Ráérek gondolkodni. Nekem a gondolkodás nem tesz jót... saját elmém csapdájába esve, megoldhatatlanságig fejlesztem a legapróbb megoldandó feladatomat is. Aztán kétségbeesek.. nagyon... és nem vagyok képes látni sem a szépet, sem a csodákat... csak a tornyosuló gondokat... amelyek valójában nem is léteznek... hiszen én teremtettem őket... nagyon profi módon. És aztán eljutok abba az állapotba, amikor körbe körbe rohangálok, keresve a megoldást.... miközben minden ott van a szemem előtt... de nem vagyok képes meglátni semmit... csak kétségbeesve rohangálok... 

Tudom, hogy szép az életem... tudom, hogy saját kis csodákkal teli világom mindazt a szépet és jót tartogatja a számomra, amelyre valaha is vágytam.... 

És hallom a nagy spirituális igazságokat zengő emberek hangját! "Engedd el a problémát! Ez csak az ego játéka! Élj a jelenben! A mostban! Múlt nincs.. mindez csak az elméd teszi veled.... " Ilyenkor még inkább sikítani tudnék: Vajon, aki ennyire spirituálisnak tartja magát, az valóban így érez? Vagyis nem érez semmit? Vagy csak színjáték az egész, és valójában ő van csapdában? Valóban elhiszi, ha oly sokat zengett üres frázisokat kántál, attól nagyon felemelkedett? Valóban ezt hiszik magukról? Valóban számukra azt jelenti a spiritualitás, hogy elveszítve érzéseiket, és önmagukat, csak szinte közhelyeknek látszó, vagy közhelyes gondolatokat megfogalmazva léteznek a térben és időben? Vagy ez is csak önmaguk előtt egy álarc, hogy miközben ezeket oly fennhangon zengik... a mélyben igenis nagy "viharokkal" küzdenek, csak ezt még önmaguk előtt is letagadják? És  egyébként ez engem MIÉRT IS ÉRDEKEL? 

De már nem akarok spirituális nagy igazságokat hallani! Már nem akarom ezeket a tanácsokat meghallani, és meghallgatni... mert igen... tudom, hogy így kellene... nekem mégis a nagy kérdésem... HOGYAN? És a legkevésbé sem segít, ha valaki csak úgy odavágja... Ez az ego játéka! Azon napok voltak, amikor nem akartam ezen frázisokat beengedni az életemben... elegem van az álspirituális tanítók, álspirituális tetteiből. Nekem mindig a farizeusok jutnak róla az eszembe.... és most erre nem voltam kíváncsi.... most nem.... 

Most emberként létezve éreztem kétségbeesést, éreztem fájdalmat... éreztem, milyen amikor valami a sejtjeimig hatolva, nem hagy nyugodni... hosszú volt a hét... hosszú és eredményes... de belefáradtam egy kicsit... belebetegedtem egy kicsit... a  lelkem szenvedni akart... és én engedtem, hogy szenvedjen... engedtem, hogy ember maradjak... és engedtem, hogy fájjon... fájjon a válás... fájjon a volt férjemmel való találkozás.... engedtem a dühömnek... engedtem a kérdéseknek, amelyek ott kavarogtak a gondolataimban: MIÉRT? Engedtem ezeknek a dolgoknak... mert nem akartam uralni azokat... engedtem, hogy fájjon... engedtem, hogy belehaljak... Csak kiabálni szerettem volna... kiabálni... üvölteni.... hangosan... ahogyan kifér a torkomon! Miért tetted ezt velem? Miért engedtem, hogy megtedd ezt velem? Miért nem léptem hamarabb? Mi lesz velem? Mi lesz a gyermekemmel? Mi lesz az álmainkkal? Mi lesz? Lesz e egyáltalán holnap? Az életem vajon tartogat még számomra szépet, meglepetést? Vagy folyamatosan a múlt visszaköszönve megkeseríti az életem? És csak kiabálni és kiabálni akartam... hogy hallja meg a világ! Hallja meg Isten, sors, Univerzum, és végre válaszoljon... de nem rébuszokba! És ne általánosságba! Egyértelmű választ akartam! Egyértelműt! Dühös voltam... magamra... a volt férjemre... a múltra... a jelenre... a januárra.... mindenre és mindenkire... és engedtem a dühnek... és engedtem a fájdalomnak... és engedtem, hogy megtörténjen velem ez is.. és nem akartam lelkiismeret furdalást, hogy ezt érzem, ahelyett, hogy hálás lennék! Mert igenis tisztában vagyok vele, hogy mennyi minden miatt lehetek hálás! De most fáj, és akarom, hogy fájjon... szenvedni akarok.. anélkül, hogy azon kellene aggódjak, hogy Isten, sors, Univerzum, nevezzük bárminek is, megbüntessen azért, mert emberként érzelmeim vannak, és nem felemelkedett Buddhaként mosolyogva viselek el mindent, és bármit....

Késő este volt. Már pihentem. Elfáradtam, elfáradtam önmagamtól. Vendégem érkezett. Megérkezett az én juhászból lett lovas barátom. Mindig tudta, mikor kell jönnie az életembe. Mikor van az a pillanat, amikor szükségem van rá... mert a puszta jelenléte is olyan nyugalommal tölt el, hogy teljesen kicserélődöm. Mintha érezte volna a vívódásaimat... talán jobban, mint én magam.. és amikor elmém legsötétebb bugyraiban járok, ő mindig megjelenik... és segít.... sokszor szavak nélkül.... csak ül velem szemben, és árasztja azt a mérhetetlen nyugalmat, amely számomra  a megváltás. 

Mosolygott... az az összetéveszthetetlen mosoly, amely az elmúlt három évtized alatt semmit sem változott... mint ahogyan ő sem. Ugyanúgy nézett ki, mint első találkozásunkkor.. egy kis faluban, a hatalmas hóban... Rám nézett... ült csendben az asztalomnál, és tekintete rám meredt. Hallottam a szavait, pedig nem beszélt... hallottam a gondolatait... és hallottam a kérdéseit, amelyeket ki sem mondott. Megölelt.... szorosan magához szorított.... és én azt szerettem volna, hogy sose legyen vége ennek a pillanatnak... elmém elcsendesedett.... gondolataim eltűntek, mintha soha nem is lettek  volna, és mintha soha nem is keserítették volna a mindennapjaimat.... csak ölelt és ölelt... és pedig sírtam.. és az arcomon lehulló könnycseppekkel egyre könnyebbé és könnyebbé vált a lelkem. Elengedtem... elengedtem mindent, ami az elmúlt napokban jelen volt a létezésemben. Elengedtem a fájdalmakat, elengedtem a dühöt... elengedtem a válást, a volt férjemmel való találkozást, elengedtem a kétségbeesést... semmi nem maradt. 

"Amikor azt érzed, minden értelmét veszti, amikor azt érzed múltad sötét árnyai a jelent beszennyezik... amikor azt érzed a világodban nincs semmi, minden elveszett.... akkor állj meg egy pillanatra... állj meg, és lépj ki a saját életedből. És tekints magadra és a létezésedre kívülállóként. Lásd, hogy van egy gyönyörű egészséges gyermeked, akivel különleges a kapcsolatod... akivel kéz a kézben lépkedtek az utatokon, támogatva, segítve, tanítva, szeretve egymást. Lásd, hogy van egy munkád, amit szeretsz, és ahol szeretnek... lásd, az emberi kapcsolataidat.... lásd, hogy a barátaid igaz barátok... lásd, hogy van, akivel szavak nélkül is kommunikálhatsz, lásd, hogy megélheted az érzéseidet, megélheted az érzelmeidet. Lásd meg ezeket... a csodákat, amelyekben részed lehet. És hagyd figyelmen kívül mindazt, ami nincs.... mindazt, ami elmúlt.... éld meg a jelen pillanatok csodáit! Engedd megélni a nagy érzelmeket, de ne engedj a mélységnek! Ne engedd neki... vagy, ha engeded, ne tartson túl sokáig! Ne lökd el magadtól a szépet és a jót szenvedésvágyból! És hagyd abba az önsajnálatot! Nem vezet sehová! Nincs azzal semmi baj, ha azt akarod, hogy fájjon! De ne akard, hogy napokig tartson! És ne is engedd, hogy napokig tartson! Szenvedj, ha szenvedni akarsz, de ezek csak percek legyenek.. és utána mosolyogj a világra, ami itt áll és tárt karokkal vár téged, hogy újra a részévé válj! Nézd meg az életed kívülről! És gondolj bele abba, Te mit tanácsolnál önmagadnak! Állj a tükör elé, és mondd el a tanácsaidat... mintha egy idegen állna előtted! Mondd el...és hallgasd meg magad.. és utána fogadd meg önmagad tanácsát! Képes vagy megérezni, és nem kijelölni az utad... képes vagy érzelmekre, képes vagy őszinteségre, képes vagy észre venni a világ szépségeit! Akkor használd ezen képességeidet.... és dobj el mindent, amely nem szolgálja a jelened! Hagyd abba a szenvedést!" ... kérdezni akartam tőle, hogy hogyan? De kezével intett, hogy hagyjam, hagy beszéljen. "Mindig azt mondod, jogunk van boldognak lenni! Hát...akkor itt az ideje, hogy élj ezzel a jogoddal! Ha tudod, hogy elméd fogságában vagy... akkor tudsz is tenni ellene, hogy kikerülj onnan! Ha a boldogság egyszerűen döntés kérdése, akkor az is az, hogy abba hagyjuk a szenvedést! Ilyen egyszerű! És ne kérdezd, hogy hogyan! Mert nagyon is tisztában vagy azzal, mi is az, ami boldoggá tesz! Akarj boldog lenni! És akard abba hagyni a szenvedést!".... nem tudtam megszólalni.... már nem akartam lázadni... már nem akartam kérdéseket feltenni... már nem akartam semmit... csak visszatérni a saját világomba, ahol boldog vagyok, ahol nincs múlt, és nincs jövő, csak a jelen van, és a jelenben megélhető pillanatok. 

És igen... ezt kell tegyem, ha a saját elmém csapdájában kétségbeesett gondolatok cikáznak bennem. Megnézni az életemet kívülről... kívülállóként... és látni mindazt, amim van, amiben részem lehet.... látni az életem.... és engedni a boldogságnak, engedni a csodáknak... és engedni, hogy néha egy kicsit fájjon... csak ne tartson túl sokáig!