Bátornak hittem magam. Bátornak gondoltam magam. Az új életembe bátran belevágtam, bár néha meginogtam. Bátor nőként dolgozom több száz férfi között, akikkel remek kapcsolatot ápolok. Bátran felültem a lóra, és megtanultam lovagolni... közel a negyvenhez. És bátran vetem bele magam az életem minden kihívásába, mert tudom, minden rendben lesz... minden rendben van. A nagy erős, bátor, rettenthetetlen, gyermekét egyedül nevelő édesanya, aki nem ismer akadályokat. Ez lennék én.... vagy voltam? 

Új évi lovaglás. Készültünk rá mindannyian. Hiszen micsoda fantasztikus program megköszönni Istennek, sorsnak, Univerzumnak mindazt, amit kaptam, amit kaptunk. Felültem a lóra... három lépés után leszálltam a lóról. Nem éreztem magam elég jó lovasnak ahhoz, hogy el merjek menni eme remek hátassal. A világ legrövidebb lovaglása volt. Gyakorlatilag tovább tartott felmásszak a ló hátára, mint amennyit a nyergében ültem. Igazából a ló is meglepődött. Ilyen gyorsan még nem szabadult meg lovasától... és tennie sem kellett érte semmit. Egyszerűen csak megállt. És nekem ez épp elég volt ahhoz, hogy elhagyjam a bátorságom, az önbizalmam, és úgy érezzem, van, amit nem is szabad megpróbáljak. Hiszen a kis póni is úgy elrohant velem, mint, aki nem is akar megállni. Igazából, szerintem nem is akart, csak elfáradt. Bár másodszorra kiköszörültük eme csorbát kapcsolatunkban.... de mégis... egészen más, ha egy "kis" ló megy vágtában irányíthatatlanul alattam, mint egy "igazi" ló. De ezt inkább nem akartam kipróbálni. Féltem.... és önbizalom hiányossá vált a történet. Hogy most a félelem az önbizalomhiányból fakad, vagy az önbizalomhiány hozza magával a félelmet... nos azt nem tudom. De hová lett az önbizalmam? Merre tűnt? És a bátorságom? Az előző évben még megvolt. Vagy nem volt meg, csak leplezni tudtam önmagam előtt? Olyan kérdések, amelyekre nem tudom a választ.

Mindenesetre el kell menjek, és meg kell keressem az önbizalmamat, vagy a bátorságomat... vagy mindkettőt... ideje útra keljek, mint Pán Péter és megleljem ezeket. Bár Pán Péter az árnyékát kereste... végül is ő is meglelte. :D 

Férfiak között dolgozom. Az elmúlt évek alatt megtanultam, hogyan dolgozzam velük... és imádom a munkám... nekem a munkám a szenvedélyem. Siettem az irodába. Ezt oly sikeresen összehoztam, hogy még új pályamatricát is elfelejtettem venni... valahogy kiesett a fejemből, hogy új év van. Szerencsére a tavalyi még 31.-ig érvényes... megúsztam! :D Kétszer... mert ugye egyszer mentem oda... és egyszer vissza... gyakorlatilag ingyen dolgoztam volna a hónapban, ha mind a kétszer megbüntetnek, mert jogosulatlanul használtam a sztráda mind a 30 méterét, amit haladtam rajta, ahelyett, hogy mentem volna negyven kilométert  pluszba a kis falvakon. Jól sikerült spórolás lett volna. Tehát ezt megúsztam! :D Boldog voltam, és nem győztem hálát rebegni az univerzumnak. Oly annyira hálás voltam, hogy kis híján összetörtem a kocsit, mert elfelejtettem megadni az elsőbbséget! Jó kis nap. Tehát bementem az irodába. Ismerős arcok, bár már rég nem találkoztunk. Hosszúra nyúlt a szünet. Hirtelen annyian lettünk az irodában, hogy nem tudtam magammal és a helyzettel mit kezdeni. Csak álltam ott, mint egy árva gyerek.... és lestem, mint pocok a lisztben, hogy most mi is történik? Valóban nem merek azokkal az emberekkel egy irodában lenni, akikkel már évek óta dolgozom? Miért is nem? Végül is pótapám mentett meg. Valahogy mindig jó érzékkel érkezik megmenteni. Bár ő sem értette a szituációt. Nem szokta ezt meg tőlem. Tőlem nem! És erre tessék... Értetlenül nézett rám... de mosolygott... nagyon is kedvesen. Láttam a nézéséből, hogy ezer kérdés merült fel benne. "Oké... tudom!" mondtam neki... "Majd összesöpröm valahol a régi önmagam, vagy a bátorságom! Majd megnézem nem hagytam-e el ott az erdőben, ahol Pötyi pacival vakvágtában haladtam!" próbáltam elütni viccel  ezt az egészet. 

Gondolkodom. Gondolkodom azon, hogy mi történhetett velem? Gondolkodom azon, hogy ezt tudjam be az év végi fáradtságból eredő év eleji fáradságnak? Vagy egyszerűen csak változom? Vagy a nagy és rettenthetetlen álarcom lehullott? Álarc volt egyáltalán? Vagy valóban olyan vagyok, csak amit most tapasztalok, az valami más? Vagy az égiek bátorság próbára küldtek engem, hogy észrevegyem, mennyire is sebezhető vagyok? Vagy egyszerűen csak elegem van a nagy és bátor nő szerepéből, és gyenge és oltalomra vágyó nő szeretnék lenni? Vagy mi? Mi történik?

Mi történik azzal az emberrel, aki itt él bennem? Mi történik velem? Miért éreztem azt, hogy nem vagyok a barátaim közé való? Miért éreztem azt, hogy kevés vagyok.... túl kevés? Hiszen én "csak" egy édesanya vagyok.... Miért is éreztem ezt? És elvesztettem az önbizalmamat is? Vagy csak az önbizalmamat, és ebből fakadóan gyáva lettem? Vagy az önbizalom soha sem létezett bennem, és most csak felszínre került az igazság?

Ültem csendben a szobámban. Szeretem a kis kuckómat.... az én szobám... az én váram.... biztonságban vagyok... biztonságban érzem magam benne. Valami átvillant gondolataimon.... és abban a másodperben érkezett is az érzet.... túl jó ő hozzám.... túl jó ő hozzám.... hónapok óta nem éreztem ezt ... hónapok óta nem volt ilyen érzelem bennem... és most felütötte a fejét... túl jó ő hozzám... túl jó... rossz gondolatok.. és rossz szavak.... hiszen hogyan is lehetne bárki jobb nálam, vagy túl jó hozzám képest. És azóta is itt motoszkálnak eme  gondolatok... valahogy mindenkit túl jónak érzek hozzám... valahol elvesztettem az önértékelésemet is, az önbizalmammal és a bátorságommal együtt. És most itt állok az életembe, és csak nézek körbe.... mi lett a világommal? Mi történt a világomba? Miért történik ez most? Mit is kellene megtapasztaljak? 

Karácsony előtt jártunk. Már a város ezer színben pompázott.... a hangulat egyszerre volt feszült és magasztos. Ültem a kocsiban,újdonsült "véletlenül" lett barátom több tíz millió forintba kerülő mercedes-ében. Beszélgettünk. Szerettem vele beszélgetni. Mindig gondolkodásra késztetett. Én az egyszerű vidéki lány... és Márk a felső tízezer egy polgára. Két teljesen más világ, két teljesen különböző személyisége. És bármennyire is próbáltam megértéssel és szeretettel fordulni felé... valahogy az volt az érzésem... mi ketten soha sem leszünk egy világ tagjai... túl nagyok voltak a különbségek... túl nagy szakadék választotta el ezt a két világot egymástól. Már nem is emlékszem az elhangzott szavakra... már nem is emlékszem a beszélgetés fonalára... egyetlen mondata ragadt meg bennem: "Igen... biztos igazad van... és ezért ülök én egy mercedes-ban... Te pedig abban!" ... nézett az én kis öreg autóm felé. Mosolyogtam.... és kiszálltam az autójából. Még mondott valami olyat, hogy "Nem úgy értettem!" De tudtam, hogy "úgy" értette. Sosem az alapján ítéltem meg az embereket, hogy milyen autójuk van, vagy milyen házban élnek. sosem érdekelt, ki mit is tudott megteremteni magának ezen  fizikai síkon... mindig az embert néztem... a lelket... aki a tárgyak mögött volt... vagy van... hiszen a tárgyakat el lehet veszíteni... de az ember ember marad! 

Valóban ennyi elég lett volna nekem ahhoz, hogy amit felépítettem önmagamban az lerombolódjon? Valóban ennyi elég? Vagy egyszerűen a kettőnek nincs köze egymáshoz? Egyszerűen csak két világ ütközött, és ennek semmi köze ahhoz, ahogyan most érzem magam? 

Tizenöt évig hallgattam, hogy nem érek semmit. Aztán szépen lassan elkezdtem hinni önmagamban... elkezdtem felépíteni az életem... és a kislányom életét.. a közös életünket... ahol nem számítanak a külsőségek, nem számít a vagyon... nem számít semmi más csak az EMBER. És most valami történt. Valami láthatatlanul belopózott a felépített kis váramba... és elbújt.. és várta a megfelelő alkalmat, hogy előugorjon rejtekéből. És most itt van. És én azon gondolkodom, hogy valaki túl jó hozzám. Vagy zavarba jövök az irodába, és nehezemre esik elvégezni a munkám. Vagy nem merek felülni egy ló hátára....

Bátorság, önbizalom, meg kell leljelek benneteket, mert most nagy az összevisszaság. 

Bátorság, önbizalom.... gyertek vissza kérlek!