Magyarország, valamikor az 1850-es évek környékén. Van egy hölgy. Korát meghazudtoló felfogással és élettel. És a szerelem. A szerelem, amelyet nem vallhat be senkinek. Ezért megírja a naplójába. És ez a napló előkerül a kertemből 2015-ben. Beleolvastam. És mosolyogtam. Mosolyogtam, mert a napló megírása és előkerülése között eltelt mintegy 165 év alatt a világ annyit változott... és szinte semmit. Kicsit átírtam, kicsit átfogalmaztam, és az elmosódott, olvashatatlanná vált sorokhoz magam szőttem a szavakat. 

"Szeretem Önt!

Szívem és lelkem megnyugszik, ha Ön itt van atyám házában. Szeretném Önnek elmondani az érzéseimet, de nem tehetem. Sem neveltetésem, sem a hagyományok nem teszik ezt lehetővé a számomra. Miközben Európa, és Magyarország itt áll a reformok közepén, és sokan életüket áldozzák azért, hogy szabadok lehessünk, mi nők még mindig nem mondhatjuk el szabadon érzéseinket. Mi nők még mindig nem mondhatjuk el, hogyan is érzünk valójában. Csak mosolygok. Míg a világban Charlotte Bronte és oly sok nő képes kiállni önmagáért, addig mi magyar honban élő nők és asszonyok teljes elnyomásban élünk. Nem mondhatom el, hogyan érzek sem Önnek, sem bárki másnak, ezért leírom a naplómnak. Talán sosem fog kiderülni az igazság. Talán eme sorok majd az évek alatt az elenyészetté válnak, de eme papír megőrzi a titkom, amíg élek, és talán a síron túl is. Nem mondhatom el, mert ha kiderülne, azt atyám személyes sértésnek venné, és kitagadna. Drága Atyám! Olyan jó ember, és mégis olyan mintha a múlt évszázadban élne. Ragaszkodik a hagyományokhoz, és ragaszkodik a szokásokhoz. Még akkor is, ha ezek a szokások gúzsba kötik az embert, és boldogtalanná teszik egy életen át. Már neki ígért valakinek. Már jegyben járok. Én mégis szerelmes vagyok Önbe. Ön, aki pár évvel ezelőtt megjelent atyám házába, és azóta szinte a mindennapjaim részévé vált. Oly hálás vagyok, amiért így lett. Ha elkeseredem, vagy szeretnék valami olyat tenni, amellyel szégyent hoznék a családra, akkor Isten mindig úgy intézi, hogy Ön belép ezen az ajtón, és én csak boldogságot érzek. Szeretem önt. Mennék önhöz, repülnék, át szeretném ölelni, érezni, ahogyan dobog a szíve, és érezni karjának ölelését. Tudom, hogy csak egy ifjú leány álmodozása. És mégis ez azon álom, ami miatt még élek. Olyan jó ember Ön. Örökké hálás leszek Istennek, amiért Ön a világra született, és amiért én Önt megismerhettem. Mily szerencsés is az a hölgy, akinek egyszer majd Ön megkéri a kezét. Micsoda boldog asszony is lesz! A legboldogabb a világon. Én az lennék.

Annyira szeretném megírni Önnek az érzéseimet. De nem tehetem. Titkolnom kell. Titkolnom kell sokszor még önmagam előtt is, hiszen tudom, hogy bűnösek a gondolataim, és bűnös vagyok én is. De azt is tudom, hogy Isten megbocsátja eme bűnöm, hiszen ily tiszta érzést, mint ezt az önzetlen és végtelen szerelmet nem tarthatja Isten bűnnek. Ő nem... mindenki más ebben a világban igen. Még én magam is.

Bárcsak oda állhatnék Ön elé, és elmondhatnám. Bárcsak elmondhatnám, hogy a szívem és a lelkem megnyugszik, amikor meghallja az Ön hangját. Bárcsak elmondhatnám, hogy semmi másra nem vágyok eme világban, mint Önt boldoggá tenni. Asszonyaként végig kísérni élete útján, szebbé tenni a napjait, tudva, hogy a legcsodálatosabb férfit kaptam férjemül.

Szeretem Önt. Bárcsak azt írhatnám, hogy az életemnél is jobban, de ez hazugság lenne. Mert az életet Önnel együtt szeretem.Szeretném átölelni! Szeretném érezni szíve dobbanását, szeretném érezni, ahogyan lélegzik. Szeretném érezni erős karjaiban a biztonságot, a vágyat. Szeretném érezni. Buta leány vagyok, aki még abban sem biztos, hogy az érzései kölcsönösek-e. Vajon, ahogyan reám tekint, vagy reám köszön, az csak nekem szól? vagy valamennyi hölgyet kitüntet eme szép szavakkal, eme szép nézéssel? Bárcsak tudhatnám. Bárcsak elmondaná, vagy elmondhatná nekem. És én bárcsak Ön elé állhatnék, és szemébe elmondhatnám az érzéseket, amelyek már mardossák a szívemet. De nem tehetem. És nem tudom Ön azért nem teszi, mert nem szeret, én voltam, aki álmodozó lelkével többet képzelt? Vagy atyám iránti tiszteletből nem mondd semmit? Vagy nem talál elég vonzónak? Vagy talán úgy gondolja kevés vagyok Önhöz? Vagy sok?

Ó Drága Isten! Adj nekem válaszokat! Adj nekem válaszokat! Vidd el szívem fájdalmát és bizonytalanságát a lehető legmesszibbre, mintha sohasem lettek volna bennem. És kérlek Drága Isten bocsáss meg nekem eme gondolatokat. De szeretem Őt! 

Szeretem Önt! És mégis mélyen hallgatnom kell róla, mert túl nagy a tét! Szeretem Önt, és amíg erről hallgatnom kell, csak abban bízhatok, hogy Isten majd megsegít. Szeretem Önt! Az öné akarok lenni.

Szeretem Önt. Bocsásson meg nekem ezért! De szeretem Önt!

Drága Istenem! Adj nekem bizonyságot! Drága Isten! Add meg nekem a szerelmet! Drága Isten! Add nekem Őt, aki annyira tökéletes! Drága Isten! Add nekem ŐT! "

A lelkem és a szívem  mosolyog ezen sorok olvasásán. Vajon egy egy nap, hányszor és hányan kérjük, hogy Drága Isten! Add nekem őt! És vajon hányan nem merünk érzésekről beszélni? Mert félünk a múltunkban szerzett tapasztalatoktól. És mert félünk, ha ezt megtesszük elveszíthetünk mindent.... vagy nagyon is sokat.... ezért hallgatunk.... és csak az égiekben bízhatunk, hogy majd ők a  segítségünkre lesznek. Mert mi nem merjük felvállalni ezt. Mert félünk... és ezer meg egy okot gyártunk, miért is nem tesszük  meg. Vajon hányan érezzük szívünk lelkünk megnyugvását, valaki közelében,  mégis mélyen hallgatunk, mert azt hisszük nem tehetjük meg, hogy őszintén elmondjuk, mit is érzünk.  És csak hallgatunk. És már a naplóba sem írjuk le. Csak hallgatunk, és titkon remélünk, hogy Isten megoldja! Hát.... akkor kérlek Istenem tedd ezt meg nekem! Nekünk! Értünk! 

kép: Brocky Károly Ablaknál álló nő