Amikor azt mondta nekem az én nagy tanítóm, hogy "Ne ki akard jelölni az utad, hanem érezd meg az utad!", akkor még nem is gondoltam, hogy ilyen hamar megtapasztalhatom, hogy mit is jelent ez. Megérezni az utat... amikor nincs akadály... nincs lehetetlen... és nincsenek ész érvek, hogy miért nem kellene, hogy megtedd, amit tenni készülsz. Mert ismered az összes "logikus" magyarázatot... és egyéb helyzetben még lehet, hogy hallgatnál is rá... de amikor megérzed az utad, akkor nem... akkor elveszítesz minden önkontrollt, és csak mész... és mész... mert menned kell... és nem érdekel senki. És mit tehetnek ilyenkor a barátok? Mit tehet ilyenkor egy igaz barát? Ha már látja, hogy nem foghat vissza, veled tart... és elkísér az utadon... mert igazából még én magam sem tudtam, mi fog várni az utazás végén.... csak éreztem, hogy mennem kell! Mennem kell, és nem megállni! Mennem kell, és nem foglalkozni semmilyen racionális érveléssel, amely vissza akar tartani engem. Mert mennem kellett! És én mentem.

Sötétedett. Ez ilyenkor télen elég hamar bekövetkezik. De nekem útra kellett kelnem. Nem volt autóm. Barátnőmet kértem el, vigyen el. "Péntek este van! Sötét! Egész nap dolgoztunk! Mindenki hulla fáradt, és Te most akarsz elindulni?" kérdezte. IGEN!!!! Most!!!! Mennem kell! válaszoltam. Érezte a hangomon, hogy valóban bármit mondana, nem tudna meggyőzni arról, hogy maradjak, és legyek türelmes, mert semmi nem fog történni, ha csak reggel intézzük el! Sokat fejlődtem a türelem terén... de most nem tudtam türelmesnek lenni.... mert most mennem kellett. És jött velem kedvenc túravezetőm is. Így két barátom kíséretében útra keltem, mert megéreztem az utam... és mennem kellett.. és ők velem jöttek. Mert még én magam sem tudtam, mi vár rám ott ahová megyek... csak éreztem, hogy mennem kell! Egész nap intézkedtem. Amikor megláttam egy képet egy másodpercre átfutott a gondolataimon: "Nekem ez kell!" és nem is foglalkoztam többet vele. Térültem fordultam, még megnéztem pár hasonló dolgot, de egyiknél sem éreztem azt, hogy "kell nekem!" Csak annál az egynél. A sors fintora, hogy senki nem ért rá, csak este.... sötétedéskor. Így sötétedéskor kellett menjek. Mindenki és bárki visszapróbált tartani, hogy sötét van... mit akarok én a sötétben bármit is intézni? De én eltántoríthatatlan voltam... mert mennem kellett. És amikor odaértem az úti célhoz már tudtam miért. Mert ott várt rám az a dolog, ami reggel még csak azt az érzést keltette bennem, hogy kell nekem! Kell nekem... és el is engedtem a kérdést. Sőt... próbáltam másként megvalósítani a dolgot... ha nem is az a valami legyen az enyém, egy ahhoz hasonló... de bárhogyan is próbáltam, bármennyit is telefonáltam, nem sikerült intézkedjek! És este, amikor már megkaptam azt, aminél ott volt az érzés... akkor rájöttem, hogy egy össze vissza nap után, amikor reggel összedől a világ, és olyan gyorsan kellett gondolkodjak és cselekedjek, hogy még a hétvége előtt eltakarítsam a romokat, és minimalizáljam a veszteséget életem legcsodálatosabb tanítását kaptam. 

Megéreztem az utam. És én még is megpróbáltam nem rálépni. Menni egy másik irányba... mert nem akartam, és nem bírtam kivárni az estét. Legalábbis akkor ezt éreztem. Aztán nem történt más, mint felesleges köröket futottam. Mert ott volt az út előttem... és éreztem... és én mégis tudatosan egy másik irányt szerettem volna szabni magamnak. És bármit is tettem Isten, sors, Univerzum, nevezzük bárminek is, mégis visszaterelt. A lehető legnagyobb szeretettel. És amikor én már vagy harmadszorra kaptam a jelet, hogy maradjak az úton... vagy lépjek rá arra az útra, amit megéreztem.. én még akkor is küzdeni akartam ellene... és menni... menni az ellenkező irányba... De nem tudtam... mert bárhová is léptem falak tornyosultak előttem. És megmászni sem tudtam azon falakat. Így nem maradt más lehetőségem, mint visszatérni oda, ahol lennem kellett. Vissza a megérzett utamra... mert annak végén ott várt a csoda.... és azon az úton kísértek a barátaim.... 

Ha megérezzük az utat, akkor mennünk kell. Küzdhetünk még ellene, tehetünk kerülőket... de úgyis visszavezetnek az útra. Mert ott van a helyünk! Ott kell lennünk! Mert ott vár ránk valami, amit meg kell éljünk, meg kell tapasztaljunk! Küzdhetünk ellene... hogyne küzdhetnénk! Próbálkozhatunk kikerülni a sorsunk, elkerülni a sorsunk... csak éppen teljesen felesleges... mert csak energiát veszítünk... az égiek úgyis visszaraknak bennünket oda, ahol lennünk kell! Csak rajtunk múlik, mennyire is tiltakozunk ellene. Minél jobban, annál nagyobb pofonokat fogunk kapni.

Csodálatos érzés volt megérezni az utat, és mégcsodásabb érzés volt menni rajta.... amikor nem számítanak logikus érvek.. nem számít a józan ész... mert menned kell! Mert ott az út... ott az utad! Nagy tanítás volt! Mert most már tudom, milyen, amikor megérzem az utam... és nem megpróbálom magam meggyőzni arról, hogy az az út kell nekem! Amikor nem kijelölve akarok lépni, hanem egy láthatatlan kéz megfogja a kezem, és vezet... és amikor a legnagyobb feszültség és idegesség kellene, hogy legyen bennem...akkor van a legnagyobb nyugalom. Hiszen miért is kellene, hogy idegeskedjek? Hiszen az utamon vagyok! Azon az úton, amely valóban az enyém, és nem csak rá akarom magamra erőltetni. 

Az egyik legcsodásabb tanítást kaphattam ezen a hétvégén. És rá kellett döbbenjek... hallgathatok a racionális érvekre... hallgathatok az észre... hallgathatok.... de amikor a szív szavát megérzi az ember, akkor minden más semmivé válik.... és nem számít.... csak a szív szava.... és a szív szava győzedelmeskedik az ész érvek, és a logika felett.

Hallgasd hát a szív szavát, mert a legfantasztikusabb életben lehet részed, ha meghallod, és követed! Csak halld meg! Mert utána nem fogsz tudni tenni semmi egyebet, csak követni! 

Hallgasd hát a szív szavát! Halld meg, és kövesd! Mert ott vannak a csodák, ott van a boldogság.... és a szív szava mindig győzedelmeskedik az ész érvek felett... Csak engedd, csak halld meg! És merd KÖVETNI!