Emberek vagyunk, létezünk, élünk.... és a legtöbben elmondhatjuk magunkról... van egy múlt a hátunk mögött. Egy múlt, amelyről azt hittük, már letettük a terheket, már megszabadultunk az árnyaitól... egy múlt, ami már elmúlt, amiről azt gondoljuk, nem vet árnyékot a jelenünkre. Hiszen már nincs. És a múlt nem teheti tönkre a jelent, azt a jelent, amelyet megálmodtunk, amelyet megélni és nem túlélni szeretnénk. ÉS élünk. Tiszta szívvel tudva, hogy az álmok valóra válnak. Tiszta szívvel és őszinte lélekkel azt gondolva, életünk legnagyobb ajándékai még hátra vannak. És megkapjuk azokat, mert már merünk álmodni, merünk hinni, és merjük elfogadni, hogy ami volt, az már nincs... és, ami nincs az nem fájhat... aztán egyszer csak ott állunk a tökéletes életünk kellős közepén és azt vesszük észre, tudatalattink legmélyén megbújnak még dolgok, amelyek csak úgy tettek, mintha elmentek volna... közben szépen csendben arra vártak, mikor bukkanhatnak elő, hogy újabb és újabb kérdéseket vessenek fel, megpróbálva összedönteni mindazt, ami a jelen. Mert tele vagyunk sebhelyekkel... és néha ezek a hegek felszakadnak... és mi azt hisszük, a legrosszabbkor... pedig akkor szakadnak fel, amikor az embernek ideje szembenéznie mindazzal, amivel eddig nem mert... amit nem elengedett... csak eltemetett... mert a múlt, mert bár nincs, attól még nagyon is tud fájni... és óriásit ütni....

Egész életemben kicsi gyerekkoromtól kezdve azt hallgattam, azt sulykolták belém, hogy nem érek semmit, nem fogom semmire vinni. Jó gyerek voltam. A legjobb Nem mertem nemet mondani senkinek, és semminek, mert féltem... féltem, hogy, ha nem leszek elég jó, akkor senki nem fog szeretni. Ezért mindent elkövettem, hogy szeressenek... mindenki szeressen. Már felnőtt fejjel kellett rádöbbenjek, hogy, akit mindenki szeret, azt valójában senki. Ott álltam egy élet kellős közepén, ami az enyém volt.. és valójában nem léteztem. Hozzá mentem az első férfihez, aki szóba állt velem. Azt hittem szeret, és azt hittem szeretem. Aztán a kezdeti boldogság átalakult valami egészen mássá. Uralkodássá... uralkodássá felettem, és az életem felett! Hányszor, de hányszor hallottam, hogy szeretlek. Szeretlek... aztán elcsattant az első pofon... azt hittem, az én hibámból.. mert nem vagyok elég jó... és aztán az ütéseket még több és még több ütés követte... és én igyekeztem jó lenni... hogy ne forduljon elő még egyszer... soha többé. Aztán,a mikor már nem érdekeltek az ütések, következett a lelki terror. Abba belehaltam... belehaltam, mégis mentem tovább. Mert már nem érdekelt a fizikai fájdalom. Megszoktam. Hozzá lehet szokni a fájdalomhoz? Hogyne lehetne... mert hozzá kellett szokjak a túlélés miatt. És én túl akartam élni... talán nem tudatosan... hiszen akkor már semmit nem tettem, nem mertem tenni... de tudat alatt túl akartam élni. A lelki terror sokkal rosszabb a fizikai fájdalomnál... mert sokkal mélyebb sebeket hagy. Sokkal mélyebbeket, amelyek olyan nagyon, de nagyon nehezen tudnak begyógyulni. A testemen még egy két heg emlékeztet a múltra. Nem akartam őket eltüntetni, mert büszke vagyok rájuk... mert túléltem... mert képes voltam túlélni. A lelkem sokkal több sebet hordoz. Sokkal többet... mélyeket... azt hittem már begyógyultak... de néha felszakadnak.. és nagyon fájnak... Most fájnak... a testem és a lelkem is ... mindenem... a múlt utolért... az árnyak arcul csaptak.. nagyon nagy pofont kaptam tőlük... 

Azt hittem már nem engedem, hogy több, mint fél életem elteltével fájjon az, ami nincs. Már elmúlt.. és, ami elmúlt, már nem fájhat.. és már nem bánthat. Aztán történik valami, és hirtelen minden megelevenedik, hirtelen minden megint valósággá válik... hirtelen mindaz, ami nincs megint lesz... és én nem tehetek mást, csak szembe nézve vele, megköszönni neki mindazt, amire tanított, és elengedni. Elengedni, mert nem keserítheti meg a jelenem... nem teheti tönkre a jelenem. És mégis... feltépődve a régi sebek fájnak... nagyon.. és sikítani, üvölteni tudnék, hogy miért kellett, hogy mindezt átéljem, túléljem... és miért kell, hogy mindet még néha előjöjjön? Nem akarom a múltat! Nem akarom, hogy újra és újra fájjon! Szabad akarok lenni! Szabad, és megélni, átélni a boldogságot, az álmokat, az álmaim megvalósulását. És elhinni! Elhinni, hogy megérdemlem, és megkapom, megkaptam.

Aztán elég egy ölelés... és hirtelen a múlt megelevenedik... elég egy ölelés... és én ott vagyok újra egy évekkel ezelőtti életemben... és megint az a senki vagyok, akinek annak idején tituláltak engem. Megint az a bizonytalan kis valaki vagyok, aki sem saját magáért, sem a saját életéért nem tud, és nem képes felelősséget vállalni, csak vonszolja magát a létezésében. És megint fájnak... fáj az arcom, fáj a lábam, fáj a hátam, fáj a vállam... és félek... félek, hogy elveszítek valamit... ami igazából nem is az enyém. Félek, hogy a boldogság megszűnik,  mintha soha nem is lett volna, semmivé válik,  mintha sosem létezett volna. Játszmák részese voltam... és velem játszottak... és az érzéseimmel.. és én engedtem, hogy ez történjen... Hányszor, de hányszor álltam ott egy álom megvalósulásának kapujában.. és hányszor, de hányszor kellett átéljem, hogy minden hazugság volt... minden... vagy feltételekhez kötött igazság. Szeretlek, amíg azt teszed, amit mondok.... szeretlek, amíg úgy cselekszel, ami nekem jó. Szeretlek, amíg megfelelsz az elvárásaimnak! Szeretlek, amíg az enyém a lelked, és a tested, szeretlek, amíg nem létezel, és olyanná formálhatlak, amilyenné akarlak! ÉS Te nem tehetsz semmit ez ellen! Mert nem MERSZ tenni ellene semmit!

Vannak álmaim! Már merek álmodni, és merek nagyot álmodni! Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy egy régi álom megvalósul. És azt veszem észre, hogy minden annyira tökéletes! Mint amilyennek megálmodtam! És azt veszem észre, már nem mondok olyanokat, hogy túl szép, hogy igaz legyen! Mert tudom, hogy megérdemlem! Mert hiszem, hogy megérdemlem! Aztán egyszer csak történik valami. ÉS hirtelen félni kezdek. Félni, hogy elveszíthetem. Eddig nem féltem. Azt gondoltam, akkor is csak hálás leszek érte. De most már azt gondolom, fájna, ha már nem lenne! Mert eddig csak álmodtam róla, hittem benne! De most itt van! Fizikai valóságot öltött! És én, ahelyett, hogy örülnék és hálás lennék érte, hirtelen félni kezdek. És a félelemmel együtt el akarom lökni magamtól mindezt. Mert nem akarom, hogy fájjon! Megint a múltban találom magam. A múlt árnyai előjöttek, hogy még megmutassák, mi az, amit nem elengedtem, csak elnyomtam!

Kedves múlt! Köszönöm, hogy voltál, hogy tanítottál engem! Köszönöm, hogy meghalhatott a lelkem, hogy új életet kezdhessek! Köszönöm, hogy volt erőm felállni, és elmenni. Köszönöm, hogy megmutattad azt az arcod, ami még itt volt! De már nem engedem, hogy tönkre tedd a jelenem! Nem engedem! Nem engedhetem! 

Élem az álmaim! Élem az álmom! És elhiszem, hogy ez az álom nem foszlik semmivé! És elengedem a múltam, elengedem az árnyakat, elengedem a fájdalmat. Ideje, hogy a sebek begyógyuljanak! Ideje, hogy elfelejtsem azokat! Ideje, hogy elhiggyem: A boldogság itt van!