Itt állok az életemben, és csak kapkodom a fejem. Az elmúlt időben annyi minden történt velem, hogy még a létezésre sem volt időm, és a gondolkodásra sem, és a görcsölésre sem! Semmire sem. Fizikailag olyan szinten éreztem magam fáradtnak, hogy sokszor a dimenziót is keresnem kellett, amelyikben éppen vagyok. Szerettem a fizikai fáradtságot. Életem folyamán annyiszor voltam fáradt idegileg, lelkileg, amely aztán kihatott a testemre is. De fizikailag még sosem éreztem magam ennyire elnyűttnek, ennyire gyengének. Két napig mást sem tettem, csak aludtam. Talán kialudtam az elmúlt évek minden fájdalmát, minden fáradtságát, minden érzését. Kialudtam mindent, ami az eddigi létezésemet jelentette.

Gyermekkoromban még voltak álmaim, még szerettem volna elérni dolgokat. Aztán ezek az álmok eltűntek, meghaltak a lelkemmel együtt, és már semmit sem akartam... még élni sem. Aztán Isten, sors, Univerzum küldte a segítőket, és én végre ráléptem, ráléphettem az utamra... arra az útra, amelyen azóta is lépkedem, és amely tele van meglepetéssel, csodákkal, vágyakkal, és beteljesült álmokkal. Olyan álmaim váltak valóra, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek.

Nevetek az egészen, nevetek a teremtéseimen, és nevetek az álmaimon. Nem kigúnyolom értük magam, egyszerűen csak mosolygok. Mosolygok, mert eljutottam odáig, hogy már nem kijelölni szeretném az utat, amelyen járni szeretnék, hanem nemes egyszerűséggel hagyom, hogy sodródjak, hagyom, hogy kezem megfogva vezessenek azok, akik jobban tudják, mi a jó nekem, mire is van szükségem, mint én magam!

Beszélgetek... sok emberrel. Megismerhettem sok sorsot, sok életet, sok álmot, sok vágyat. Egy közös bennük. Mindegyikük tudatosan teremtette meg azt, amiben most él. Már gyermekkorukban elhatározták, hogy ezt és ezt szeretnének, aztán mint egy kirakós úgy alakult szépen az életük. Aztán itt vagyok én! Én, aki annyi mindent eltervezett, és ebből gyakorlatilag semmit sem valósított meg. Amiben most élek, amiben most részem van, ez mind isteni ajándék a számomra, mert annak idején elképzelni sem tudtam volna ezt az életet, amelyet most élek. Gyermekként a legnagyobb vágyam azt volt, és erre tisztán emlékszem, hogy legyen egy  férjem, három gyermekem, egy emeletes házam, és aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Az apróbb részleteket nem dolgoztam ki. Aztán minden dugába dőlt. Végül is lett egy férjem. Hála az Univerzumnak már nincs. Lett egy gyönyörű gyermekem, aki most épp a kamaszkorát éli! Na erre sem készítettek fel engem. Annak idején azt mondták, egyszerű feladatom lesz, ha a gyermekem elér a kamaszkorba, mert nem egy lázadó. Nos, tényleg nem lázad... szépen, csendben, mosolyogva cincálja cafatokra az idegeimet, és én csak állok a teljes káosz közepén, és mindenkitől, vagy bárkitől elfogadnék tanácsot, hogy ezt most hogyan kezeljem! Végül is majd csak megoldódik magától! :D Jobb ötletem nincs! Addig pedig gyakorlom az önfegyelmet, és minden egyebet, amelyet spirituális utamon tanultam, és próbálom a tökéletesre fejleszteni. Hát... nem egyszerű feladat. Tehát az én nagy tervem gyermekkoromban a jövőre ennyiben (férj és gyerekek ) ki is merült. Aztán eljött az a pillanat, amikor megadtam magam a vezettetésemnek, a sorsomnak. És csak azt vettem észre: "Álljunk csak meg! Mit is keresek én itt?" Aztán feltéve ezt a kérdést, meg sem várva a választ, beletörődtem az egészbe, és megyek tovább. Már nem lázadok a sorsom, az életem ellen. Lázadtam, küzdöttem én épp eleget, és túl sokra nem mentem vele. Gyakorlatilag elveszítettem önmagam a létezésem, és a létem értelmét. így már nem is szeretném irányítani a sorsom, az elmúlt évek bebizonyították nekem, hogy jobban járok, ha nem teszem ezt. 

Bokszokat takarítottunk. Sok bokszot. Mióta lovam lett, még eme feladatot is bevállaltam. Épp toltam ki egy talicskát kedvenc lovam mellől, amikor ránéztem, és nevetni kezdtem! Hiszen én lovat sem akartam! Annyira de annyira felvázoltam logikusan, ész érvekkel alátámasztva, hogy miért is nincs szükségem saját lóra... se nekem, se a gyermekemnek! Több oldalas lista lett, és racionálisan alátámasztva, még gyermekem is belátta, hogy teljesen igazam van, és tényleg mindenkinek az a jó, ha nem lesz saját hátasunk. Erre most itt állok mellette, és épp rajtam nevet, ahogyan kiabálom két talicska tolás közepette, hogy "én nem is akartam lovat!" Felvázoltam, elfogadtuk! Isten, sors, Univerzum pedig úgy döntött, mégis csak akarunk lovat! És amikor meghallottam Babi néma sikolyát, az alaposan felállított miért ne listámat úgy kidobtam a kukába, mintha sosem lett volna! Még csak nem is gondolkodtam rajta, egyszerűen csak érezte a szívem és a lelkem, hogy kell nekünk Babi! Ennyi... és ennyit a szabad akaratról is! Két évvel ezelőtt még csak közöm sem volt a lovakhoz, a lovagláshoz! Sőt, kifejezetten féltem tőlük, rettegtem tőlük, és nekem nem jelentettek semmit! Erre most nyakig benne vagyok a lótartás szépségeibe! Egyszerűen vezettek az égiek, és én engedtem, hogy vezessenek, és már nem érdekelt, mit is akarok valójában, mert tudtam, a lehető legjobb kezekbe helyeztem életem irányítását! Isten, sors, Univerzum, Szellem... nevezzük bárminek is... most már ők vezetnek engem, ők vezérelnek.És én már nem küzdök! Én már nem ellenkezem! Néha azért még felteszem azt a kérdést, mégis, mit keresek én itt? Aztán megyek tovább, mert biztosan tudom, mindennek célja van az életemben, és éppen ott vagyok, ahol lennem kell... még akkor is, ha totális félreértésnek tűnik a számomra... a gondolkodó énem számára! De már nem gondolkodom, már nem akarom meghatározni, hogy merre menjek. Megyek, amerre húz a szívem és a lelkem. Hallgatok a hívó szóra, hiszen oly sokáig nyomtam el magamban ezen hangokat. 

Emlékszem, tizenöt éven keresztül gyártottam a racionálisnak tűnő érveket, miért is maradok a házasságomban. Talán a holdig is elérne, vagy elért volna a listám... miért maradok... aztán eljött az a pillanat, amikor elindultam... nem gondolkodva... csak cselekedve... és ott álltam egy merőben új életben, az én életemben! Mert hirtelen lett életem, hirtelen kitárult a világ! És én azóta hallgatok a lelkemre és a szívemre! Mert az ész érveim miatt oly sokszor kerültem már csapdába! És én már nem csapdákat szeretnék, nem játszmákat! Az életet szeretném, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy egy olyan élethelyzetben találom magam, amelyről még csak nem is álmodtam! 

Szeretem ezt az életet! Szeretem az életem! Hiszen minden pillanata meglepetéseket tartogat a számomra! Vannak nehezebb és könnyebb időszakok, de minden annyira egyben, és annyira rendben van! Már nem tervezek! Már csak hagyom, vagy engedem, hogy oda és arra menjek, ahová a szívem és a lelkem vágyik, ahová az égiek vezérelnek! 

Hányszor, de hányszor szerettem volna, szinte már akartam dolgokat, embereket, élethelyzeteket! De valamiért nem kaptam meg azokat. Akkor még fájtak, ma már tudom, mindez azért történt, mert volt egy tervem... és volt az égieknek is egy terve! És az égiek nyertek! És mosolyognak rajtam, mint ahogyan én is mosolygok magamon! És az életemen! És biztosan tudom azt is, hogy minden úgy van jól, ahogyan van!  Még egy két dolgon csiszolni kell, még egy két dolgot megoldani, rendbe rakni a létezésemben... de az összképet tekintve minden rendben van! És talán ez a fontos! Hogy esténként mosolyogva tudjam álomra hajtani a fejem, és megköszönni mindazt, amiben részem lehet! És hinni, bízni, remélni, álmodni, vágyakozni, vágyni! Mert van egy életem! Most már van életem!