Napok óta fájt a hátam, a csípőm, és az összes izmom... mind egyszerre és külön külön is. Nem tudtam, hogy a lelkem mit is akar nekem ennyire de ennyire jelezni? Mi az, ami ennyire bántja? Mi az, amiről azt hiszi, csak így tudja elmondani nekem? Megelégeltem. Megelégeltem, hogy nem vagyok képes egy normális mozdulatra, megelégeltem, hogy fájdalomcsillapító nélkül képtelen voltam megmozdulni. Felhívtam egy masszőrt. Ideje rendbe tenni a testem, és rendbe tenni a lelkem. Lepihentem. Nem tudtam mást tenni. Bármennyire is felhalmozódtak a teendőim, a testem nem volt hajlandó engedelmeskedni akaratomnak. 

Csengett a telefonom. Egy nagyon kedves barátom érdeklődött hogylétem felől. Úgy érezte, bármennyire is tiltakozom, ideje, hogy meglátogasson. Pihenni akartam.... engedelmeskedni testem és lelkem óhajának, a legkevésbé sem vágytam most társaságra. És milyen jó, hogy drága barátom ellent mondott a kérésemnek. Egy mély, és felkavaró beszélgetés lett a gyümölcse ennek a látogatásnak. Egy mély és felkavaró beszélgetés férfi és nő között.

Belépett az otthonomba. Már elkészítettem a teát. Mostanában nem kávézom. Már a reggeli ébredésekhez sincs szükségem eme nedűre. Ezen én csodálkozom a legjobban. Pár nappal ezelőtt még napi hat hét kávé volt a rendszeres adagom. El sem tudtam képzelni a reggeleket a kávé illata nélkül. Manapság pedig már természetes, hogy nem kapcsolom be a kávéfőzőmet. Csak ülök a teraszon, és beszívom a friss levegőt.  Hallgatom, az ébredező város neszeit. 

Már magam sem tudom, hogyan jutottunk el az örök témához. Férfiak és nők. Az örök paradoxon, amelynek titkát talán soha senki nem fogja megfejteni... és talán nem is ez a cél. "Ti nők folyamatosan magyarázzátok, hogy hová lettek a férfiak!" - kezdett bele mondandójába. Még csak alig pár hónapja ismerem őt, mégis oly mély barátság alakult ki közöttünk, hogy bármilyen témáról tudunk őszintén, és tisztán beszélni egymással. Már az első pillanatban éreztem iránta egy szavakkal leírhatatlan bizalmat, amelyet kevés ember iránt. És ő azon kevesek közé tartozik, aki soha nem próbált meg vissza élni ezzel. És egyszer csak természetessé vált, hogy ő van nekem. Természetessé vált jelenléte az életembe. És szerettem, szeretem, hogy ez így van. Néztem rá érthetetlenül. Ő a nagybetűs férfi itt áll előttem, és azt kérdezi hová is lettek a nők? Ő, aki minden nőt megszerezhetne, vagy megkaphatna, mert nem csak impozáns kinézete van, de remekül tud pénzt is teremteni, amelynek több milliós autója is ékes bizonyítéka. És most  tőlem kérdezi, hová is lettek a nők? Hiszen ő nap, mint nap találkozhat annyival, amennyivel csak szeretne. "Amikor belépek egy szórakozóhelyre, minimum 30 nő tekintete szegeződik rám." - folytatta mondandóját.  "Mintha egy trófea lennék, akit le kell vadászni. Próbálják játszani a végzet asszonyát, szemkontaktust keresve velem. És igazából, elkerülni sem lehet a beszélgetéseket, mert egyszerűen addig jönnek, mennek körülöttem, amíg csak rám akaszkodnak. Miniszoknya, magassarkú, agyon smink, köldökig érő dekoltázs. És olyanok, mint a piócák. Szerinted nekünk tényleg ez kell?" nem értettem a kérdését, és nem értettem, miért nekem teszi fel ezeket. Sosem járok sem szórakozóhelyen, sem miniszoknyában. "Aztán persze, ha mégis csak megtetszik egy hölgy, a kocsiba öt perc múlva, már majdnem, hogy nekem ugrik.Miért gondoljátok ti nők, hogy nekünk ez kell? Aztán persze mindannyian jönnek a "komoly kapcsolatra várok egy igazi férfival" szöveggel. Komoly kapcsolatra? Komolyan? Így? Aztán persze érkezik a válasz, hogy mert a "nagy számok törvénye alapján, így lehet meglelni a legmegfelelőbbet". Hát nem tudom... szerinted mennyire vonzó egy férfi számára, hogy öt perc után a nővel azt tehetne, amit akar? És tudod, ha ezt megteszi velem, megteszi mással is. Ti nők, valóban így kerestek komoly kapcsolatot? Egy szórakozó helyen, miniszoknyában, öt perc ismeretség után szinte bármire kaphatóan?" - rám nézett... választ várt. "Tudom, te nem ilyen vagy... mint ahogyan nagyon sok nő nem ilyen. De hol vannak a normális nők? Hol vannak? Oké, Te itt vagy... de te más kategória vagy. Tudod hány és hány üzenetet kapok, hogy egyedül vagyok, nincs kedved átjönni? De igen... ha lenne kedvem, akkor én keresném a hölgy társaságát. A végzet asszonyai, a komoly kapcsolatot keresők, egyszerűen kikövetelik maguknak, az együtt töltött perceket, és sokszor a végletekig képesek üzengetni, meg rám telefonálni, meg az irodában keresni. Ti akarjátok az igazi férfiakat, miközben már réges régen elfelejtettétek, milyen nőnek lenni! Elvárjátok a figyelmességet, ugyanakkor megfojtotok bennünket az akarásotokkal, az erőszakosságotokkal! Nem hagyjátok, hogy férfiak legyünk! Mitől féltek? Lemaradtok valamiről? Vagy ennyire kétségbeesetten kell keresni mindenkinek a megfelelő partnert, hogy a nők már elfelejtettek nőnek lenni?" - döbbenten néztem rá. Hallgattam őt, és nem értettem. "Tudom, Te más vagy! Nem neked kellene feltegyem a kérdéseimet, de Te nő vagy! Magyarázd el nekem! Magyarázd el nekem kérlek, hogy hová lettek a tartással rendelkező nők? Hová lettek?" - hang nem jött ki a torkomon. "Nézzünk meg téged! Benned ötven férfira való tartás van! ÉS nem lel rád a szerelem, mert a mostani pasik már nem férfiak, lúzerek! Valljuk be őszintén. Anyámasszony katonái, akik még saját magukért sem vállalnak felelősséget, nem, hogy másért. Aztán persze hibáztatnak mindent és mindenkit a saját elcseszett életükért, meg rohannak anyuka szoknyája mellé. Én legalább belátom, hogy nagykanállal eszem az életet, de én is többre vágynék! Hidd el! Én is szeretnék valaki mellett úgy lenni, hogy nem csak a pénztárcám, az autóm, és a munkám legyen neki fontos. De a legtöbb nőnek ez a fontos. És én szerencsés vagyok! Ilyen téren igen! Mert én mindent megkaptam az élettől anyagi téren, mindent. Ezért valóban naponta váltogathatnám a partnereimet! De én már nem ezt akarom! Én már nem ezt! Te nő vagy... de kívülről kellene változtatni a csomagoláson." -itt volt az a pont, amikor neki akartam esni, de most már ő nem engedte, hogy megszólaljak. "És most nem arra gondolok, hogy másként öltözz! Húzd ki magad! Tedd le végre a terheket a válladról! Miért cipeled még azokat? Miért? Hihetetlen erős vagy, mégis olyan kis szerencsétlennek tudsz tűnni. És mi férfiak azt szeretjük, ha csöpöghet a nyálunk. És érted csak akkor kezd el, ha már megismertünk! Olyan lelked van, amely kevés embernek! Húzd végre ki magad! Tedd már le az elmúlt évek terheit! Miért cipeled azokat? Miért? Állj mellém!" - parancsolt rám. És én engedelmeskedtem. Mosoly jelent meg arcán. "Miért harcolsz?" - nem értettem a kérdését. "Nézd meg, hogy állsz! Már csak egy fegyver kellene a kezedbe. Tedd egymás mellé a lábaidat! Ne akarj már harcolni! Hidd el, hogy már nem kell harcolnod, sem magaddal, sem másokkal! Már vége! Mikor hiszed el végre, hogy biztonságban vagy?" hát... úgy látszik az elmúlt évek mégis csak nyomot hagytak a lelkemben, a testemben, és a mozdulataimban. Egészen idáig azt hittem, szépen lassan megszabadultam a múlt árnyaitól, és most az én drága barátom rávilágított egy csomó olyan dologra, amelyet én észre sem veszek. Hiszen nekem ez a természetes. Így állok. Nem húzom ki magam. Fáj mindenem, fáj a hátam. Akkor mögém lépett. Már nem harci készültségben voltam. Megfogta a fejem, és egy váratlan pillanatban rántott rajta. Azt hittem kitöri. Roppant akkorát, hogy még most is hallom a hangot a fülemben. Bár váratlanul ért a dolog, nem fájt. És azt vettem észre, könnyebb a hátamnak. Folytattuk a beszélgetést, és egyszer csak megint tekert a nyakamon, ezúttal a másik irányba. Megint nem számítottam rá, de megint jobb lett. Még rángatott egy párat a karjaimon, a hátamon, és én csak azt vettem észre, hogy az elmúlt napok izomfájdalmai elmúlnak. Már bírtam mozgatni a vállaim, a karom, a nyakam, és már a csípőm sem fájt. "Kijevben tanultam." - felelte a fel sem tett kérdésemre. "Öt évig tanultam Kijevben, többek között csontkovácsnak is. Csak már nem használom. Remélem nem feltételezted, hogy hozzáértés nélkül nekiállok ilyennek?" -Nevetett. Nevetett, mert látta a döbbenetet az arcomon. 

Nem tudtam felelni a kérdéseire. Eddig csak azon gondolkodtam, hová lettek a férfiak? Az eszembe sem jutott, hogy közben mi nők is elfelejtettünk nőnek maradni. Az igazi férfiak keresik az igazi nőket, az igazi nők, pedig az igazi férfiakat. De úgy látszik sok sok tanulni valónk van még ezen a téren. Férfiaknak és nőknek egyaránt. Addig pedig marad a hit és a remény. 

"Olyan ez, mintha mi férfiak és ti nők a folyó két partján állnánk. És azt várjuk, hogy a másik kezdjen el úszni. Közben észre sem vesszük, hogy ott a híd, és csak át kellene sétálnunk rajta, hogy mi férfiak, és ti nők találkozhassunk. Talán neked van igazad. Hagyni kell, hogy az égiek rendezzék a dolgokat. Nagy varázslók ők az már egyszer biztos! Hiszen mi ketten is egymásra leltünk! Merj nőnek lenni! És hidd el végre, hogy biztonságban vagy! Már nem kell harcolnod! Már nem kell!" - azzal sarkon fordult és elment. Én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal, a kérdéseimmel. Tényleg... hová lettek az igazi férfiak? ÉS az igazi nők?