Drága Gyermekem!

Közeledik a születésnapod! 12 évvel ezelőtt három óra huszonhat perckor a karomba foghattalak végre, megérinthettelek, és tudtam egy kis angyal érkezett hozzám.

Sokat sokat küzdöttem azért, hogy gyermekem lehessen. Az orvosok feladták a reményt, azt mondták, nekem soha nem fog megadatni, hogy édesanya lehessek. Nem tudtam beletörődni. Elkövettem mindent, hogy érezhessem ezt, nem tudtam, milyen lehet anyának lenni, csak abban voltam biztos, hogy szeretném megélni, átélni. Aztán eljött a pillanat, amikor nekem is be kellett látnom, hogy hiába való minden próbálkozás, minden műtét, én egyre rosszabbul és rosszabbul vagyok, a csoda pedig nem akar jönni. Így az utolsó műtétem után, amikor majdnem meghaltam... feladtam. Beletörődtem, hogy soha nem lehet benne részem. Elengedtem a reményeket, az átsírt napokat, éjszakákat, a küzdelmeket, és a csalódottságot. Megbocsátottam magamnak is, azért, hogy én nem leszek, vagy vagyok képes egy gyermeket óvni a testemmel. Elengedtem. ÉS az azt követő hónapban megtudtam, hogy egy gyermeket hordok a szívem alatt. Csoda történt! Egy pici lélek úgy döntött engem választ édesanyjának, és szépen csendben észrevétlenül megfogant. 

Vártalak, nagyon vártalak. Nem tudtam, mi vár ránk, amikor végre megláthatlak, csak azt tudtam, hogy az életem megváltozik, mert lesz valaki, akiért felelősséggel tartozom, akit kísérhetek felnőtté válása útján, és akit szerethetek, úgy, mint még önmagamat sem. Csoda volt, ahogyan megfogantál, és csoda volt a születésed is! Mint ahogyan az életed is maga a csoda. Azzal, hogy édesanyád lehetek a legnagyobb ajándékot kaptam az égiektől. Olyat, amelyre azt hittem nem vagyok méltó. Reményt és erőt adtál. Érted tettem meg a kezdő lépéseket, azért, hogy új életet kezdhessünk, mert semmiben nem voltam biztos, csak abban, hogy Te ennél többet és jobbat érdemelsz, mint amiben eddig részed volt. Tizenkét évvel ezelőtt egy nagy kalandra érkeztél, és egy nagy kalanddá változtattad az én életemet is.

Azt hittem, majd én foglak téged tanítani járni, beszélni, szeretni. Közben Te váltál az egyik legcsodálatosabb tanítómmá. Megtanítottál, hogyan kell észre venni az életben rejlő megannyi szépséget. Megtanítottál játszani, és megtanítottál nevetni! Megtanítottál a jelenben élni, megélni és átélni a pillanatokat. 

Emlékszem voltak pillanatok, amikor együtt sírtunk. Még pici voltál, nagyon pici. Próbáltam elrejteni a könnyeimet, de észrevetted azokat. Elém álltál, és egy papír zsebkendővel törölted le a könnyeimet. Átöleltelek, apró kezeiddel visszaöleltél, és a szeretet erejével, amit akkor adtál nekem, volt erőm tovább menni, nem feladni. És megtanítottál, hogy ne szégyelljem a könnyeimet, megtanítottál, hogy ne akarjak erősnek látszani, és megtanítottál, hogy ne szégyelljem, ha sírok.  

Te voltál, akiért eldöntöttem, hogy megváltoztatom az életem, és megváltoztatom a világot, mert tudtam, hogy Te többet érdemelsz! Érted tettem meg az első lépéseket, érted léptem rá egy számomra teljesen ismeretlen útra, aztán már magamért is mentem. Mert boldog gyermeket, csak boldog felnőtt tud nevelni, és én boldognak szerettelek volna látni. Ezért a legsötétebb pillanatban magam sem tudom, honnan merítettem az erőt, de nem feladtam, hanem felálltam. Nagyon nehéz volt, nagyon nehéz, de ott voltál mellettem végig, és amikor erőt vett rajtam a kétségbeesés, vagy  visszavágytam a régibe, mert megrémített az új, rád pillantottam, gyönyörű kis arcocskádra, ragyogó mosolyodra, és mentem előre, és előre. Megfogva a felém nyújtott segítő kezeket. 

Emlékszem, voltak olyan napjaim, heteim, hónapjaim, amikor alig volt erőm élni. Alig bírtam kikelni az ágyból, elvinni téged az iskolába, majd dolgozni menni. Csak vonszoltam magam az életemben. Amikor körbenéztem az otthonunkban, csak annyit mondtam, nagyon időszerű lenne összepakoljak egy kicsit. Erre már nem maradt erőm. Rendet tenni a házunkban. Te odajöttél hozzám, beleültél az ölembe, és csak annyit mondtál: "Nem baj anyukám, nekünk jó ez így!" És mosolyogtál. Igen... jó volt... 

Szeretlek! Életet adtam neked, és Te életet adtál nekem! 

Voltak nagyon nehéz és kemény pillanatok az elmúlt években. De életem legjobb döntését hoztam meg akkor, amikor elhatároztam, hogy hátrahagyva mindent elindulunk egy másik élet felé, mert a régiben nem maradhattunk. Te tanítottál meg járni... járni a magam útján, hinni a mesékben, és álmodni! Megtanítottad nekem, hogy az élet egy nagy játék! Hogy az esőben a pocsolyák egy játszótérré változtatják a világot, és amikor nyakig sarak vagyunk, akkor kell a legjobban nevetni, mert addigra már száz pocsolyát végig ugráltunk. Megtanítottál az avarban játszani, dobálni a faleveleket, hóangyalt készíteni.... megtanítottál az életre! Megtanítottad, hogyan kell ÉLNI az életet!

A körúton sétáltunk. Megálltunk egy gyorsétterem előtt. Csokis fánkot szerettél volna, de nekem nem volt rá pénzem. Kétszáz harminc forint volt a fánk... de nekem nem volt annyi pénzem. És Te nem álltál neki hisztizni, követelőzni, csak annyit mondtál: "Anyukám, ha egyszer lesz sok pénzünk, ugye venni fogsz nekem csokis fánkot!" Akkor láttál sokadszorra sírni. Mert bántott, hogy nem adhattam meg neked!  

De azóta nagyot változott a világ! És történt bármi is, éltünk bárhogyan is, egyetlen dolog sosem szűnt meg közöttünk! A szeretet! Sosem neveltelek, magyaráztam neked.... egyszerűen csak kísérlek az utadon, és Te kísérsz az én utamon, miközben egymás mellett sétálva, egymás kezét fogva megyünk! Meg- és átéljük a csodákat, mesevilágot teremtettünk, és ebben a világban válsz lassan felnőtté.

A legkönnyebb dolog melletted édesanyának lenni! Csoda volt a fogantatásod, a születésed, az életed, és csodává teszed az életem! Amikor elhatároztam, hogy összeszedem magam, az hajtott előre, ha az égiek és Te méltónak találtál arra, hogy engem válassz édesanyádnak, akkor mégsem lehetek olyan rossz ember, és ideje kezembe venni a sorsom! 

Születésed előtt nem tudtam, milyen lehet a feltétel nélküli szeretet! De megtanítottál erre is! Az elfogadásra, a szeretetre... és megtanítottál a lovak szeretetére. És azóta együtt vágtázunk a végtelen mezőkön..... 

Lassan tizenkét éve, hogy csoda történt! A legnagyobb ajándéka vagy életemnek! Melletted, veled kiteljesedhettem, élhetem az álmaimat, és együtt álmodhatjuk az életet! Kéz a kézben megyünk, nem állunk meg, nevetünk, sírunk, szeretünk, remélünk, bízunk, hiszünk! Köszönöm, hogy engem választottál édesanyádnak, és mindent elkövetek azért, hogy méltó lehessek rá! 

Köszönöm, hogy megtanítottál játszani, szeretni, nevetni, mosolyogni, ÉLNI! Köszönöm, hogy megszülettél, köszönöm, hogy az édesanyád lehetek! Köszönöm, hogy vagy nekem! Köszönöm az erőt, az álmokat, a nevetéseket, a játékot. És köszönöm, hogy  szerethetlek, és kísérhetlek utadon, és kísérsz az utamon! Köszönöm az ÉLETET!