Vannak napok, amikor minden olyan nehéz. Fáradtnak éreztem magam. Nem csak a testem, a lelkem is mérhetetlen fáradtságot érzett. Talán az elmúlt pár hét betegségei, amelyek miatt ezt éreztem? Vagy talán néha az életünkben le kell üljünk egy kicsit, és megpihenni? Akkor is, ha látszólag nem is fáradtunk el? Talán túl sok minden történt velem az elmúlt időkben, és a lelkem és a testem összefogva jelezték, ideje, hogy ne tegyek semmi mást, csak pihenjek. Ha akartam volna, se tehettem volna másként. 

Elfáradtam. A csodákkal, és megoldandó feladatokkal teli életem közepén egyszer csak azt éreztem, nem bírom tovább. Meg kell álljak, mert már a testem is jelezte, túlhajtottam magam. Bármennyire is akartam folytatni mindent, mint annak előtte, nem ment. Lázas voltam, köhögtem, szédültem. Így engedelmeskedtem a pihenés hívó szavának, és engedélyeztem magamnak egy teljes napot, amit az édes semmittevéssel töltök, lelkiismeret furdalás, és minden egyéb nélkül. Minden érzékszervem kikapcsolt, és hosszú idő után először elcsendesedtek a gondolataim is, és kiüresedett minden. 

Állandó rohanásban élek, mégis van időm, észrevenni és megélni a szépséget, megélni a csodát. Egy nap teljes pihenés után belevetettem magam ismét az életbe, az életembe! Vártak a feladataim, vártak a csodáim, várt az életem. Mégsem éreztem magamban túl nagy energiát! De nem tehettem meg, hogy  megint a semmit csinálom. Valahogy azt éreztem sírni tudnék. Sírni tudnék, mert vannak dolgok, amelyekre vágyom az életemben, mégis még várnom kell rá. És ezért lelkiismeret furdalásom volt. Megannyi szépségben van részem, és én ma nem tudok ennek örülni, hanem azon kesergek, mi az, ami még nem adatott meg. Nem jellemző ez rám. Mindig minden helyzetben próbálom a pozitívat keresni, nézni, érezni. De ma, ezen a csodás napsütéses napon, nem érkeztek a pozitív gondolatok.... vonszoltam magam után a lelkem. A testem még mindig tüneteket produkált. Össze akartam kapni magam, de olyan nehezen ment. Intéztem a dolgaimat, és az volt az érzésem, ha ketten lennék is kevesen lennék, mert valahogy minden összetorlódott... és minél inkább próbáltam mindenhol ott lenni, ahol lennem kellett volna, annál kevésbé sikerült. Beültem az autóba, és akkor vettem egy mély levegőt! "Rendben... most elengedek minden belső feszültséget, és félelmet, és aggódást, és egyszerre csak egy feladatra koncentrálok!" Hatásosnak bizonyult ez a megoldás. 

Megérkeztünk a lovunkhoz. Semmi kedvem nem volt semmihez. Bár a feszültséget elengedtem, a testi fáradtság megmaradt, és még inkább elhatalmasodott rajtam. Felsétáltam patáshoz, hátha legalább ő feltölt energiával. Hát, nem ez tette. Gyakorlatilag keresztül sétált rajtam, jelezve, hogy épp a széna és közötte állok, és hálás lenne, ha nem képezném eme akadályt. Remek... szívem és lelkem mindig örül, ha érezhetem a szeretetet. De ez most nem bántott, egyszerűen csak nevettem. Nevettem ezen az egészen, és nem érdekelt, tetszik-e kedvenc hátasomnak a dolog, és egyszerűen csak bújtam hozzá. A lelkem és a szívem egy pillanatra megbékélt, ahogyan éreztem szuszogását, érezhettem testének melegét, és ahogyan engedte,  ha csak pár percig is, hogy szeressem. Végül úgy döntöttem tiszteletben tartva kívánságát, nem zaklatom. Leültem a semmi kellős közepén, és gondolkodtam. Gondolkodtam a mindenen, gondolkodtam a semmin. Az elmúlt időszak eseményei filmként pörögtek le szemeim előtt. Kívülről láttam az életem. A nagy álmokat, a "véletlen" teremtéseket, a nagy összeveszéseket, az árulásokat,  a hazugságokat, az örömöket, a bánatot, és azt, ahogyan engedem magam sodródni az árral, és engedem, hogy Isten, Szellem, Sors, Univerzum, nevezzük bárminek, vezéreljen utamon, hiszem ők sokkal jobban tudják, mire is van szükségem, mint én magam. Aztán láttam azon dolgokat, amelyek még nem adatottak meg nekem. Amelyekre annyira, de annyira vágyom. És most eluralkodott rajtam a "fájdalom". Fájtak a remények, fájt szeretni, fájt hinni, és fájt remélni. Hiszen az elmúlt időben annyiszor, de annyiszor éreztem ezeket, hogy már nem tudtam kordában tartani azokat. Egyszerűen csak engedtem, hogy fájjon. Fájjon mindaz, amit el kellett, hogy fogadjak, fájtak a "hiába" pillanatok, a nagy vágyak. Ott a semmi közepén nem éreztem mást, csak a fájdalmat, amelyet eddig nem elengedtem, hanem elnyomtam magamban. Istenem, hányszor, de hányszor gondoltam, hogy igen, végre megadatott... aztán nem maradt más, csak a remény... aztán a remény is elhalt, és én hiába próbáltam meggyőzni magam arról, hogy igen... minden úgy történt, ahogy történnie kellett... nekem mégis fájt. Fájt, hogy van, ami nem sikerül... fájt, hogy van, amit hiába, de hiába szeretnék, még nem kaphatom meg. És fájt, hogy mindig jön a remény, a hit... jön egy álom... amely aztán megint csak álom marad, hátrahagyva maga mögött valami ürességet, amely ellen én nem tehetek semmit. Megint el kell engedjem, megint mosolyognom kell azon az álmodozó valakin, aki én saját magam vagyok, és megint felállnom, és menni tovább az utamon, szívemben és a lelkemmel a hittel, hogy majd legközelebb... legközelebb már biztosan sikerül...És most megint ott van egy "remény"! Remény valamire, amelyről még nem tudom, hogy megint csak a szívem és a lelkem vágyakozik, vagy ez már végre beteljesülhet? És én csak ültem a semmi közepén, és csak remélhettem, hogy nem megint csak a "semmiben" hiszek, hogy utána elveszítve azt, megint reménykedhessek tovább, hogy talán.. majd egyszer... nem is oly soká.... Ott, a semmi közepén meghaltam egy pillanatra... meghalt a remény... meghalt a hit... meghalt az álom... meghaltam... elveszítettem mindazt, ami eddig én voltam, és csak a rosszat láttam. És sírtam. Hosszú idő után először megint sírni tudtam. Már azt hittem, elfogytak a könnyeim. Már azt hittem, nem vagyok képes sírni. És ott akkor abban a pillanatban csak sírtam... sírtam mindenért, amelyet nem kaphattam meg, és sirattam mindent, ami az enyém lett. Sirattam a semmibe foszlott álmaimat, sirattam a nagy reményeket, sirattam a szívem, és a lelkem, amik még mindig képesek hinni, bízni... És ahogyan kitört belőlem a fájdalom, egyre könnyebbé és könnyebbé váltam. Nem érdekelt ki látja, lát-e valaki. Engedtem, hogy sírjak... engedtem a könnyeimnek, és engedtem, hogy minden kitörjön belőlem, amely eddig ott lapult mélyen tudatalattimban, és a megfelelő alkalomra várt, hogy végre előtörhessen, hogy megszabadulva tőle, mehessek tovább töretlen hittel és lelkesedéssel. És akkor a lovacskám odasétált hozzám, és beletette az ölembe a fejét. Érezhettem ahogyan levegőt vesz, érezhettem testének melegét, és érezhettem a szeretetet. Pár másodpercig tartott, mert már ment is tovább, de ott abban a pillanatban, vagy azokban a pillanatokban érezhettem a tökéletességet. Egy tökéletes pillanatban lehetett részem... akkor, amikor már majdnem feladtam mindent... 

Talán Isten, sors, Univerzum, azért adja nekünk ezen tökéletes pillanatokat, hogy akkor is legyen erőnk tovább menni, amikor feladnánk... vagy akkor legyen erőnk menni, amikor épp feladnánk. És én már nem sírtam... letöröltem a könnyeimet, és már csak mosolyogtam. Mosolyogtam. Mosolyogtam, és megint képes voltam hinni, bízni, remélni.... ott a semmi közepén.... 

Nem tehetek mást... csak bízhatom abban, hogy talán most nem tévedek... talán most nem hiába való a remény... és talán most tényleg megkapom az égiektől azt, amire annyira, de annyira vágyom. De addig is megyek tovább utamon, az égiektől vezérelve... akik néha hagyják, hogy fájjon... mert ezáltal is több, más leszek, mint annak előtte. Hagyják, hogy fájjon, de ne túl sokáig... mert küldik nekem ajándékként a tökéletes pillanatokat, jelezve nekem ezáltal: "Itt vagyunk! Ne aggódj! Hiszen minden tökéletesen rendben van!"