Az ember éli az életét, úgy ahogyan jónak látja, vagy úgy ahogyan képes rá. Telnek az évek. Belül a szíve mardossa, hogy cselekedni kellene, mert nem jó... semmi nem jó! A lelke szabadságra vágyik, végre eldobni mindent, ami eddig nem működött, és megkeresni azt a valamit, amiért a világra jött. Vannak, akik beletörődnek, és saját életük fogságában, poklában telnek az éveik, miközben folyamatosan megpróbálják meggyőzni önmagukat arról, hogy nem lehet változtatni, mert ott vannak a gyerekek... a családi ház... a közös lakáshitel... és telnek múlnak a napok, az évek, és még mindig csak a kifogások keresése megy. És vannak azok, akik mernek változtatni. Én is ezen csoportba tartozom! Egyszer csak megelégeltem az életnek nevezett vegetálást, és nem törődve semmivel elindultam. Ezt kellett tegyem. A kifogásaimat kidobtam a kukába, mintha soha  nem is lettek volna. Pedig addigra már szépen megerősítést nyert bennem, hogy én egyedül nem leszek képes semmire, én nem fogok tudni megállni a saját lábamon... stb. stb. Tele voltam kétkedéssel, félelemmel, de el kellett induljak... nem maradhattam. Tizenöt hosszú éven keresztül voltam benne valamiben, ami az egyébként is oly kevés önbizalmamat a sárba tiporta, a lelkemet megölte. Engedéllyel mehettem az utcára, és csak és kizárólag meghatározott ideig tartózkodhattam ott, nem lehetett, nem volt önálló gondolatom, cselekedetem... sokan még azt sem tudták, valóban létezem-e, mert mindenki csak hallott rólam, de senki nem látott. Aztán megelégeltem a bezártságot, a testi és lelki elnyomást. Eljött az a pillanat, amikor már nem érdekelt semmi... mennem kellett... és elindultam... magam sem tudom, honnan merítettem az erőt hozzá... de útnak indultam.

A legjobb beszélgetések mindig "véletlenül" kezdődnek. Amikor csak leülsz egy padra, megállsz a buszmegállóban, vagy egyszerűen csak sétálsz az úton. Szeretek beszélgetni, szeretem hallgatni mások életét, gondolatait, és azt vettem észre, az emberek is szeretnek velem, nekem beszélni. 

Fáradt voltam, jól eső fizikai fáradtság volt rajtam. Szeretem ezt az érzést. Leültem. Nem volt körülöttem senki. Csend volt. Nem a fojtogató csend... a jól eső csend... amikor az ember kettesben maradhat a gondolataival, az érzéseivel, és csak mosolyoghat magában, mert semmi mást nem érez, csupán annyit: Köszönöm az életet! Akkor vettem észre őt. Egyedül volt. Ült az autójában, és olvasott. Már találkoztunk egy párszor, beszélgettünk is. Váratlanul ért a jelenléte, mert azt hittem teljesen egyedül vagyok. Mosolyogtam, és intettem neki. Beültem mellé, valahogy éreztem, hogy ezt kell tegyem. 

Beszélgettünk... életről, érzésekről, szeretetről, gyermekekről. Hasonlóan gondolkodunk, és vélekedünk az életről, a gyereknevelésről, a munkánkról. Jó volt vele beszélgetni. Több, mint egy órán át ültünk egymás mellett, és egy pillanatra sem volt közöttünk csend. Nevettem... sokat. Jó volt nevetni, ebben az egy órában minden olyan tökéletes volt. Olyan érdekes az élet... csak ültünk egy autóban, mégsem éreztem azt, hogy valahogy másként kellene lennie. 

Meséltem az életemről, a válásomról, a saját életemből való menekülésről. Érzelmek nélkül. Csak mondtam és mondtam, mintha egy könyvből olvasnék fel. Mintha nem is a saját életemről beszélnék, hanem valaki máséról. Egy filmről... és sokszor nevettem... nevettem azon a néhai valakin, aki voltam. Aki annyira nem tudta, merre is kellene mennie, hol is van az útja, miért is él még? Mosolyogtam, és szerettem azt a valakit, aki én voltam pár évvel ezelőtt... mert volt ereje elindulni, eldobni mindent, és elkezdeni az élet nevű játékot. Ő is mesélt. Oly sok hasonlóság van a múltunkban, hogy már ezen is nevettünk. Ott ültünk egymás mellett... két idegen ember.... és nem keseregtünk, nem azt játszottuk, hogy kinek volt nagyobb fájdalom a múltjában, ki "menekült" nehezebben a saját életéből... nevettünk magunkon, az életünkön. 

Eldobtam mindent annak idején. Hátrahagytam mindent, ami az addigi életemet jelentette. A gyermekemmel és a kiskutyámmal indultam el az úton. Semmim sem maradt. Ő rám nézett és csak annyit mondott: "Te nyertél! Visszakaptad a szabadságod, és a függetlenséged!" Jól estek a szavai, jól esett ahogyan kimondta azokat. Bizony... nyertem... bár látszólag elveszítettem mindent, valójában ezzel egy nagy lehetőséget adott nekem Isten, sors, Univerzum! Szabadságot, függetlenséget... egy olyan életet, amelyről mindig is tudtam, hogy létezik, csak még magam sem hittem, hogy nekem részem lehet benne. 36 éven keresztül mindig mások mondták meg nekem, mit tehetek, mennyit érek! Igazából sosem voltam szabad, mert mindig függtem valakitől. Az elmúlt két évben tapasztalhattam meg azt, mit is jelent a "szabadság"! Mit jelent az, hogy úgy élni, úgy létezni, hogy nem kell magyarázkodjak, nem kell engedélyt kérjek, nem kell könyörögjek, és nem kell féljek! Békére leltem, és békére lelt a szívem és a lelkem is. Igen... szabad vagyok és független! És már élni is tudok a szabadsággal, és a függetlenséggel, mert volt idő, amikor csak álltam az életemben, és próbáltam kitalálni, mihez is kezdjek magammal! Aztán követtem az utam. Már nem kijelölni akartam azt, és erőszakkal menni rajta, akkor is, ha belehalok, hanem engedtem, hogy vezéreljenek. És mentem, amerre mennem kellett. És a legcsodálatosabb dolgokban lehetett részem, és lehet részem. Néha még fájnak a dolgok, néha még kétségbeesve kérdezem, hogy ezt most miért? De már nem engedem, hogy napokra, hetekre rányomja bélyegét a létezésemre. Tanulnom kell még az élet nevű játékot... sokat kell még tanuljak. De már szeretek élni! Már szeretem az életem! Igen! Nyertem! Nyertem valamit, amiben eddig még nem volt részem. Nyertem egy életet, amelyben sokszor még botladozom, mint egy kisgyermek, aki járni tanul. Mégis élvezem minden percét! Nyertem! Valóban nyertem! Akkor nyertem, amikor látszólag elveszítettem mindent! 

Ültem vele szemben, ő mosolygott rám! Végre valaki, akivel az élet szebbik oldalát láthatom, aki ugyanúgy gondolkodik a világról, mint én, és nem csodabogárnak tekint! A szívem és a lelkem feltöltődött. Elbúcsúztunk egymástól: "Majd folytatjuk!" Intettem neki, elment... én pedig ott maradtam egy nagy beszélgetés emlékével, és a mosollyal a szívemben és a lelkemben! Majd folytatjuk! Remélem így lesz!