Élet. Éljük, túléljük, hiszünk, remélünk, álmodozunk, bízunk..... aztán egyszer csak feladjuk. Vége lesz... mindennek... az álmoknak, a vágyaknak, a hitnek... és nem marad semmi. Ott állunk életünk romja felett, és azon gondolkodunk, hol rontottuk el? Hol kellett volna, hogy másként cselekedjünk? Hol, és mikor kellett volna lépni, kilépni? És ott maradunk teljesen egyedül az életnek nevezett játékban... megsemmisülve. Mert eljön az a pillanat, amikor már nem gondolkodunk azon, mi lett volna, ha? Feladjuk... feladjuk, és már csak arra várunk, hogy teljenek a napok, és egyszer vége legyen. 

Nekem más út jutott. Én is ott álltam 34 évesen az életemnek nevezett díszlet között, és rájöttem, mindent elvesztettem, nem maradt semmim. Abból az álmodozó, hittel, reményekkel teli kislányból nem maradt más, mint egy lélek nélküli ember, aki feladta, akinek már semmi nem volt fontos... a legkevésbé önmaga. Feladtam... megadtam magam valakinek, vagy valakiknek. Aztán eljött a pillanat, amikor a földön fekve azt éreztem, mennem kell! Indulnom kell, mert vár rám valahol egy olyan élet, amelyet mindig is szerettem volna. És nekem volt erőm felállni, továbblépni, elmenni... hátrahagyva mindent... gyermekemmel, és kiskutyámmal indultunk az ismeretlennek... mert volt valamim... talán hitem... hitem valamiben, amiről, csak reméltem, hogy létezik! Aztán, ahogyan haladtam szépen az úton, számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy valóban van egy szebb, jobb élet, amely az enyém! És már élek! Van életem, álmaim, reményeim, bizalmam, hitem! Már elfogadtam, hogy a korábbi életem egy kirakós részei voltak, és szépen összeállt a kép. Már nem kérdezem, mi lett volna... ha? Már nem kérdezem, mikor kellett volna másként döntenem? Már elfogadtam, hogy a múltam minden egyes mozzanata hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok! Megbékéltem a múltammal, és megbocsátottam magamnak is. Már letettem a terheket, és csak egy egy nagyon sötét éjszakán jönnek még elő képek, arcok, félelmek, rettegés. De hamar megbékélek, hiszen tudom, most már minden rendben van az életemben! És mosolygok... mosolygok, önmagamon, amiért képes voltam túlélni, és képes voltam lépni! Képes voltam meghallani a szívem és a lelkem hívó szavát... és magam sem tudom honnan, de erőt meríteni a kezdő lépéshez. És elindultam az úton, a saját utamon, ahol már Isten, sors, Szellem vezérel az utamon, és én már nem harcolok! Sem magammal, sem Istennel, sem senkivel! Csak megyek előre, és engedem, hogy azok vezessenek, akik sokkal jobban tudják, mire van szükségem, mint én magam! És őszintén tiszta szívből le merem írni: Boldog vagyok! És szeretem az életem! 

Nem régóta ismerem őt. Sőt, talán nem is tudom ki ő... csak hallgatom az életét, az életének a történetét. Egy olyan életét, amely tele van fájdalommal, bánattal, bűnnel, feladással, reménytelenséggel. Nem ítélkezem felette, csak meghallgatom. Nem adok neki tanácsot, és nem semmilyen útmutatást. Csak ülök mellette, és hallgatom őt... és látom az arcán, az arckifejezésén, hogy minden egyes mondattal könnyebb és könnyebb lesz a lelke. Ő már feladta, és már nem akar semmit az élettől. Csak mesélni. Mesélni egy elhibázott életről, az Ő életéről. 

Fiatalon még neki is voltak álmai. Nagy reményekkel indult az úton szerető családdal a háta mögött. Igazi aranyifjú volt. Mindent megadott számára az élet, amelyről más csak álmodhatott. Boldog volt. Boldog, fiatal, álmokkal, vágyakkal teli. Vajon, akkor sejtette, hogy egyszer ez lesz a vége? Hogy hatvan év múlva ül a padon, és egy vadidegennek meséli az életét, amelyben már semmi nincs? Talán csak a szégyen? 

Ahogy lenni szokott szépen cseperedett az ifjú, szerelmes lett, megházasodott, és megszületett a gyermeke. Elvégezte az egyetemet, és boldogan vetette bele magát a mindennapok kihívásaiba. Lett nagy ház, autó, álom élet. Minden. Aztán egyszer csak minden elveszett, mintha sosem lett volna. 

Egy verőfényes napon hazaérkezett a munkából. Tanító volt, szerette a munkáját. Hazaérkezett, de már nem volt hová! A ház, amely reggel még az otthona volt, most üresen állt. Hiába kiáltotta gyermeke és felesége nevét, csak a csend ölelte körbe. Akkor még nem gondolt semmi rosszra. De amikor a konyhába belépve megpillantotta a fehér papírt az asztalon, mérhetetlenül rossz érzése támadt. Csak egy pár sor volt benne. "Elhagylak, beleszerettem valakibe, és viszem a gyermeket is. A bíróságon találkozunk!" Talán ott akkor még azt hitte, csak egy rossz vicc az egész! Hiszen annyira rendben volt minden! Minden! Volt egy élete.... és elvesztett mindent. Minden, ami valaha a létezését jelentette egyik pillanatról a másikra eltűnt, és neki nem volt ereje, hite, önbizalma küzdeni. Beletörődött a sorsába. A néhai felesége elvette tőle a házat, a gyereket, a nyaralót, az autót. Mindent. Mert ő nem akart harcolni. Nem akart szembe menni azzal a nővel, aki egykoron a szerelme volt. Feladta. Feladta, mert ott állt a semmi közepén, és hiába kérdezett, nem érkeztek válaszok! Minden ami volt elmúlt. Egy eltűnt élet emlékei maradtak csupán. Fájó emlékek. Felköltözött Pestre. Menekült önmaga elől, az emlékei elől, az elhibázott élete elől. Már nem akart semmit. Alkalmi munkákból élt, és az alkohol lett egyetlen igaz társa. Az alkohol, ha csak ideig óráig is, de feledtette vele mindazt, amiben része lehetett. 

Érkezett egy levél hozzá, amelyben értesítették, hogy néhai felesége, és annak új férje autóbalesetben elhunytak. A gyermeket az anyai nagyszülők vették gondozásukba. Ők sem engedték közel a kislányhoz. Aztán már nem is akart menni. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb csúszott, már nem volt miért mennie. Már nem akarta ő sem, hogy gyermeke ilyennek lássa őt. Egy "csöves" alkoholistának, akinek semmije nincs. Nem akarta, hogy a gyermeke szégyenkezzen miatta. Így elengedte őt! 

A kislánya már negyven éves. Soha nem kereste a lánya az elmúlt negyven évben, soha nem volt kíváncsi rá. Vagy csak Ő hiszi ezt. Sosem tudjuk már meg. És miután a lánya nem akarta felvenni vele a kapcsolatot, ő sem kereste soha többé! Amikor megkérdeztem tőle miért nem próbálja meg legalább, könnyes szemmel csak annyit mondott: "Mert már csak szégyellni valóm van!" 

Nem tudtam neki mit mondani. Ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy mindennek értelme van, és az ő életének is  van! Ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy még nem késő semmihez, csak végre induljon el az útján! Ilyenkor nem lehet kimondani ezen szavakat. Csak ültem mellette némán, és nekem is könny szökött a szemembe. Rámosolyogtam. Mást nem tehettem. És megköszöntem a történetét. A történetet, amelyet ő elhibázott életnek hív, és amelyet szégyell! 

Hazáig kavarogtak a gondolatok a fejemben. Szerencsés ember vagyok! Talán az egyik legszerencsésebb a világon! Nekem is volt egy életem! De volt erőm felállni, és volt erőm újra kezdeni! Vajon mitől függ, hogy ki lesz az, aki képes lesz erre, és ki nem? Vajon milyen dolgok, tényezők, történetek befolyásolják az emberi sorsokat? Vajon kik döntik el, hogy ki az, aki élhet, és ki az, aki hontalanul, alkalmi munkákból élve egy padon ülve mesélje el az életét? Egy olyan életet, amely tele volt reménnyel, boldogsággal, hittel, álmokkal, és amelyből nem maradt semmi! 

Szerencsés ember vagyok! Az én életem is megállíthatatlanul rohant a szakadék felé! Aztán egyszer csak történt valami, és képes voltam felállni. Akár én is lehettem volna azon a padon ülő ember. De már van életem! Vannak álmaim! És van reményem! Én megleltem mindazt, amiről azt hittem elvesztettem, vagy azt, hogy ezekben sosem lehet részem. Még vannak kisebb, nagyobb megoldandó feladataim, de minden este örömmel, és mosolyogva hajthatom álomra a fejem! És minden reggel úgy ébredhetek: Köszönök mindent!