Sokan vágyunk az őszinteségre! Szeretnénk őszinték lenni, és szeretnénk, ha velünk is őszinték lennének az emberek. Aztán valahogy mégsem sikerül. Nem merem elmondani, nehogy megbántsam, nem tudom, hogyan kezdhetném el... stb. stb. és csak gyártjuk a kifogásokat önmagunk felé... miért nem ezt tesszük?

15 évig éltem hazugságban. Hazudtam önmagamnak, a világnak. Amikor végre kiléptem a régi életemből, elhatároztam soha többé nem fogom ezt tenni. Kivel is kezdhetném az őszinteséget, ha nem önmagammal. Aztán folytattam a sort, és mindenkivel megpróbáltam, megpróbálok a lehető legőszintébb lenni. 

Van, amikor nem sikerül "szerencsésen" tálalni. Volt, hogy egy kedves barátom meg is jegyezte: "Túl szigorú vagy velem!" Igen... sajnos van, amikor hirtelen úgy mondok ki valamit, hogy utána már magam is gondolkodóba esek, talán jobb lett volna másként fogalmazni. Hiszen soha nem az a baj, amit mondok, hanem, ahogyan mondom.

Olyan szerencsés ember vagyok, hogy olyanok vesznek körül, akik elviselik tőlem az őszinteséget. Akiket nem bántok meg a kimondott szavaimmal, még akkor sem, ha nem a megfelelő stílusban mondom ki azokat. Volt, hogy valaki csak annyit mondott: "Azért ennyire még én sem szoktalak lecseszni!" Őszinték vagyunk magunkhoz, és a másikhoz is. Még akkor is, ha tudjuk, lehet a másikat egy kicsit megbántjuk a szavainkkal. Nálunk sosem hangzik el a "Mi a baj?" kérdésre, hogy "Á... semmi." Esetleg csak annyi: "Most még nem tudok róla beszélni!"

Sosem bántam meg az őszinteségem. Sőt! Bár volt, amikor egy hosszú hétvégén keresztül azon idegeskedtem, talán jobb lett volna befogni a számat! Talán jobb lett volna csendben maradni, és menni tovább! Volt, hogy azt éreztem a tökéletes életembe az őszinteségemmel bedobtam az atombombát, és most várom, hogy felrobbanjon. A végén nem robbant! 

Miért fontos őszintének lenni? Mert sosem tudhatjuk lesz-e alkalmunk elmondani, ami bennünk van, amit érzünk. Mert nem tudhatjuk. Csak bízhatunk benne, hogy igen. És teljesen felesleges a megfelelő pillanatra várni... mert a megfelelő pillanat mindig a most. És lehet, hogy fáj, ha az ember szemébe mondják a dolgokat  őszintén, de a hazugság még inkább tud fájni. Mert hányszor érezzük azt, hogy valami baj van, és ha megkérdezzük a másikat, csak annyi a válasz, hogy semmi. És a másik fél elvárja, hogy gondolatolvasók legyünk. Én nem vagyok az, és nem várom el senkitől sem, hogy az legyen. Őszinte ember vagyok, őszintén élek, és olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik elfogadják ezt tőlem, és akik viszonozzák ezt. 

Két napja nem adott életjelet magáról. Bosszús voltam. "Mindig nekem kell felhívjam, én küldök üzenetet! Nem érdekel! Ha  nem jelentkezik az sem érdekel, én soha többé nem fogom keresni!" Egész délelőtt dúltam fúltam. Fogtam a telefont a kezembe, és párszor már megfogalmazódott gondolataimat leírtam... aztán kitöröltem. "Nem! nem fogom keresni! Ha neki nem fontos, hogy tudja mi van velem, akkor nekem sem fontos, hogy vele mi van! Még jó, hogy nem is olyan régen az őszinteségről beszélgettünk órákat! Fontosak vagyunk egymásnak annyira, hogy elmondjuk a másiknak, ha valami harc dúl bennünk, ha soknak érezzük a másikat! Erre most ő tűnik el, anélkül, hogy bármit is mondott volna! Szép!" Ezzel töltöttem a délelőttömet. Mégsem írtam neki, vagy hívtam fel. "Játszmázik! Már ő is elkezdte ezeket a játszmákat! Biztos arra kíváncsi, meddig bírom! Itt vagyunk felnőtt emberek, és úgy viselkedünk, mint, ha az óvodában lennénék! Játszani akarsz? Akkor játsszunk óvodásat! Én nem kereslek, mert Te nem keresel. Én azt várom Te jelentkezz, Te pedig azt, hogy én. De én biztosan nem fogok! Mert elegem van abból, hogy nekem fontosak csak az emberi kapcsolataim! Nem foglak keresni! Ha arra vársz, akkor azt életed végéig várhatod!"   és csak pörögtek a gondolataim, és dühös voltam. Ennyit az őszinteségről! Őszintén fel kellene, hogy hívjam, hogy elmondjam neki ezeket, én ehelyett itt ülök, megírom az érzéseimet, majd törlöm azokat! Egyszer csak fütyül a telefonom. "Dolgozom! Sokat! Nagyon elhavaztam, de szeretném tudni jól vagy-e? Ha tudok hívlak!" Ez a pár mondat volt, és én annyira boldog lettem ettől a pár mondattól. És én egész délelőtt csak dühöngtem. A nagy őszinteséget felváltotta az egos harc, a kinek lesz igaza, és ki fogja tovább bírni játszmázás. Mosolyogtam magamon, a gondolataimon, és mosolyogtam a levélen. Ha megteszem, hogy megkérdezem tőle, mi oka van a távolmaradásának, akkor a fél napomat mással is tölthettem volna. De én nem ezt tettem! Én, aki annyira de annyira fontosnak tartja az őszinteséget, inkább magamban, magammal háborúztam. Megérdemlem! Jó kis tanítás volt.

Felhívott. Tudott szabad perceket varázsolni magának. Nevetve elmeséltem neki, mit műveltem, mennyire ideges voltam, miket gondoltam. Láttam, ahogyan mosolyog, a hangján lehet érezni, ha mosolyog, és én láttam lelki szemeim előtt. "Drága! Akkor most ki is játszik óvodásat?" 

Hát bizony... most én is játszottam, játszmáztam. És erről ő semmit sem tudott. Ő csak dolgozott, élte az életét, miközben én a saját lelki poklom legmélyén jártam. 

Ugye, hogy fontos az őszinteség? És ugye, mennyivel egyszerűbb ezt kimondani, mint így cselekedni?

Mert sokan azt mondják fontos az őszinteség. Igen, fontos számukra, amíg azt hallják, amit hallani akarnak! Aztán, ha nem, akkor már a másikat teszik felelőssé, pedig ő nem tett mást, mint tartotta magát a játékszabályokhoz. És egyébként hogyan is tudnánk változtatni a dolgokon, ha azt hisszük, gondoljuk, hogy helyes, amit teszünk, amit gondolunk. Aztán jön egy ilyen egyszerű szituáció, és az ember rádöbben, hogy bár fontos az őszinteség.... de néha olyan nehéz!

Játszmázunk, játszunk. És észre sem vesszük, hogy ezekben a játszmákban igazán győztes fél nem lehet!

Hagyjuk abba a játszmákat! Ha nem hív fel, hívjuk mi! Akkor is, ha mindig mi tesszük ezt. Mert úgy is kiderül van-e ennek az egésznek értelme, vagy valóban egy játszma kellős közepén vagyunk! Mert miközben én azt várom, hogy ő hívjon, ő azt várja, hogy én... telik az idő... értelmetlenül... és csak találgatni tudunk, mi lehet a baj? Mi lehetett a baj? Ne üljünk saját kavargó gondolataink kellős közepén, ne engedjük, hogy egonk játszmába, játszmázásba sodorjon bennünket! Hívjuk csak fel! Higgyük el, hogy mi is vagyunk olyan fontosak a másiknak,  mint ő nekünk. Csak néha nem alakulnak úgy a dolgok, ahogyan szeretnénk! Emberek vagyunk... botladozunk... néha akaratunk ellenére játszmába, játszmázásba keveredünk! És néha óvodásat játszunk! Ne játsszunk óvodásat! Hagyjuk abba! És kezdjünk el őszintének lenni! Legfőképpen önmagunkhoz! Ha fennen hirdetjük, hogy őszinteségre vágyunk, akkor bírjuk is elviselni ennek terhét! Ha vágyunk az igazságra, az őszinteségre, akkor fogadjuk is el, és ne csak azt, amit mi akartunk, vagy szerettünk volna hallani!

Mert néha az őszinteség bántó tud lenni! Az igaz szavak az ember szívéig tudnak hatolni, belemarva abba! De a hazugság sokkal jobban tud fájni! Sokkal jobban! Az igazságnak van egy olyan tulajdonsága, hogy mindig kiderül! Szépen, csendben, de kiderül! És akkor szembesülni a hazug szavakkal, az álnoksággal sokkal rosszabb, mint nyílt lapokkal játszani! 

Kezdjünk el őszintének lenni! Először magunkhoz!