, és ők képesek a sötétben látni, ellentétben velünk emberekkel, akiknek azért ez nehézségekbe tud ütközni. És bízva kedvenc túravezetőnkben, hogy nem merne velünk elindulni a semmiben az éj sötétjének takarásában, ha nem lenne tisztában azzal a tudással, ami bennünk rejlik. 

Ahogy az éj egyre inkább átvette a hatalmat, némi aggódás lett úrrá bennem. Vajon átgondoltam-e én ezt teljesen? Vajon, biztosan ez kell nekem? Vajon képes leszek végig csinálni ezt a csodálatos utazást? De, ha már ott voltam, nem volt visszaút. Életem folyamán nagyon sokszor csak azért értem célba, mert, ha már ráléptem az útra, nem fordultam vissza. Most is ennek a hozzáállásomnak köszönhettem, hogy a félelem nem győzte le a kalandvágyamat. És ennek következtében életem legcsodálatosabb utazásában lehetett részem. Egy világba léphettem be, a csodák világába, az álmok világába.

Elindultunk. Még azért hevesen dobogott a szívem. Gyermekem előttem haladt kicsi lovával, én a sor végén. Mentünk. Egyre beljebb és beljebb az úton, amelyet nappal már annyiszor megtettünk, mégis az éj leple alatt olyan más volt. Félelmetes. Bár tudtuk merre haladunk, mégis olyan érzésem volt, mintha egy teljesen más világ tárulna a szemem elé. Utunkon kísért bennünket a Hold, az ő fénye volt, amely megtörte a sötétséget. Felértünk a dombtetejére. Ahogy mentünk egyre feljebb és feljebb egyszer csak elég tárult a CSODA. A holdat már teljes terjedelmében láthattuk. Fényében árnyékot vetettünk a végtelen mezőn, amely még nappal is határtalannak tűnik, nemhogy ilyenkor. Mintha az árnyékaink is úgy döntöttek volna, ha velünk voltak a kezdettekkor, akkor ezt a nagy utazást most nem hagyhatják ki. Megfordultunk. A dombról láttuk a már alvó város fényeit. Nagyon messzire elláthattunk. Olyan volt ez, mint egy álom. Már mindenki békésen készült nyugovóra térni, mialatt mi ott álltunk egy hatalmas és félelmetes kaland kellős közepén.

Néztem a fényeket. Gyönyörű volt. És csak annyit szerettem volna kiáltani a semmibe: Emberek, kezdjetek el élni! Látnotok kellene, hogy a hétköznapi élet mennyi csodát rejt! Látnotok kellene ezt a szépséget és végre elhinnétek, hogy az élet sokkal de sokkal több a szürke hétköznapoknál, és a túlélésnél! Üvölteni szerettem volna, mégsem jött ki hang a torkomon. Csak álltam ott, egy álom megvalósulásának a közepén, és csak annyit éreztem, folynak a könnyeim. Nem tudtam, és nem is akartam megálljt parancsolni nekik. Engedtem az érzelmeimnek. Most nem akartam erős lenni! Most nem! Most megengedtem magamnak, hogy sírjak. És oly hosszú idő után először, nem a fájdalomtól, a bánattól lett könnyes a szemem, hanem a boldogságtól.

Közben jöttek a gondolatok. Láttam magam előtt a múltam. A múltam oly sok részletét, amely egykoron annyi fájdalmat okozott nekem, most mégis azt tudtam mondani, köszönöm, hogy megélhettem, és túlélhettem azon éveket, amikor lélek nélkül éltem egyik pillanatról a másikra, várva, hogy a napok kövessék egymást! Köszönöm, hogy volt erőm túlélni, és most megélhetem EZT! Hogy láthatom a hold fényében a világot, amely ilyenkor olyan szép, és olyan békés! Már nem volt bennem fájdalom. Már nem. Most mégis eszembe jutottak, és éreztem, ahogyan végérvényesen meg tudok válni mindentől, mosolyogva, megköszönve, végérvényesen. 

Közben egyre több és több csillag tündökölt az égen. Láthattuk a göncölszekeret. Gyermekkoromban az udvarunkon állva feltekintve az égre a göncölszekér tárult szemünk elé. A szülői házban töltött utolsó éjszakáján felnéztem az égre, mert szerettem volna, ha beleivódik az emlékezetembe ennek a gyönyörű csillagképnek a formája, hogy történjék velem bármi, mindig emlékezzek rá. Attól féltem, soha többé nem fogom látni, soha többé, és emlékezni akartam! Pedig akkor még nem is sejthettem micsoda életben lesz majd részem. 

Évekig nem láttam a csillagokat. Évekig nem láttam az eget, évekig nem láttam a világot... mert nem láthattam. És tegnap ott a sötétben a hold és a város fényeinél a göncölszekér csillagai ismét gyönyörűen fénylettek. Láttam a nagymamám arcát. Már évek óta nincs velem, most mégis láttam őt, és láttam, ahogyan mosolyog. Gyerekként ott ültem az ágyánál, és hallgattam a meséit, miközben békésen rágcsált valami nassolni valót. Rágcsált és olvasott. És amikor már az egész család nyugovóra tért, és elaludt, bekucorodtam az ágya végébe, és hallgattam ahogyan elmondja a történeteit, amelyben az álmok és a valóság oly hihetően keveredett. Olyankor minden egyes szereplő megelevenedett abban a kicsinyke kis szobában, a lámpa fényénél. És olyankor mosolygott a nagymamám is. Nappal sosem. Sosem láttam őt nevetni... sosem láttam rajta a boldogságot, de amikor éjjel elmondhatta nekem a meséket, átszellemült. Egyszer azt mondta nekem, hogy azért van annyi csillag az égen, mert minden egyes csillag egy egy megvalósult álom. Amikor valakinek teljesül a szíve kívánsága, akkor az égen ennek tiszteletére tüzet gyújtanak. "Nekem nincs csillagom!" mondta egyszer. Csak nézett a semmibe, arca nem tükrözött semmi érzelmet. "Nekem nincs csillagom. És soha nem is lesz! csak kijelentette, és akkor rám tekintett:  "De neked még lehet! Muszáj, hogy legyen csillagod!" és akkor már megint mosolygott.

És ezek most mind mind leperegtek lelki szemeim előtt. És csak potyogtak a könnyeim, és éreztem, ahogy minden egyes könnycseppel egyre könnyebb és könnyebb lesz a lelkem. Talán ideje volt újra lássam ezeket, hogy el tudjak tőlük búcsúzni. Néztem a fényeket, a csillagokat, a holdat, és csak annyit tudtam mondani köszönöm az ÉLETET! Köszönöm a múltammal együtt, mert talán, ha nincs a múlt, most nem ez a jelen lenne. És köszönöm, hogy amikor fel akartam adni a létezésemet, amikor elhatároztam, hogy véget vetek a földi életemnek, akkor nem engedtétek. Akkor Isten, sors, Univerzum küldte a segítséget. És köszönöm, hogy még akkor is valahol mélyen belül volt bennem egy érzés, a létnek nem ilyennek kell lennie! Léteznie kell egy világnak, amely nem ilyen! Léteznie kell valahol a szépnek is! És akkor már lett erőm életben maradni, mert látni akartam azt a másik világot! Látni akartam, mert mindig is tudtam, hogy létezik! És tegnap feltárta előttem magát! Láthattam! Nappal érezhetem és benne élhetek, de ezen az éjjelen láthattam, kívülről, csodálva, megköszönve, szeretve, elengedve, boldogan, könnyek között.

Leírhatatlan érzés az éj sötétjében vágtázni. Leírhatatlan. Mint ahogyan megfoghatatlan az az érzés is, amikor a szín tiszta, oxigént lélegzi be az ember. Érezve a levegő illatát.

Látni magam előtt a többi  lovas sziluettjét, hallgatni a lovam szuszogását, és figyelni minden rezdülését. Mert ott, az éjszakában csak Én és Ő vagyunk. És rajta múlik minden. És tegnap éjjel az én Drága Pollym bebizonyította nekem, hogy az egyik leghűségesebb társam  ebben az  életnek nevezett játékban. Mert lehet, hogy napközben játszunk "ki az erősebb, és kinek az akarata érvényesül" játékot, lehet, hogy napközben sokszor bebizonyítja nekem, hogy bizony van még mit tanulnom eme csodálatos világról, de tegnap éjjel mindent elkövetett, hogy láthassam, érezhessem, megélhessem a csodát.

Mint ahogyan kedvenc túravezetőm is kivitt minket a gyermekemmel az éjszaka csendjébe. Vezetett bennünket, és fokozottan figyelt ránk. Bizalom játék volt ez a javából. És azt hiszem, kimondhatom, mindenki nyert ebben a játékban. 

Nagymamám azt mondta, minden egyes csillag az égen, egy megvalósult álom. Én azt hiszem,  tegnap éjjel egy új csillag született.  Mindennél fényesebben ragyogó csillag. Egy olyan álmom valósult meg, amelyről még nem is tudtam, hogy az enyém!

Köszönöm mindenkinek, aki részese volt ennek!