Mindig voltak barátaim. Vélt barátaim. Akiknek csak addig voltam fontos, amíg az érdekük úgy szolgálta. A régi életemben ez már szinte természetes jelenségnek számított. Amikor kellettem ott voltam, amikor nekem kellett volna, hogy megfogja valaki a kezem, hiába néztem körbe az életemben, senki nem volt mellettem. Elfogadtam ezt a tényt, és nem törődtem vele. Nálam a barátság egészen mást jelentett a régi életemben, mint most. Most már vannak igaz barátaim, igaznak vélt barátaim, akik jóban rosszban mellettem állnak, akik támogatnak, és, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Aztán persze van, amikor valami történik. És hirtelen az életre szóló barátság véget ér. ÉS még csak űrt sem hagy maga után. Az új életemben elfogadom, hogy emberek csak addig vannak mellettem, amíg adhatok nekik, és ők is adhatnak nekem. Ha ez változik, akkor megyünk tovább az utunkon... külön... mintha soha nem is ismertük volna egymást. Megyünk tovább, és nem tekintünk hátra.

Hit... a leginkább jellemző rám. Ha valamiben hiszek, azt tiszta szívvel és lélekkel teszem, és nem törődöm vele, mire gondolnak ezzel kapcsolatban mások. Nem érdekel a mások véleménye. Mert tudom nekem az az utam, és mennem kell... mennem akkor is, ha a világ nem ezt látja.

Az életemben a lehetőségek érkeznek nagy ajándékként a számomra. ÉS én nem teszek mást, mint elfogadom eme ajándékokat, beengedem őket az életembe, és mérhetetlen hálát érzek irántuk. Van, amire csak rágondolok, és szinte azonnal megkapom, Istentől, sorstól, Univerzumtól, és van, amire várakoznom kell. Megérnem rá... megvárni, amíg elérkezik a megfelelő idő, hogy megkaphassam. Én mégsem adom fel! Hiszek benne, hogy meg fogom kapni! 

Volt a szívemnek és a lelkemnek egy nagy vágya. Évek óta dédelgettem, szeretgettem, és soha nem adtam fel az abban való hitet, hogy megvalósul, hogy megkapom, hogy az életem részévé válik. És nem érdekelt, mit mondanak mások! Nem érdekelt, hogy bár a szemembe mosolyogtak, amikor megemlítettem a dolgot, a hátam mögött sokan őrültnek, bolondnak néztek. "Mégis, hogyan akarod, hogy megvalósuljon?" -nevettek rajtam. De engem nem érdekelt a gúny, nem érdekelt a hitetlenség, mint ahogyan azt sem érdekelt, hogyan kapom meg. Rábíztam Istenre, sorsra, Univerzumra. Én csak kértem... az ahhoz vezető úttal nem foglalkoztam. Aztán egyszer csak tálcán kínálta fel nekem az élet. Olyan hirtelen, és olyan váratlanul, hogy még én magam sem mertem elhinni. Két kézzel akartam ellökni magamtól azt, amire már hosszú hosszú évek óta vágytam. Amiről tudtam, hogy meg fogom kapni, amiről a szívem és a lelkem aggodalom nélkül hitte, hogy ez is jár majd nekem. És én ott álltam a csoda kellős közepén, és talán félelemből, talán egós játékból mégis ellöktem volna magamtól. De Isten, sors, Univerzum nem engedte. ÉS én ott álltam immár a megvalósult álomban, félelmek, aggódás, rettegés nélkül.

ÉS akkor valami történt körülöttem. Azok, akik addig gúnnyal telve nevettek rajtam, hirtelen megváltoztak. Ők maguk sem értették, hogyan valósulhatott ez meg, így és ebben a formában. Fizikai síkon szinte nem kellett érte tennem semmit. Igen... ez valóban így tűnhetett, hogy nem tettem érte semmit... csak hittem... viszont azt olyan erősen, hogy nem volt más lehetősége, csak megvalósulni. "Csak ennyit tettem érte!" Viszont ez épp elég volt. ÉS akkor egy pár "barát", hirtelen már nem volt a barátom. Csak a támadást véltem felfedezni bennük. Amikor boldogságban úszva érkezett egy egy megjegyzés: "Jól meghíztál!" "Szar anya vagy, mert a saját boldogságod miatt, most háttérbe szorítod a gyereked!" És én ott álltam, és nem tudtam, mit mondani.

Ugye mi jó barátok vagyunk? Jó barátok vagyunk addig, amíg azt látom, hogy az életedben van még mit rendbe tenned! Jó barátok vagyunk, amíg azt érzem, nekem jobb! Aztán már hirtelen nem leszünk barátok, mert már nem nevethetek rajtad, nem gúnyolhatlak ki, és nem mosolyoghatok a bolondságodon! 

Elhittem, és hiszem, hogy most már más emberi kapcsolataim vannak, mint a régi életemben. Aztán néha történik egy ilyen. ÉS én nem siratom, nem kesergek rajta. Egyszerűen csak megköszönöm Istennek, sorsnak, Univerzumnak, hogy ezen emberek az életem részei voltak eddig, és megköszönöm, hogy már nem azok. Már nem érzek csalódottságot, már nem érzek fájdalmat, és már nem érzem azt, becsaptak. Elfogadom, hogy ennek így kellett történnie, és békében megyek tovább az úton, azon emberek kíséretében, akik igaz segítőmmé, igaz barátommá váltak az évek során. Akikkel együtt nevetünk, akikkel együtt sírunk, és akikkel együtt lehetek boldog, amikor megkapom azt, amire annyira, de annyira vágytam. 

Némely  ember csak ideig óráig részese az életemnek, és ez már engem nem bánt. Mert tudom, jól van ez így. És már nem engedem, és nem hagyom, hogy mindaz, amire a szívem és a lelkem oly régóta vágyott , az semmivé váljon, mert vannak, akik ezt nem szeretnék! Már nem engedem, hogy a negatív, a rossz elrontsa azt, ami bennem van, amiben élek, ami körül ölel. Csak állok az életemben, és boldog vagyok. Mosolygok.

Mosolygok magamon... mosolygok azon a lányon, aki annyira hitt... és mosolygok azon a lányon, akinek most egy nagy álma teljesült! Már nem engedem, hogy a külvilág tönkre tegye ezt! Már nem engedem, hogy emberek beleszóljanak az életembe, és irányítani próbálják azt. Már nem engedem. Megtanultam a leckét a múltban! ÉS már nem engedhetem!  

Boldog vagyok... mosolygok... és ez a legfontosabb.

Igen... mi jó barátok vagyunk!