Változunk. Mindannyian. És mindannyiunknak van múltja. Mindannyian megéltünk, és átéltünk dolgokat. Vannak közöttünk olyanok, akiket szinte megbénít a saját múltja. Akik még mindig valaminek a fogságában élnek... valaminek, ami rég elmúlt... de még mindig árnyat szór a jelenre, megbénítva ezzel a szebb életet. 

Hosszú utat jártam be... fájdalmas múlttal. Hányszor, de hányszor gondolkodtam el azon, vajon hol is tartanék az életemben, ha bizonyos döntéseket nem hozok meg. Vagy másként cselekszem. 15 évig éltem falak között, korlátok között, elnyomásban, agresszióban. 15 év telt el úgy az életemből, hogy nem léteztem, sem más számára, sem önmagam számára. 15 évig hallgattam, hogy nem érek semmit, 15 évig elviseltem mindent, elviseltem bármit. 15 évig éltem  fogságban, a saját életem fogságában. Aztán egyszer csak, amikor már nem tehettem mást, elindultam. Elindultam valami új felé, valami más felé... mennem kellett. 

Sokáig kísértett a múlt. Nagyon sokáig. Hosszú hosszú időn keresztül nem volt egy nyugodt éjszakám. Azt hittem mennem kell.. menekülnöm a kislányommal és a kiskutyámmal. Nem volt otthonunk, mert nem tudtuk egy adott helyen meddig maradhatunk. Nem éreztem magam biztonságban, mert sosem tudtam, mit hoz a holnap. Vajon holnap még itt hajtom álomra fejem? Vajon holnap még nem fogja, fogják megtudni, hol is vagyunk? Éjjelente minden egyes ajtó csapkodásra, kutya ugatásra felriadtam. Mennem kell? Futnom? Szaladnom? 

Két év telt el így. Két év, amikor bár ugyan fizikailag szabad voltam, de a lelkem fogságban élt. A múlt fogságában. A múlt, ami bár tudtam, hogy nincs, mégis szinte ellehetetlenítette a jelenem. Félelem, rettegés, bizalmatlanság... ezek jellemezték a mindennapjaimat. Aztán egyszer csak elhatároztam, hogy itt az ideje, hogy szembe nézzek vele! Itt az ideje, hogy végre ne űzött vadként éljek! Itt az ideje lezárni mindent, letenni a terheket, elengedni mindazt, ami már nem szolgálja az életemet, a létezésemet. Fájdalmas tett volt. Újból és újból felszakadtak a régen begyógyultnak hitt sebek, mind a lelkemben, mind a testemen. Újból és újból átéltem a dolgokat, újból és újból éreztem a reménytelenséget, a fájdalmat, a dühöt, a csalódást. Éreztem, mintha a régi események újra és újra megtörténtek volna. Minden éjjel átéltem ezeket. Minden éjjel visszatértem a régi életembe, hogy megtegyem azt, amit már régen meg kellett volna tegyek. Elengedni... elengedni olyan 15 évet, amely nem szolgált engem. Nehéz volt. Nehéz volt szembe nézni mindazzal, ami volt, ami megtörtént, ami elmúlt. De nem tehettem mást. Önmagamat legyőzve mentem vissza újra és újra, hogy már ne menekülnöm kelljen, hanem megnyugodva, elengedve mindent, végre mindkét lábbal átlépjek azon az ajtón, amely az új életemet jelképezte. 

Egyre erősebbé, és erősebbé váltam. Végre fizikailag is szembe mertem nézni azzal az emberrel, aki 15 évig "tárgyként" kezelt. Emlékszem a pillanatra, amikor végre szembe fordultam vele, végre elmondtam, elmondhattam neki mindazt, amiről addig hallgattam. Végre éreztem magamban az erőt! Azt az erőt, amely nélkül nem indultam volna el egy új, teljesen ismeretlen élet felé. Végre elkezdtem érezni ezt az erőt! És végre elkezdtem megszabadulni mindattól, ami béklyóként rám nehezedve nehezítette életemet. 

Hányszor, de hányszor akartam vissza fordulni, mert rémülettel töltött el a jövő! Hányszor, de hányszor éreztem magam teljesen elveszettnek. Hányszor, de hányszor hittem azt, hogy nem kellett volna hátrahagynom mindent, egy álomért, amely talán sosem fog beteljesedni. Aztán, ahogy erősödtem lelkileg, már elmúltak ezek az érzések. Mentem tovább az úton, még akkor is, ha néha azt éreztem, nincs erőm tovább menni. De nem adtam fel, nem adhattam fel! Hiszen a legnehezebbet, a kezdő lépést már megtettem! Újabb két és fél évembe került letenni mindent, amit magam mögött hagytam. 

A házat, ahol menedékre leltem, már az otthonomnak tekintem. Ahol békében hajthatom álomra a fejem, ahol már nem rettegek, ahol már nincs félelem. Béke van, és nyugalom, és szeretet. Álmok, remények, hit. Most már ezek vannak. Most már CSAK ezek vannak. Nincsenek fényképeim a múltból. Valahol egy doboz mélyén lapulnak. Nem akarom azokat látni... nem akarok elmerengeni a múlton, és nem engedhetem, hogy újra és újra fájdalmat okozzon nekem valami, ami már nincs. A fél életem leéltem. Most már élni akarok! 

Két és fél év alatt sikerült eljussak odáig, hogy már lezártam a múltat. Már nincsenek ajtók, amelyeken visszamehetnék. Vagy én zártam be azokat, vagy mások csapták rám. Két és fél év alatt olyan hosszú utat tettem meg az új életemben, hogy, ha hátra is tekintenék, már nem látnám, már nem láthatnám az ajtókat. Eltávolodtam azoktól... eltávolodtam, és nem akarok visszamenni, kinyitni, hogy megnézzem, mi lapul még mögöttük. Már nem látom az ajtókat... már nincsenek ajtók... már nincsenek. Vége van... mindenkorra. És én itt állva egy csodás új életben, csak hálát adhatok Istennek , sorsnak, Univerzumnak. Mindenért... a múltért... a jelenért, és egy olyan jövőért, amelyet már én teremtek magamnak. 

Felhívtam édesanyámat. Rég hallottam a hangját. Szerettem volna hallani a hangját. Beszélgettünk. Amióta tíz év után újra találkoztunk, olyan mély kapcsolat alakult ki közöttünk, amelyről egészed idáig álmodni sem mertem. "Elővettem a régi fényképeket!" - mondta nekem. "Csak néztem azokat, és rá kellett jöjjek, nem szabad félnem a múlttól! Te se félj a múlttól! Már nincs! Mintha soha nem is létezett volna! Elővettem a régi fényképeket, amelyeket évek óta tároltam az otthonomban, de nem mertem megnézni azokat! Most megtettem. És kidobtam mindet! Mert már nem számít! Már elmúlt! Ne félj a múlttól! Nincs miért! " Beteg... egyre nehezebben beszél, egyre tovább tart kimondani neki egy egy mondatot. Nem tudom, még meddig lehet mellettem. De én már nem félek a múlttól! Már nem! Már én sem félek a múlttól! Mert ahogyan ő is mondta, már nincs miért!

Már van egy életem! Már van életem. És van jelenem, és van jövőm! Egy olyan jövő, amelyet én álmodok, én teremtek hallgatva Isten, sors, Univerzum vezetésére. Egy boldog életben létezhetem. Egy csodákkal teli életben. Már nem tart fogva a múlt! Már nem létezik a múlt! 

Már nincsenek ajtók, már nem látom az ajtókat.. és már hátra sem tekintek... csak előre.... mert már nem számít... semmi nem számít... csak a jelen... 

Zárjuk be a magunk mögött lévő ajtókat! ÉS ne azért, hogy ne mehessünk vissza rajta! Zárjuk be, és dobjuk el a kulcsot, megköszönve mindazt, amire tanított bennünket az, ami ezen ajtók mögött történtek. Zárjuk be az ajtókat, zárjuk le a múltat, mert csak így lehet egy tiszta, őszinte jelenünk. Tegyük meg! Magunkért!

Ne félj a múlttól, mert már nem árthat neked!