Az utóbbi napok történései kavarognak még bennem, és gondolkodom. Gondolkodom az életen, az élet nagy kérdésein, az életemen, mások életén, a kapcsolataimon, a körülöttem lévők kapcsolatain, ítélkezések nélkül.

Mindannyian várunk kapcsolatra, párkapcsolatra. Sokan már elég hosszú ideje, bár ugye az idő relatív, kinek mit is jelent, a "hosszú" ideje.

Elfogadtam a sorstól, élettől, univerzumtól,  hogy nincsenek véletlen találkozások, hogy mindannyiunk életében minden az isteni tervnek megfelelően történik. Elfogadtam, és hiszem is, főleg, ha visszatekintek a létezésemre. Mintha minden egyes lépése az életemnek gondosan meg lett volna tervezve, persze nem általam. Amikor már érzelmek nélkül, mint egy kívülről tudom szemlélni az életemet, akkor mindig minden akkor és úgy történt, amikor történnie kellett. Persze, ehhez már el kell érni azt az állapotot, amikor valóban érzelem mentesen tud az ember visszatekinteni mindarra, ami elmúlt. Azért, ha ez őszinte szeretnék lenni, néha rendkívül nehezen megy. Néha én is üvöltenék Istennel, és emberrel, és kiabálnék a világba, hogy miért? Aztán elmúlik ez az érzés, és megnyugodom, és akkor már képes vagyok látni a dolgokat más szemszögből is. A dolgokat, és a kapcsolatokat, a kapcsolataimat, amelyekben eddig részem volt. 

Ha a kapcsolatokat nézem, a párkapcsolatokat, azt jelen esetben érzelmi ámokfutásként értékelném. Számomra a kapcsolatok egészen idáig ezt jelentették. Érzelmi ámokfutás, önmagam háttérbe szorítása, érzelmeim visszafojtása, álarcok viselése, amelyek aztán persze lehullottak, mert már nem volt erőm fenntartani azokat. Elfecsérelt idő, és energia volt fenntartani valaminek a látszatát, ami valójában nem is én voltam. És egyébként nem is kellett ezt tennem. Isten, sors, Univerzum úgy tervezte, hogy lehulljon, és én végre szembe nézzek azokkal a játszmákkal, érzelmi zsarolásokkal és kihasználásokkal, amelyben addig részem volt. Mennyi elfojtott érzés, és düh kavargott bennem sokszor, mégis a másik félnek eljátszottam, hogy minden rendben. Mosolyogtam a két órás késésén, miközben ezt a két órát azzal töltöttem, hogy barátaimnak vadul habzó szájjal sikítsak, hogy az illető késik, vagy nem is jön, én meg itt állok kiöltözve, és várom, hogy megérkezzen, stb. stb. Aztán, amikor az illető megérkezett, csak mosolyogtam. És amikor elnézést kért a késésért, csak annyit feleltem mosolyogva: "Nem történt semmi! Legalább egy kicsit még pihentem! " És erről szóltak a kapcsolataim. Mintha hímes tojásokon lépkednék, úgy válogattam meg a szavaimat, amelyet a másik féllel szemben használtam, rettegve, félve attól, nehogy esetleg megbántsam, mert akkor nem jön többé, nem kellek neki többé, nem akar majd az életem része lenni. És felvettem a végtelen nyugalom és megértés álarcát, miközben belül majd szétvetett a düh! Elveszítve önmagam éltem, és nem is akartam megkeresni magam, nem is akartam, hogy létezzek én is! Mert csak a másik fél volt a fontos a számomra. Aztán persze kiderült, hogy a másik félnek mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért még csak kapcsolatot sem jelentett ez az egész, és olyan könnyen képes volt kisétálni, lelkiismeret furdalás, félelem és aggódás nélkül. Ők kisétáltak, én pedig maradtam a kérdéseimmel egyedül, mert már nem tudtam kinek feltenni azokat, mert már nem volt ki válaszoljon. 

És véget ért, véget értek az érzelmi ámokfutások. Szeretem a feltétel nélküli kapcsolataimat. A baráti kapcsolataimat. Amikor belevághatjuk egymás arcába a dolgokat, amelyek bántanak, anélkül, hogy azon kellene aggódnunk, mit is fog ehhez szólni a másik fél. Amikor, ha kell ölelkezünk Buda szűk utcáin, hogy a következő pillanatban már üvöltve vágjuk egymás fejéhez a kérdéseinket, a véleményünket, mert tudjuk, hogy ez nem a másiknak szól, vagy nem a másik ellen. Egyszerűen oly sokáig éltünk úgy, hogy el kellett fojtanunk a bennünk lévő dühöt, haragot, hogy most jól esik kiadni egy olyannak, aki megérti, mi is zajlik le bennünk.  Aztán rá kellett döbbenjek, ez is érzelmi ámokfutás... csak most a másik oldalról. 

Nézem a körülöttem lévő emberek kapcsolatait, akik szinte szánakozva, lenézően tekintenek rám, amiért egyedül élek, amiért még nincs mellettem valaki. Van, aki kétségbeesve megy és vadászik az éjszakába, hogy leljen valami partnert, vagy ideális jelöltet, vagy már az sem baj, ha nem ideális, csak legyen valaki. Valaki.... Valaki, akiről elmondhatja, hogy van mellettem egy férfi. Aztán persze ezen kapcsolatok épp oly erőltetettek, mint a születésük, mégis aki benne él, büszke... büszke, mert vadászata sikerrel járt. Elejtette a trófeát... mert ugye van, amikor mindent szabad. És amikor én erre csak ennyit mondok, nekem ennél azért több kell, akkor csak sajnálkozik, száját húzza..... mert szerinte válogatok. Válogatok, mert nem érem be akárkivel. Én nem beérni szeretném senkivel. Ennél többre tartom magam, többre értékelem magam. Végre értékelem magam.

Aztán persze van a másik véglet. Aki mindig mindenkire azt hiszi, hogy a nagy spirituális lélektárs. Minden megkezdett kapcsolata maga a tökéletesség, nagy tanítói ők egymásnak. Aztán ezek a nagy spirituálisnak vélt, vagy hitt minden is eltűnik, mert a dolgokba bele lehet magyarázni mindent, de attól még nem lesznek azok!  Hazudhatunk önmagunknak és a világnak a kapcsolatainkról. Kitehetjük a képeket szívecskékkel, meg desszertekkel, de attól még nem válnak valódivá, és nem lesznek kapcsolatok. Érzelmi ámokfutások maradnak, ahol hülyítjük magunkat, és a másik felet.

Nehéz dolgok ezek az életben. Azt hittem, saját utamon járva majd könnyebben, egyszerűbben lelem a helyem a kapcsolatokban, a párkapcsolatokban. Aztán rá kellett ébredjek, nem így van. És bár az életem egyes területén Isten, sors, Univerzum mindent megad nekem, vannak bizonyos területei a létezésemnek, amelynél nem értem, hogy mi történik. Én teszek valamit rosszul? Én állok rosszul a dolgokhoz? Nekem kellene változtassak, és, ha ezt kellene tegyem, akkor min, és hogyan? 

És csak állok a létezésben, és nézem a világot, nézem az érzelmi ámokfutásokat, nézem az álarcokat, a játszmákat, vágyakat, álmokat, széthullott világokat. És nem értem. Nem értem mi miért történik, és nem értem, ez engem, miért is érdekel. Ha rendben van a világomban minden, akkor most el kell fogadjam ezt a helyzetet, és rábízni ezt a dolgot azokra, akik sokkal jobban tudják mire is van szükségem, mint én magam. El kell fogadjam a helyzetem, és megköszönni azon kapcsolataimat, amik most itt vannak a létezésemben. Lehet, hogy nem párkapcsolatok, de itt vannak körülöttem, hús vér emberek, akikre mindig minden körülmények között számíthatok. Akik éreztetik velem, hogy nem vagyok egyedül, éreztetik velem, hogy számíthatok rájuk, és be is bizonyítják ezt, amikor az élet úgy hozza. El kell fogadjam, hogy minden úgy van rendben, ahogy, és, ha ezzel problémám van, azon csak és kizárólag én magam tudok változtatni, anélkül, hogy spirituális magyarázatokat lelnék, és hülyíteném  magam, és egy álomvilágba sodornám magam, amely nincs, és nem is volt, és soha nem is lesz. 

Mert hazudhatunk önmagunknak, spirituális álruhába bújtathatjuk a dolgainkat, amelyekről azt gondoljuk nem tökéletesek. De előbb utóbb be kell fejeznünk önmagunk ámítását, és szembe kell néznünk a való világgal. Abba kell hagynunk az érzelmi ámokfutásainkat, mert amíg lila ködös felhőbe burkolva várjuk a csodát, addig a csoda elsétál mellettünk. 

Néha el kell fogadjuk, hogy van a nő és van a férfi. Belemagyarázhatjuk, hogy fejlődnöm kell, vagy a másik félnek kell fejlődnie, vagy tanulnunk kell, vagy a másik félnek kell tanulni.... Nem fog varázsütésre megérkezni az az érzés a velünk szemben ülővel kapcsolatban, hogy ő az a valaki. Ha ez az érzés nincs meg az elején, nagyon kicsi a valószínűsége, hogy később megérkezik. 

El kell fogadjuk a kapcsolatainkat olyannak, amilyenek, ha tudunk változtatni rajta, akkor változtassunk, ha nem, akkor tovább kell lépni. Jó dolog a lila köd, meg a rózsaszín felhő, a legjobb dolog. És az érzelmi ámokfutások melegágya. Háttérbe szoríthatjuk önmagunkat, megalkudhatunk magunkkal.... de nem lesz jobb, és nem lesz könnyebb. 

Mit tehetünk? Mehetünk életünk útján tovább elfogadva a jelenlegi helyzetünket, és menve tovább, hogy előrébb jussunk. El kell fogadjuk, ha éppen egyedül vagyunk, mert dühönghetünk, és üvölthetünk, de attól még nem lesz mellettünk senki! És talán a legfontosabb, hinnünk kell, hogy Isten, sors, Univerzum ebben is a segítségünkre lesz, mint minden másban. Csak ne hülyítsük magunkat, és ne tegyük rózsaszín cukormázba azt, ami nem odavaló! Mert attól az még nem lesz édes!