Felolvastak nekem egy csodálatos történetet.  Buda László írása Találkoztam egy megvilágosodott emberrel (vagy elmebeteggel?)

Gyönyörű gondolatok. Gyönyörűek és egyben félelmetesek. Egy férfiről, egy fiúról szólt, aki boldog volt. És semmi mást nem szeretett volna, mint ebből a boldogságból adni mindenkinek. A lehető legtöbb embernek. Skizofréniával diagnosztizálták, és zártosztályra került.  "Három hetet töltött benn. Ennyi idő kellett – mint mondta –, hogy a szívében égő tábortüzet hamuvá oltsák. Nem ment azonnal. Az első két hétben, mikor jött a nagyvizit, annyit felet a „Hogy van?” kérdésre, derűt sugárzó arccal: – „Boldog vagyok!”. És így is érezte.

A harmadik héttől azonban már nem volt boldog. „Köszönöm, jól vagyok” – mondta, majd „Köszönöm, megvagyok”, aztán „Köszönöm, nem tudok semmit mondani”... végül az utolsó szikra is kihúnyt szívében.

Ekkor a kezelő személyzet úgy döntött, visszaengedhető a társadalomba, nem veszélyes már. Hozzászürkült az átlaghoz, nem fog feltűnést kelteni, nem fog bajba keveredni. Ez után hét év „vegetálás”, érzelmi nihil következett, egyetlen említésre méltó esemény, élmény nélkül. ( idézet  Buda László Találkoztam egy megvilágosodott emberrel írásából) 

Hozzászürkült a társadalomhoz. Már nem volt boldog. Kiölték belőle a boldogságot. Mert ma boldognak lenne egyet jelent, hogy őrült vagy... és a zártosztályon a helyed. A mai társadalmunk nem tolerálja a boldogságot. Mert minden reménytelen, elveszett. Csak a túlélésre hajt a legtöbb ember. Aki pedig nem, arra stigmát ragasztanak. Ma nem lehet boldognak lenni! Ma meg kell ölni a boldogságot! Meg kell ölni a boldogokat! És a társadalom mindent elkövet, hogy kivesse magából ezen embereket! Nem csodáljuk őket, nem tanulni akarunk tőlük! Megölni őket! Megölni a boldogságukat! Beleolvasztani őket a hétköznapokba, hogy már ők sem legyenek boldogok! Mert manapság bűn boldognak lenni! Manapság bűn, ha az emberi megéli és átéli az élet szépségeit, és nem csak túlél! 

Erről az írásról a gyermekkorom jutott az eszembe. A gyermekkorom, és a gyermekkoromban szereplő két ember. Dávid.... Dávid, aki egész nap ült a Posta előtt a két oszlop közé kifeszített láncon, és nem csinált semmi mást, csak hintázott. Sosem volt rajta cipő. Talán akkor fedte be lábait, amikor már nagyon hidegre fordult az idő. Semmi mást nem tett, csak hintázott. Sosem bántotta az arra haladókat, sosem volt hozzájuk egy rossz szava sem... talán nem is szólt hozzájuk. Beszélt... folyamatosan beszélt, de csak úgy magának, vagy a világnak, ami azonban nem reagált a szavaira. Gyermekként először féltünk tőle, aztán mi is megszoktuk, mint mindenki más.  És már nem dobogott a szívünk, ha el kellett mellette sétáljunk. Dávid... a nagy darab hintázó emberke... aki sosem ártott senkinek. És mindig mosolygott. Boldog volt. Tisztán, őszintén, igazán. Olyan őszinte mosoly, és boldogság sugárzott az arcáról, amelyet sosem láttam azelőtt, és talán azóta sem.  Dávid... hosszú hosszú éveken át csak ült a Posta előtt, és hintázott... és boldog volt. Talán semmit nem érzékelt abból a világból, amiben mi éltünk, de a saját világában tökéletes életet élt! A valaha élt legboldogabb ember volt a Földön. Édesanyja nevelte egyedül. Talán ezt az asszonyt szánta és sajnálta az egész falu, mert egy bolond fiúval verte meg az Isten. Szörnyű szavak, de hányszor hallottam én ezt gyerekkoromban. Megverte az Isten. Emlékszem egy gyönyörű tavaszi napon, hazafelé tartottunk az iskolából. Dávid, mint mindig akkor is ott ült a láncon, és árasztotta magából a boldogságot. Jött az édesanyja és szólt neki: "Dávid gyere haza! Kész az ebéd!" Dávid szótlanul, mosolyogva felkelt, és elindult, hogy elfogyassza az ételt, majd visszatért hintázni. Hintázni és boldognak lenni. Aztán ahogy lenni szokott Dávid édesanyja meghalt, és már nem volt ki gondoskodjon Dávidról. Dávidra pedig nem volt szüksége a társadalomnak Bezárták. Egy olyan embert, aki világ életében szabad volt, aki semmi mást nem tett, csak élvezte a szabadságot, édesanyja óvó féltésében, most egyszer csak ott találta magát bezárva. Talán nem is értette, mi történik vele, mi történik körülötte. Talán nem értett semmit. Csak azt, hogy már nincs hintázás, talán csak annyit, hogy már nincs édesanya, vagy még ennyit sem. Nem élt sokáig. Meghalt. Megszakadt a szíve... belehalt a bezártságba, belehalt a bezárásba. Ennyi volt az élete. Ennyit ért az élete. Érte nem szóltak a harangok.... érte nem hullajtott könnyeket senki. Ő csak egy bolond volt. Nekem is hosszú hosszú évek múlva jutott eszembe Ő, Dávid a mindig mosolygós, boldog ember.  

Pubi. Pubi a falu másik bolondja. Pubi biciklijén jött ment a faluba. Vesszőkből seprűt készített, és ebből tartotta fenn magát. Arra már nem emlékszem, hogy ő családjával élt, vagy teljesen egyedül. Pubi. Pubi, aki reggeltől estig járt kelt a faluban biciklijén, és boldog volt. Boldog volt, és mindig mosolygott. Nem érdekelte a világ! Nem érdekelték a szürke hétköznapok! Az ő világa színes volt, színesebb, mint ahogyan azt egy festő megálmodhatná. Szavalt! Mindig szavalt! Annyi, de annyi verset tudott kívülről. Amikor iskolaidőben szünetünk volt, megállt a kerítésnél és elszavalt egy Petőfi vagy egy Arany János verset, vagy, amit kértünk tőle!  Állt a kerítés túloldalán, és boldogságot sugárzó arccal szavalta a szebbnél szebb verseket. Majd, amikor végzett, tovahaladt. Emlékszem, hány felnőtt és gyerek nevezte őt bolondnak, hányan és hányszor kinevették. Ő nem értette a viccelődéseket. Ő nem értette, miért gúnyolják ki őt. Talán azt sem fogta fel igazán, hogy gúnyolódnak vele. Ő csak ment kis biciklijén, szavalta a verseket, és árasztotta a boldogságot. Nem adott neki  Isten sok észt, viszont ő ezzel a mások szerint kevés ésszel teljesebb életet élt, mint oly sokan, akiknek mindenük megadatott ahhoz, hogy teljes értékű életet éljenek. Pubi sincs már közöttünk. Távozott a lelke. Megölték. Elvették a biciklijét, és elvették az életét. Számomra sosem derült ki mi is történt valójában vele, mint ahogyan az sem, meglelték-e a gyilkosát vagy a gyilkosait. Hiszen Ő csak egy bolond volt, aki nem túl nagy hasznot hajtott a társadalomnak. Ő csak egy boldog ember volt. Nem tudom, hogy volt-e temetése, nem tudom szóltak-e érte a harangok! 

Hosszú hosszú évek múlva elevenedtek meg lelki szemeim előtt ismét Ők ketten. Tegnap éjjel láttam őket  újra mosolyogni, láttam őket nevetni, láttam őket árasztani a boldogságot, a boldogságukat. Emlékeimben felelevenedett oly sok csodaszép pillanat. És mosolyogtam én is. Két őszinte, tiszta, boldog embert láttam magam előtt, akit a társadalom kivetett magából! Mert nem szürkültek bele az életbe. 

Vajon hányan élnek úgy, hogy azt hiszik bolondok, mentálisan baj van velük, mert nem illenek bele a társadalomba, vagy mert eltérnek az átlagtól? Nekem szerencsém van. Rám, csak csodabogárként tekintenek, bár a családom rólam is feltételezte, és szerette volna elhitetni velem, hogy skizofrén vagyok, hogy pszichiátriai eset. Csak én kikerültem a kezeik közül, és már nem engedem, hogy "ártsanak" nekem. Élem az életem, megélem a boldogságot, megélem a boldogságom, és szeretem leírni, hogy az élet tele van szépséggel, amelyet csak észre kell vennünk. 

Pubi és Dávid... és még megannyi Pubi és Dávid... arctalan emberek, akiket bolondnak tekintettek, mert boldogok voltak a világukban...a maguk kis világába, amelybe nem láthatott bele senki más. 

Ha Jézus a 21. század Magyarországára született volna, már zártosztályon lenne. Hiszen eme társadalom megöli a boldogokat, megöli a mást, megöl mindent, ami az ÉLET! És ezen csak mi tudunk változtatni. A társadalom tagjai. Mert az életben igenis jár nekünk a boldogság! Mindenkinek! És a boldogság nem függvénye semminek. 

Drága Pubi és Dávid! Most értetek, rólatok szólt ez a pár sor! Most értetek szóltak a szavak! Értetek, és azokért, akik mernek boldogok lenni egy olyan világba, ahol bűn az ÉLET! 

Buda László írása az alábbi linken érhető el:

http://szomatodrama.hu/bejegyzes/34/talalkoztam_egy_megvilagosodott_emberrel_vagy_egy_elmebeteggel