Amikor leszáll az éj... Leszáll. Szépen csendben. Már észre sem vesszük. Ahogy megyünk egyre beljebb és beljebb az őszben, egyre hamarabb. És leszáll az éj... sokszor a gondolatainkban is. Amikor mindent rossznak, kétségbeejtőnek, kilátástalannak vélünk. Amikor azt hisszük, nincs tovább.  Nem bírjuk tovább. Fel kellene adjuk. Feladni mindent. Elmenni, vissza se fordulni.... elmenni... örökre. Mert már nem látjuk a szépet. Elménk csapdába ejt. A kérdések pedig csak záporoznak, és záporoznak. Véget sem érnek. A válaszok pedig.... nincsenek. Nem jönnek. Csak a kérdések. Egyre több és több, egyre gyorsabban, és gyorsabban. Miért történik ez? Miért velem? Mit csinálok én rosszul? Mit tehetnék másképp, hogy jobb legyen? Mit kellene másképp tennem? Mit? Mit? Miért? Miért? És csak kérdezünk, és kérdezünk. De nincs kinek feltenni a kérdéseinket. Nincs senki, aki megválaszolhatná. És csak kérdezünk... miközben egyre dühösebbek leszünk! 

Leszállt az éj. Ideges, feszült voltam. A múlt még lezáratlan ügyei egyszerre csaptak arcon. Ideje befejezni. Véget vetni valaminek, ami már nincs... az árnyai mégis kísértenek. Én pedig félek. Legendás pozitív életszemléletem tovatűnik. És csak kérdezek. Kérdezek, magamtól, mert tudom... nincsenek válaszok. És már abban is biztos vagyok, a kérdéseket sem kellene feltennem. De most nem tudok megálljt parancsolni elmémnek. Minél inkább kordában akarom tartani, annál nagyobb erővel veszi át rajtam, felettem az uralmat.

Kimegyek a lovakhoz. ....Sötét van. ....Éjszakai túra...... Most nincs hold. .....A felhők eltakarják. Mégis lóháton vagyok. Félek. Nem látok semmit. Nem látok semmit. Nincs lámpa, csak a lovamban bízhatok. És ő sétál velem a végtelen sötétségben. Nekem pedig meg kell bízzak benne. Nem tudok mást tenni, mert a sötét mindent elnyelt. Vágtázunk. Igazi vakvágta. És elérkezik az a pillanat, amikor érzem, hogy a fájdalmak, a kétségbeesés, a félelem eltűnik. Szinte kiszakad belőlem. Éreztem a másodpercet, amikor könnyűvé vált a lelkem. Már nem voltak kérdések, már nem kerestem a válaszokat. Békére lelt a lelkem. És az én nagy tanítóm, a drága lovam,  mint mindig, most is átsegített egy nehéz pillanaton. Előttem vágtázott a gyermekem, és kedvenc túravezetőm. A sötétben láttam a domb tetején a sziluettjüket. Vártak engem. És én mentem. És már szabad voltam. Megszabadultam saját gondolataim fogságából. Csak annyit tudtam mondani: "Köszönöm Szellem, Univerzum, Isten, Sors. Köszönök mindent. A gyermekemet, a barátaimat, a lovakat, a munkámat, az egész életem. A múltammal, a jelenemmel, a jövőmmel. Köszönöm az álmokat. Köszönöm, hogy megtanultam hallgatni a szívem, és a lelkem hívó szavára. Köszönöm, hogy megtanultam élni, és szeretni az életet. És köszönöm, hogy néha még érzem, hogy fáj, hogy kiszakad a lelkem, és köszönöm, amikor minden félelmet és aggódást elengedhetek... és érezhetem, minden rendben. "

Mert minden rendben. Mert a legjobb kezekbe helyzetem az életem. Isten, sors, Univerzum, Szellem... nevezzük bárminek. De már rá bízom magam. Mert már nincs erőm harcolni... magammal... másokkal... az élettel... az életért. Már csak élni szeretnék. Egy álom világban... az én kis álom világomban... az én kis életemben.... ahol nincs semmim, mégis mindenem megvan. Ahol a múlt néha még arcul csap, de már el tudom engedni. Ahol semmi nem számít csak a szeretet. Ahol nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok. Ahol van kikhez forduljak, amikor azt érzem... vége.... mindennek. Ahol meghallgatnak, ha kell együtt sírunk, együtt nevetünk. Egy élet... az új életem.... tele álmokkal, vágyakkal, csodákkal, szeretettel.... Ahol tudom, az álmok valóra válnak... mert így kell lennie. Van egy életem.... most már van életem.... A legcsodálatosabb élet, amit egy ember kívánhat magának. 

Köszönöm......