A legtöbb ember keres valamit, amiben hihet. Én legalábbis így vagyok ezzel. Keresnem kellett valamit, ami erőt ad, akkor is, amikor a fizikai világban úgy érzem elvesztem. Isten (vallásos értelemben) mindig is jelen volt az életemben. De egy idő után elegem lett, hogy félnem kellett Istentől. Volt épp elég dolog az életemben, ami miatt rettegtem, miért legyen még Isten is ott egy okkal többnek? Valahogy mindig is hittem, hogy léteznie kell valaminek, vagy valakinek, aki segíti az életünket. Aki segíti, és nem olyan valaki, aki büntet, és csak akkor szeret engem, ha "jó" vagyok. És nem voltam hajlandó elfogadni, hogy minden egyes szenvedésért hálásnak kellene lennem, hogy aztán egyszer csak, majd valamikor, ha kellőképpen megbánom a bűneimet beléphessek a mennyországba. Nem akartam ezt az életet, és nem így akartam az életet.  

Aztán mégiscsak Isten, Sors, Univerzum volt az, aki megfogta a kezem, és kisegített életem legnagyobb útvesztőjéből, amiben akkor már 15 éve éltem. Kis híján belehaltam, de aztán összeszedtem a még nem létező erőimet is és felálltam, és elindultam egy olyan úton, ahol már nem kell féljek... mert tudom, a szeretet ott van... és ahol szeretet van... ott nincs helye a félelemnek. Mert a kettő együtt nem létezhet, és nem is létezik, aki ennek az ellenkezőjét állítja, az hazudik! Saját tapasztalat! 15 hosszú év tapasztalata.... 15 kegyetlen, agresszív élet tapasztalata. Azóta az élet, az életem felfedte előttem a rejtett szépségeit, a csodáit, az álmokat, a vágyakat. Felfedezhettem, milyen, amikor elvárások nélkül boldogan él az ember, őszinte tiszta szívvel. ÉS milyen amikor mosolyogva ébred, és mosolyogva hajtja álomra a fejét. Felfedeztem a világnak azt az arcát, ami addig előttem mélyen rejtve volt... amelyet addig nem láthattam, nem érzékelhettem, és nem tapasztalhattam.És  a világ megmutatta nekem azt, amiről mindig is éreztem, hogy létezik... mert soha nem akartam elfogadni, hogy egy élet csak arról szól, hogy reggel felébredünk, küzdünk, túlélünk, aztán lefekszünk, és másnap kezdjük elölről... nem akartam elfogadni, hogy csak TÚLÉLNEM kell, miközben elfelejtek ÉLNI!

Életet kértem, és életet kaptam, miközben felfedezhettem belső önvalómat, a vágyaimat, az álmaimat.. felfedezhettem azt, hogy én is LÉTEZEM! És megtapasztalhattam mindazt, milyen, amikor az Univerzum erői összefognak, hogy megvalósítsák szívem őszinte, tiszta vágyát. Milyen, amikor az ember megérzi, és nem kijelölni akarja az utat. Fájt... sokszor fájt... ez még sem olyan fájdalom volt, mint előtte. És fáj... még sokszor fáj, mind a mai napig... mert időnként vannak napok, amikor minden összedőlni látszik. És minél jobban és kétségbeesve akarnám összetartani a világomat, annál nagyobb erővel omlik össze, és én nem tehetek mást, mint kívülállóként nézem, ahogyan minden elveszik, vagy minden elveszni látszik. 

Reggel érkezett az első telefon. Amikor meghallgattam a levél tartalmát, amelyet akkor kézbesítettek, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Rossz hírek... nagyon rosszak... és én ott álltam a kertem közepén, rágyújtva egy cigarettára, és csak arra bírtam gondolni... oké... rendben... akkor majd megoldódik ez is.... még tartott a hitem, és tartott az erőm. Aztán, amikor egy óra múlva ismét érkezett egy telefon... egy megint nem túl kecsegtető hírrel, akkor már gondolkodóba estem. Mi van itt? Mi történik? Aztán, amikor megérkezett a harmadik telefon is.... na ott azért már a lendületem alább hagyott egy kicsit. Visszagondoltam az elmúlt hetek eseményeire. És akkor átéreztem, miért is mondhatta Napóleon: "Ide lőjetek!" Valahogy az az érzésem támadt, hogy kedvenc Univerzumom egy kicsit megkeverte a dolgokat... vagy a dolgok megkeverődtek maguktól... én pedig ott állok a csatatér közepén, és próbálom elkerülni a golyókat.... aztán már azt sem. Egyszerűen hagyom, hogy mindaz, a i történik, megtörténjen. Engedem, hogy ami romba dőlni látszik, az dőljön romba... és nem teszem fel a miérteket... és nem rohanok spirituális féligazságokat keresni és igazolni mindent. Eljutottam a NEM ÉRDEKEL állapotába. Eljutottam arra a szintre, amikor már nem is akarok harcolni. Mert miért is kellene, hogy ezt tegyem? Miért is? 

Azért néha felülkerekedik lázadó énem! És számon kérem az Univerzumot, Istent, Sorsot,  hogy az az érzésem, mintha némi nemű kommunikációs probléma merült volna fel közöttünk. Mintha egy kicsit félre értettük volna egymást... vagy ők engem! Amikor társra vágyom, nem arról beszélek, hogy felbukkanjon az életembe valaki, aztán ugyanazzal a fénysebességgel el is tűnjön. Amikor bőségről álmodom, vagy bőséget teremtek, nem feltétlen arra gondolok, hogy veszélybe kerüljön minden, amit eddig elértem.... és amikor egy békés nyugodt karácsony lebeg a szemeim előtt, nem biztos, hogy arra gondolok, hogy kihívás elé állítanak engem az égiek, hogy addig hogyan is élem túl ezt az össztüzet, ami éppen rám zúdul, oly erővel, hogy már kitérni sem tudok előle. 

És ilyenkor fantasztikusak a barátaim, és azok, akik körülvesznek. Megnyugszom... valamiért ennek most így kell lennie... aztán majd lesz valahogy....nincsenek spirituális mellébeszélések, nincs álszentség. Oké, most ez van, aztán majd összeszedem magam, az életem, és megyek tovább. Megrázom magam, mint egy kutya, aki kijön a vízből, és lépek tovább életem útján.... mert nem tehetek mást. Mert már nem akarom feladni, mert már tudom, az élet megannyi szépséget rejteget. Oké... rendben... most valami nem úgy megy, mint szokott... de hányszor voltam már úgy eddigi életem folyamán, hogy nem úgy ment... aztán mégis itt vagyok... mert valahogy mindig elrendeződött.... és nem tehetek mást, most is ebben bízom... majd megoldódik...

Állok az össztűzben... és állom az össztüzet.... és nem teszem fel a kérdéseimet... és nem kiabálok... és nem reklamálok.... mert nincsenek kérdések... nincsenek miértek... csak állok életem partján, mint egy kívülálló, és nézem, ahogyan darabokra hullik... és állok... és nem teszek semmit... mert nem tehetek semmit... mert nem akarok harcolni... nem akarok küzdeni.... engedem, hogy szétessen.... és majd meglátom mi marad... és mihez tudok azzal kezdeni... egyáltalán kell e kezdjek vele valamit... 

Most ezen napok vannak. Miközben közeledik a szeretet ünnepe, én épp túlélek.... végtelen nyugalommal.... legyen aminek lennie kell.... a többit majd meglátjuk! És akkor jönnek a barátok, egy megnyugtató hang a vonal túlsó végén... most engedjem el ezen feladatokat... majd megoldódnak... és én nem tehetek mást.. csak engedem... mert már nem akarok idegeskedni... már nem akarok semmit.... csak hinni. Hinni, hogy semmi nem történik hiába.... és hinni, hogy ebből ismételten kimászhatok. Csak hinni, hogy bármi is lesz ennek az utazásnak a vége, csak a javamat szolgálja. Mert hinnem kell benne! Mert nem tehetek mást... mert különben feladnám! És én nem akarom feladni! Nevetni szeretnék! Megélni és átélni az élet minden csodaszép pillanatát! Csodálni a csillagokat, beleugrani a pocsolyákba, szeretni és szeretve lenni.... ennyi! 

Isten, Sors, Univerzum! Azt hiszem beszélnünk kell! Kicsit félreértettük egymást... vagy Ti engem... 

Egyszer egy szívemhez közel álló ember azt mondta nekem.... a sors előbb utóbb mindent a helyére tesz! Hát akkor kedves Sors! Hajrá! :D