Ahogy megállok az életemben, azt veszem észre, valahol kiesett a kezemből az irányítás. Sőt... egyáltalán nem irányítok semmit sem, ami a létezésemet jelenti... és jelen esetben még az árral sem sodródok. Olyan, mintha a saját életemen kívülre kerültem volna... és mint egy így nézem végig, mi zajlik, mi történik... és nem tudom befolyásolni az eseményeket... csak minimalizálni tudom a veszteséget, a veszteségeket... vagy még azt sem. 

Olyan, mintha a múltam végképp távozni akarna tőlem... és minden, ami a múltamhoz tartozik.... elmennek... és engem nem kérdeznek, hogy akarom-e én ezt? Elmennek... és még csak nem is köszönnek. És én csak állok és nézek körbe... és azt nézem szinte minden elveszett, vagy elveszni látszik.... Nem emberek.... az emberek már rég elsétáltak az életemből. Akik nem mentek maguktól, azokat én kértem meg, hogy távozzanak. Szeretettel elengedtem őket.... sok munkám van benne. Nagyon sok belső munka önmagamon... hogy ne fájjon egy dal... ne fájjon egy gondolat... ne fájjon egy fénykép... és ne fájjon egy emlék.... Távoztak... és én már tudok rájuk úgy gondolni, hogy nem fáj.... és már nem bánt... és csak mosolygok... mosolygok az akkori önmagamon, aki annyira, de annyira szerette őket... vagy azt, akinek szerettem volna, hogy legyenek... vagy azt, akinek hittem őket. És csak mosolygok... mosolygok szeretettel az akkori énemen... aki annyi mindent megtett, elkövetett, eltűrt, csak azért, hogy szeressék... mert akkor azt hittem az a szeretet. És én engedtem. És már magamra sem haragszom, amiért ezt az utat jártam. Miért kellene, hogy haragudjak? Megtapasztaltam, és most már nincs ezzel más teendőm, mint tudni, mi az, amit soha többé nem szabad megengedjek, hogy tegyenek velem! Nincs más dolgom ezzel, megtanultam a leckét... a feladatot... és ennyi... 

És ma azt vettem észre, hogy a tárgyak szeretnének menni. Elromlott minden műszaki cikk az otthonomba... és az autóm is... és én csak állok, és nézem, mi történik itt? Mi az, ami miatt most ennek meg kellett történnie? Miért? És miért most? És csak állok a romok felett... és csak minimalizálni tudom a veszteséget.... és van, ahol már ezt sem... egyszerűen meg kell váljak, attól, ami már nem működik, és soha többé nem is fog. Ezen dolgok többsége a múltamhoz volt kapcsolható.... és a jelenemhez. Vajon miért akar minden elmenni a múltból... és a jelenből? Valamit nem vettem észre, amit észre kellett volna? Valamit nem tettem meg, amit meg kellett volna, hogy tegyek? Valamit szeretne Isten, sors, Univerzum üzenni nekem, és én nem hallom meg? És csak állok... már rég kiléptem az életemből.... és már sírni sincs erőm. Csak nevetni... nevetni ezen az egészen. Aztán rádöbbenek, hogy gyakorlatilag fél pillanat alatt elvesztettem  minden olyan tárgyat, amely egy háztartás alapjai... mindent...

És valahogy az az érzésem támad, ehhez most kevés vagyok, hogy megoldjam. Kevés... anyagilag és fizikailag... egyedül vagyok... nem éreztem ennek súlyát az elmúlt években... de most nagyon érzem... most érzem.... Nincs kihez forduljak.... nincs aki megnyugtat, hogy minden rendben lesz.... most csak a nagy semmi van... az viszont nagyon... és itt állok a gyermekemmel és vele próbálom megbeszélni, hogy hogyan tovább? És ő sem érti... eddig nem volt probléma, hogy ezt vagy azt hogyan, és miből oldom meg... mert anya megoldott eddig mindent... de most itt állok tehetetlenül... és csak remélni tudok. Most van igazán szükségem arra a messze földön híres hitemre! De van, amikor alábbhagy.... és akkor bizony nagyon! És ilyenkor csak kérdezem és kérdezem Istent, sorsot, Univerzumot, hogy MIÉRT? Miért most? Miért egyszerre? És mi az üzenet? Van e egyáltalán mondanivaló? Vagy egyszerűen csak megtörténnek a dolgok ... és ennyi... ? És mit kellene tegyek? Mit kellene még tennem? És ebből a helyzetből, hogyan hozhatnám ki a legjobbat? És csak néma csend a válasz... csak a gondolataim szaladgálnak egyre hangosabban és hangosabban, míg a teljes kétségbeesés szélére nem kerülök.... most nagyon sok mindent elvesztettem... egyszer már megtörtént ez velem.... mondjuk akkor mindent elvesztettem.... most legalább van, ami megmaradt...Vajon hányszor és miért kell, hogy elveszítsek dolgokat, életet? Vajon hányszor? És legfőképpen miért is? 

Csak állok az életemben... tehetetlenül... miközben elvesznek a dolgok.... és én csak állok... és nem tehetek semmit.... és el kell viseljem a veszteséget... és el kell viseljem, hogy megint egyedül kell szembenézzek ezzel a kihívással is.... megszoktam már.... megszoktam már... és csak legyintek.... vajon, miért is megy ez az életnek nevezett valami nekem néha ilyen akadályokkal telítve? Vajon tényleg oly sokat szeretnék még az élettől, az életemtől? 

Kisírom magam.... és sír a lelkem is... megsiratom a múltam, a jelenem... az álmaim.. a vágyaim... az életem... és önmagam.... és mindazt, ami elment.... és megrázom magam, mert tudom, nincs más választásom! Hiszen vár az élet, vár az életem.... ha túl leszek ezen a káoszon, akkor megint mindent szépnek, és boldognak fogok látni! Mert van valamim, ami mindig erőt adott.. a legkilátástalanabb pillanatokban is... a hitem... önmagamban... és egy szebb életben... a szebb életemben! Hiszen nem történt nagy tragédia... csak elment a múlt... és elment oly sok minden... majd pótolom... és újra kezdem! Hiszen nagy újrakezdő vagyok én! Ennél nehezebb helyzetekből is kilábaltam már! És felmerengenek az emlékek a "régi" életemből. Mindig ezt hallgattam a családomtól: "Megoldod Te ezt is... hiszen ennél rosszabb helyzetekből is kilábaltál már!" És még csak a kezüket sem nyújtották.. még a szándék sem volt meg bennük... és most előtörtek belőlem ezek is... mert ideje, hogy ettől is elbúcsúzzak.... mert már vannak kezek, amiket megfoghatok... már vannak kezek, amelyek felém nyújtanak... és tudom, hogy nem vagyok egyedül... csak néha még nehéz elhinnem!

A jelenlegi veszteségekből kihozni a legjobbat? Nincs más választásom! Nem lehet más választásom! Lesz majd mindenem! Mert tudom, hogy képes vagyok megteremteni! Tudom! Mert már egyszer sikerült! És most is sikerülni fog! És nem sokára itt lesznek az új tárgyak...a JELEN ÉLETEM tárgyai, amelyeknek már semmi köze a múlthoz... a múltamhoz... a múltbéli emberekhez! Addig pedig marad a hit, a hitem.... és a barátaim segítő keze, és szándéka.... mert itt vannak ők nekem! És a romok... a romok, amelyeket ideje eltakarítsak.... a romok, amelyekkel már nem is kell semmit sem kezdenem.... egyszerűen eltüntetni azokat, mintha soha nem is lettek volna... és újra kezdeni!  Nevetve... mosolyogva.... mert erről szól az élet!