Kicsit elkeseredtem. Kicsit keresem a helyem a világban... vagy keresem azt a világot, amelyben jól érzem magam. Valahogy felkavarodott minden... a múlt és a jelen... és valahogy képtelen vagyok uralkodni a gondolataimon, uralkodni az egomon... uralkodni önmagamon.A világom, az álmokkal, csodákkal, reményekkel teli világ valahol kizárt most a létezésből. Persze... tudom... ez mind csak az elme játéka... de a jelenlegi helyzetben az ego igenis nyerésre áll.... sőt... lassan kiüt, vagy mattot ad... vagy egyszerűen csak győzedelmeskedik felettem. És én most nem is akarom uralni. Engedem, hogy tomboljon... mert most még arra sincs erőm, hogy megfékezzem. Valahogy a múlt lezárásának utolsó lépése nehezebben megy számomra, mint gondoltam. Egyszerűen ott állok életem partján, mint egy kívülálló, és nézem mindazt, ami elmúlt. A csendben tovareppenő éveket, a sikereket, a kudarcokat, az álmokat, a reménytelenséget, a vágyat, a félelmet, a rettegést.... mindazt, ami voltam... és látom mindazt, amivé lettem... most mégis kérdések kavarognak a fejemben. Olyan kérdések, amelyeket talán fel sem kellene, hogy tegyek. Egyszerűen csak ki kellene nyitni a szemem, és megköszönni mindazt, amim van. De most valahogy más érzelmek uralkodnak felettem.

Mi van, ha már túl késő? Mi van, ha az összes eddigi lépésem, amelyet a szabadulásomért, a szabadságomért tettem, felesleges volt? Mi van, ha elkéstem? Hiszen itt állok új életemben, végleg lezárva a múltat, mármint, ami a hivatalos részét jelenti... és azon gondolkodom, mi van, ha elkéstem? Mi van, ha már rám nem várnak új álmok, és új remények? Hiszen itt állok egyedül... vagyis a gyermekemmel.... és igazából ennyi... lassan 40 éves leszek.... és bár mindenem megvan, igazából semmim nincs, mert mindent hátrahagyva léptem ki a régi életemből. De mi van, ha elkéstem? Hiszen nem leszek fiatalabb én sem. Mi van, ha már nem várnak új álmok, új csodák? Mi van, ha minden csak illúzió volt? Mi van akkor, ha valóban ennyi lenne az élet, mint, amit most érzek? És a csodák, álmok, boldogság, mind csak egy tovatűnő álom? Mintha egy sötét szobában üldögélnék. Néha a szél meglibbenti a függönyt, megmutatva nekem egy másik világ szépségét... de valahogy csak láthatom... mert soha nem lehet benne részem? Vajon, mi van akkor, ha mindaz, amit hittem, reméltem álmodtam, minden csak illúzió? Mi van akkor, ha elvész a remény? Mi van akkor, ha már magam sem tudom, hogyan és mit is kellene tegyek? Mi van akkor, ha most azt érzem, minden lépésem tökéletes volt.... csak elkéstem? Mert már közel a negyvenhez késő új életet kezdeni... közel a negyvenhez, már nem vár semmi.... mi van, ha nincs semmi? Akkor valójában minden van? Mi van, ha nem tudom magam függetleníteni az érzéseimtől? És mi van akkor, ha fáj? És miért baj az, ha fáj? És, ha fáj, akkor miért nem múlik? És miért bánt mindez? Miért hiszem azt, hogy késő? Miért érzem ezt, hogy késő? És miért ilyen erősen? Hiszen a ráncaim eddig is ott voltak. Az életkorom nem változott.... akkor miért? 

Szembesülnöm kellett... önmagammal... és mindazzal, ami a múltam.... egy elcseszett múlt... a semmivé foszlott évek... a semmiért leélt évek... amelyek úgy elszálltak észrevétlenül.... és én megöregedtem, beleöregedtem a harcokba... a menekülésbe... a megadásba.... az évekbe.... mert elteltek az évek... és még csak szépek sem voltak. És én engedtem, hogy teljenek az évek... és én engedtem, hogy ne történjen semmi... és én engedtem, hogy csak túléljek, és engedtem, hogy elvegyenek tőlem mindent, ami emberré tesz, és engedtem, hogy megöljék a lelkem. Vagy én öltem meg magam, én öltem meg a lelkem, a hitem, az álmaim... mert féltem... féltem szembenézni önmagammal... és kényelmesebb volt így... és az évek elteltek... és most itt állok... és körültekintek.... 

Látok két világot... és látok két embert. Mindkettő az én világom, és mindkettő ember én vagyok. Látom a múltam... és látom a jelenem.. egyszerre... és most fáj a múlt... nagyon is fáj a múlt.... és most nem enyhíti ezt a belülről mardosó érzést, a jelen szépsége sem. Mi van, ha minden reményem, hitem, álmom, csak egy illúzió része, ami valójában sohasem lehet az enyém? Mi van akkor, ha az amiben most oly nagyon, megingathatatlanul hiszek, valójában nem is létezik? Mi van, ha már nem vár rám semmi? Mi van, ha a hátralévő életemet egyedül kell leéljem? Mi van, ha már nincs egy másik lélek, akivel együtt léphetek életem útján, tiszteletben tartva az ő útját? Mi vna, ha mindez csak egy olyan álom, amely sohasem válhat valóra?

Isten, sors, Univerzum... nevezzelek bárkinek is, vagy bárminek is... most azért egy kicsit a segítségemre lehetnél, mert elvesztem egy világban... és nem lelem a kiutat... átkerültem egy másik létezésbe, egy másik létformába, és minden széthullani látszik... minden.. és én csak állok... és tehetetlenül nézem magam... a múltam... és a jelenem... és most nem látom a jövőt...  most csak kétségbeesés van.... és a semmi... az üresség... és a fájdalom... a fájdalom egy olyan múlt miatt, amelynek meg sem lett volna szabad történnie... mégis megtörtént... és most nagyon is megkeseríti a jelen életem szépségeinek felismerését. 

Mi van, ha késő? Mi van, ha későn szántam el magam arra bizonyos lépésre? Mi van, ha amiről azt hittem, valaminek a kezdete, valójában a VÉG? A mindennek a vége? Mert eltelt egy fél élet... anélkül, hogy bármi is maradt volna belőle... Eltelt a fél életem... és én itt állok a semmi közepén.. a semmiben... és csak gondolkodom... Nem kellene gondolkodjak.... nem kellenének a kérdések... nem kellene semmi.... és most mégis itt vannak... és én csak állok életemben, és nem lelem a helyem... az utam... és fáj... minden... minden egyes sebhely, minden egyes valaha volt sérülés... minden egyes megélt, és túlélt pillanat ... minden fáj... nagyon... és én nem tudok most harcolni ez ellen... most nem tudok mosolyogni, és felfogni tapasztalásként... most nem tudok állni és hálát adni ezekért az évekért.... most semmit nem tudok... csak érezni a fájdalmat, a dühöt, a kétségbeesést.... a reménytelenséget... érezni mindazt, amit nem lenne szabad.... de most csak erre vagyok képes.... 

Tudom.. minden úgy történt, ahogy történnie kellett! Tudom, minden akkor történt meg, amikor meg kellett történnie! És tudom... bármennyire fáj is... elmúlik.... de most nem lelem a helyem... most engedem, hogy fájjon... mert tehetetlen vagyok.. és nincs, aki segítsen.... mert ki segíthetne? Csak és kizárólag én magamon! 

Engedni, hogy fájjon... engedni, hogy átjárja testem minden egyes sejtjét, hogy aztán elmehessen, mintha sosem lett volna itt. Hogy aztán újra láthassam magam mosolyogni... hogy aztán újra láthassam magam a jelenlegi életemben, amikor minden este hálával telt szívvel, mosolyogva hajthatom álomra a fejem, és köszönhetem meg Istennek, sorsnak, Univerzumnak, hogy végre az utamon járok.... 

Talán kellenek ezen megélt nehéz órák... talán kell még a fájdalom... hogy tudjam, mi az, amit hátrahagytam.... talán engednem kell néha egóm tombolásának, hogy utána megnyugodva újra hihessek mindabban, amiért még élek, amiért életben maradtam! Talán kellenek még ezen nehéz pillanatok, hogy újra átélhessem a csodákat, az álmokat, a létezés megélt pillanatait... mert csak így tudhatom, mi az, ami elmúlt... ami soha többé nem tér vissza... mégis ott motoszkál bennem az a kérdés... MI VAN, HA TÚL KÉSŐ? 

Most már mosolygok önmagamon.... mert tudom, hogy nem késő! Mert tudom, hogy most már repülhetek! Mert már szabad vagyok! És vár rám valami, ami eddig is csodákkal, és álmokkal, és álmokkal beteljesedve volt tele... akkor miért hiszem azt, hogy késő? De ha késő, ha nem... ez van... és nekem nincs más dolgom, mint engedve a fájdalomnak, utána megköszönve az életem a létezésem, az álmokat, a vágyakat, menjek tovább utamon... mosolyogva... nevetve... örömmel telt szívvel... hiszen tartozom magamnak ennyivel!