Mindenkiben él egy kép az ideális életről. Vagy a társadalom elvárja, hogy milyen is legyen egy "ideális" élet. Legalábbis elég széles körben elterjedtek a "hétköznapi" élet hozzávalói. Aki ettől letér, az kilóg a sorból. Ezt vagy elfogadja a társadalom.... vagy... mint ahogyan az esetek többségében megesik... NEM. Aki nem hajlandó belevegyülni a mindennapokba, az általános életbe, az kívülálló... örült... pszichopata... szociopata ... és egyéb jelzővel illetett egyének. Miközben valahol a szíve mélyén a legtöbb ember irigyli a "másokat". Akik nem hajlandók társadalmi elvárásoknak megfelelni, meghajtani fejüket... nemes egyszerűséggel csak élnek....  a saját életüket... nem azt, amit a MÁSOK elvárnak tőlük. 

Milyen az ideális élet? Ahogy bennem él ez a kép. Reggel anyuka felkel, elkészíti a reggelit, felébreszti a gyermekeket, esetleg  a férjét... őt is kiszolgálja... elindítja a csemetéket iskolába, ha még kísérni kell őket, akkor még ezt is megteszi, majd ebédet és uzsonnát csomagol hőn szeretett férjének, és végül ő is elindul a munkába, ahol ledogozza a nyolc, tíz, órát... hazamegy... összeszedi a csemetéket, mos, főz, vasal, háztartást rendez, várja haza a férjét.... aztán este mindenkit ágyba parancsol, még befejezi a házimunkát, majd hulla fáradtan ágyba zuhan... és reggel kezdi elölről. Hát igen... De valóban ez lenne az ideális? Ahol a nő csak kvázi rabszolga? Valóban ilyen életet szeretünk magunknak? Vagy szeretnénk magunknak?

Mert mit is látok én? Ezen nők többsége, tisztelet a kivételnek, belefásulva a mindennapokba éli az életét. Nem ismeri az örömöt, minden kötelesség, és mindent kell... kell, mert elvárja az anyósom, az anyám, a család, a falu... a legapróbb örömöket is távol tartja magától... nem éli, hanem kvázi áldozatként túléli az életét, miközben a többi "hétköznapi" életet élő nővel azon verseng, kinek van több dolga otthon, ki szolgálja ki jobban a családját.... miközben még önmaguknak is hazudnak. Mert rohadtul elegük van ebből. De nem lépnek, és nem mernek lépni. A facebookra kikerülnek a boldog mosolygós családi képek, amelyet like-ol minden barát, ismerős, kolléga... és ekkor a "hétköznapi" ember boldogan hátra dől... megfelelt a társadalomnak, hiszen kétszáz like érkezett a fotóra, miközben a szomszéd Etelkának csak száz. És észre sem veszik, hogy a nagy társadalmi megfelelés közben eltelik az életük anélkül, hogy észrevették volna, felfedezték volna a csodákat, az örömöket... eltelik az életük, anélkül, hogy boldogok lettek volna. Eltelik az életük. 

És ezen idő alatt mérhetetlen megvetéssel beszélnek azokról, akik ki mertek lépni ebből az életükből, új életet kezdeni... egy olyan életet, amely már nem a hétköznapok túléléséről szól, hanem a mindennapi csodákról, a megélt boldog pillanatokról, az álmokról, a vágyakról. Megvetik őket.. pedig valójában ők is erre vágynának.... de megvetik őket... hiszen kilométeres listát állították már össze, ők, miért is nem cselekszenek. Hiszen ott vannak a gyerekek... és ugye a gyerekeknek valóban jobb egy olyan családban felnőni, ahol a két szülő utálja egymást... de hát ott vannak a gyerekek... meg a ház.. meg a hitelek... meg az anyós... meg az após... meg mit fog szólni a szomszéd... meg a falu... meg mindenki... bárki... és mindenki marad a megszokottban, legyen az bármilyen rossz... posvány... maradnak... mert ugye... és mindig van kifogás miért.

Én is ezt tettem. 15 évig hazudtam magamnak, és játszottam a minta feleséget, minta anyát.... minta minden voltam... a legmintább minta.... ettől függetlenül mindig találtak bennem kivetni valót a mások. 15 évig gyártottam a kifogásaimat, a hazugságaimat önmagamnak, és inkább eltűrtem minden megaláztatást, fájdalmat, terrort... de nem léptem... nem mertem lépni... nem is akartam lépni. Aztán egyszer az univerzum, Isten, sors, Szellem... nevezzük bárminek is... úgy döntött, ha akarok, ha nem... lépnem kell... különben meghalok... bár jobban belegondolva, valójában akkor már halott voltam. A testem ugyan még élt... de a lelkem már régen nem.... a testemet mindennap újjá teremtettem főnixmadárként... de a lelkem halott maradt.... halott.... 

És egyszer csak el kellett jöjjek az életemből... a hétköznapi minta életemből.... mert rohadt az egész... oly annyira, hogy, ha maradok... én is meghalok... és akkor már a fizikai testem is. És ott, akkor, abban a pillanatban nem gondolkodtam... nem gyártottam kifogásokat... megfogtam a gyermekem kezét és a kiskutyámat és mindent hátrahagyva elindultam a semmibe... a mindenbe... Kiléptem a minta élet, minta feleség, minta anya szerepből....

Megpróbáltam eleget tenni a "társadalmi" elvárásoknak. Annak a társadalomnak az elvárásainak, aki szemet hunyt az agresszió, és az erőszak felett, amiben élnem kellett.... mert nem tudták... mert az már nem fért bele a "hétköznapiságba" ezért, bárki, aki esetleg észre is vette a jeleket... elsétált mellette ... talán azért... mert nem az ő dolga. És én mégis megpróbáltam eleget tenni az elvárásoknak. Mint ahogyan mind a mai napig csodabogárként tekintenek rám, ha valami olyat teszek, amely nem szokványos...  mert ugye nem illik... és különben is.... és az élet nem szól másról, mint játszmázásról... Viszont én nem vagyok hajlandó játszani! Van, hogy belecsúszok egy két ilyen történetbe... de a lelkem az első adandó alkalommal menekülni kezd, figyelmeztetni... és azonnal befejezem ezt. 

Megpróbáltam ismét "hétköznapi" lenni. Mostam... főztem... takarítottam.... de elegem lett! Elegem a hétköznapiságból... a béklyókból.... mert SZERETEK főzni... mert SZERETEK vasalni.... de csak és kizárólag azért, mert ezt várják tőlem... nem tudom megtenni. Szeretem a munkám... nem vagyok hajlandó beállni azok sorába, akik szenvednek a munkahelyük, a kollégáik... és minden miatt... én nap, mint nap boldogan megyek dolgozni... mert Isten, sors, Univerzum adta nekem ezt a csodás lehetőséget. És 37 évesen megtanultam lovagolni.... mert akartam az életérzést... akartam! És megtanultam... volt, hogy feladtam volna... de nem tettem.. és azóta is lóháton a legcsodálatosabb élményekben lehet részem.... és, ha választanom kell, hogy megfőzök, vagy kimegyek a lovakhoz... akkor kimegyek a lovakhoz... és nem érdekel, mit vár el tőlem a "MÁS". És azon kevesek közé tartozhatom, akinek közös szenvedélye van a gyermekével.... közös szenvedélye.... 

Nem tudok hazudni az érzéseimről... az érzelmeimről... megpróbáltam... nem bírtam... nem bírtam mosolyogni, miközben tudtam... a szívem és a lelkem tudta, hogy cselekednie kellene! Megpróbáltam nem olyat tenni, ami nem illik.... de képtelen voltam sokáig "betartani". És kiálltam, őszintén, tiszta szívvel valaki elé, és leírtam neki mindent, ami bennem volt.... Megbántam? Nem... mert az őszinteség nem lehet bűn... a csend... a hallgatás,,, az önmagunk elnyomása... saját magunk hazugságba ringatása sokkal nagyobb bűn! Megpróbáltam "hétköznapi" lenni.... De rá kellett jönnöm... már nem tudok az lenni... már nem tudok beállni a sorba.. már nem tudom azt nézni, hogy ki és mit gondol rólam... és az életemről... már nem "minta" akarok lenni... Élni szeretnék! Élni! 15 évig fogságban éltem... elzárva és bezárva... és szabad akarok lenni... szabad... és nem tarthatnak fogva a társadalmi konvenciók sem! Nem tarthatnak fogva! És igenis felvállalom őszintén az érzéseimet, felvállalom őszintén önmagam... még akkor is, ha valahol a lelkem mélyén félek attól, hogy fájni fog. Fájni.. mert a világ nincs erre felkészülve... mert a világ a játszmákhoz, a hazugságokhoz szokott.... az őszinteség kihalóban... de nem tudtam tovább játszani... nem tudtam tovább hétköznapi lenni... nem tudtam tovább megfelelni a "társadalomnak"! 

Hiszen vár az életem! Vár az élet! Tele csodákkal, meglepetésekkel, örömökkel, szeretettel! Vár ez az élet! Vár az ilyen élet! És nem menekülhetek hazugságokba, és játszmákba! És nem ringathatom magam illúziókba, hamis reményekbe! Vár az élet! A saját életem! És ezért felvállalom azt is, amit NEM ILLIK! Mert nem érdekelnek a "mások" által felállított szabályok... az életem érdekel! Az életem, és a gyermekem élete! Egy olyan élet, ahol őszintén meg lehet mondani a másiknak, hogyan is érzek iránta... egy olyan élet, ahol lóhátra pattanva, a végtelen mezőkön való vágta jelenti a mindent... az eggyé válást Istennel, Univerzummal, sorssal, Szellemmel! Mert élni szeretném az életem... és nem túlélni.... és őszintének lenni... mindig... minden körülményben....