2015. okt 12.

Egy eltévedt levél... avagy tíz év utáni találkozás édesanyámmal

írta: Kata Vank
Egy eltévedt levél... avagy tíz év utáni találkozás édesanyámmal

writing

Felnőttem. Igazából édesanya nélkül. Valahogy volt Ő nekünk, és mégsem. Mégis felnőttem, és felnőttek a testvéreim is. Eljöttem tőle. Amikor annyi idős lettem, hogy megtehettem már... eljöttem... és nem néztem vissza többé... nem mentem vissza többé. Feleség, édesanya lettem. Az évek teltek. Közben meghaltam, és újraszülettem... újjá születtem. Új életet kezdtem, megváltoztam, átváltoztam, életem lett. 

Emlékszem, amikor megszületett a kislányom, édesanyám bejött a kórházba. Sokáig nem láttam ezen pillanat előtt, és újra sok sok évnek kellett eltelnie, hogy ismét találkozzunk. Időnként telefonáltam neki. Beszéltünk, majd megemlítettük, hogy találkoznunk kellene... és aztán nem történt semmi. A sokat emlegetett találkozás mindig meghiúsult. Aztán a telefonok egyre ritkábbak lettek... és végül megszűntek. És amíg édesapámmal rendeztem a kapcsolatom, addig édesanyám nem érdekelt. Aztán ahogyan teltek múltak az évek, és ahogyan beléptem az új életembe, a haragot, a fájdalmat átváltotta az elengedés. Megbocsátottam neki, és megbocsátottam magamnak is. A lelkem megbékélt. Már nem hiányzott az anyukám. 

Tudtam róla, hogy beteg. A rák szépen lassan megtámadta a tüdejét, a nyirokcsomóit, a csontjait. Tudomásom volt róla... és nem tudtam mit kezdeni ezzel. Azt éreztem, nekünk már nem kell találkoznunk... elengedtem őt. Szeretet volt bennem. Soha nem vádoltam őt az életem tapasztalásaiért, hiszen mindig is úgy gondoltam,  a saját döntéseimért magam tartozok magamnak felelősséggel, és soha sem hibáztattam másokat... és édesanyámat sem. Nem gondoltam soha egyetlen másodpercig sem, ha másként bánt volna velem, másként éltem volna. Hiszen ezt az életet választottam.... én... magamnak... nem miatta... soha nem okoltam sem őt, sem másokat. Elfogadtam, hogy ezt az utat kellett bejárnom, ezeket a tapasztalásokat kellett megéljem, és a múltam igenis hozzájárult ahhoz, hogy végre vagyok, létezem, élek.... végre mosolyogva hajthatom álomra a fejem, végre vannak álmaim, és végre élem az álmaimat. Ehhez kellett a múlt is, a múltam is.... 

Hányszor, és hányszor tartottam a telefont a kezemben anyák napján, születése napján, névnapján.... "fel kellene hívjam..." gondoltam... hányszor, de hányszor ... aztán mégsem tettem. Úgy éreztem nem tudnék neki mit mondani. Aztán Isten, sors, Univerzum, Szellem, Angyalok... hívjuk őket bárkiknek is... azt mondták... ha már a múlt lezárásához érkeztem, ideje, hogy beszéljek édesanyámmal is. Eltévedt egy levél. "Véletlenül" az ő címére küldték. Fontos, hivatalos irat. Húsz éve nem vagyok édesanyám lakcímére bejelentve... húsz éve... egy fontos... hivatalos irat mégis odaérkezett. "Véletlenül! Tévedésből!" Így érkezett egy üzenet hozzám, hogy beszélnem kellene vele, mert van nála valami nagyon fontos dolog. Fel kellett hívjam. És egy egyszerű telefonbeszélgetésből nagy nevetések lettek. Nagy nevetések. Tíz év ki nem mondott szavai, ki nem mondott mondatai.... nem volt harag... nem volt vádaskodás... szeretet volt... és nevetés.... Megbeszéltük, hogy találkozunk. Mert ideje... túl sok év telt el... túl sok év... ideje...  

Megbeszéltük... bár nem fűztem hozzá túl sok reményt. Már annyiszor beszéltük meg. Ma mégis eljött a nagy találkozás ideje. Bementem érte kocsival, mert már nem tud mozogni... nehezen megy a mozgás. Elutasította a kezeléseket, mert azt mondta... nem akar több fájdalmat.. és nem akarja, hogy kínozzák. Él, ameddig élnie kell, de... nem akar több kemót... nem akar több sugarat. Legyen bármennyi ideje is hátra... ő azt mindezek nélkül szeretné... elege van a szenvedésből.

Jó volt látni tíz év után.  Átöleltem... ő visszaölelt.... sosem ölelt meg... sosem... és most ennek az ideje is eljött. Nem akartam őt elengedni. Annyi év telt el távolt tőle.... még akartam érezni az ölelését... az anyai ölelést. Elhoztam kicsinyke kis otthonunkba. Ültünk... és beszélgettünk... tíz évet kellett bepótoljunk... tíz hosszú évet....  Mert ennek most jött el az ideje. Néztem őt... megöregedett... a betegség nyomokat hagyott rajta... Néztem őt és végtelen szeretetet éreztem iránta. Mesélt az életéről, a betegségéről... a nagy túléléseiről.... mesélt mindenről. Sosem beszélgettünk, még akkor sem, amikor vele éltem... és most ennek az ideje is eljött. Ebben a kicsiny házba a szeretet ismét csodásan megnyilvánult. 

Elmentünk a kis unokájáért az iskolába. Leültek az asztalhoz egymással szemben. Beszélgettek. Néztem Őket... és mosolyogtam.... hálás voltam ezért a pillanatért... megélhettem, és átélhettem ezt. A szeretet csodáját. Amikor az ember elengedi a múltját, elengedi a sérelmeit, minden olyan egyszerűvé és széppé válik. Minden. És a nagy találkozások drámaiságát elnyomja a szeretet ereje... amikor nem számít mi történt, nem számít, mi volt... csak a jelen számít... az, hogy tíz év után végre találkozhattam anyukámmal, és Ő végre láthatta az unokáját. 

És egy nagy tanítást is adtak nekem az égiek. A találkozások létrejönnek, akkor, amikor itt van az idejük. Amikor az mindkét fél számára a legmegfelelőbb. Legyen ez egy szerelmi találkozás, egy testvérrel való beszélgetés.... vagy találkozás az édesanyával. Néha elég egy eltévedt levél, hogy megszülessen a csoda! 

Szólj hozzá

szeretet levél elengedés megbocsátás édesanya