Már éjfél is elmúlt. Messzire elkerül az álom. Próbálom lehunyni szemem, de nem sikerül. Nem cikáznak a gondolataim, nem ezt érzem. Béke van bennem. Békére leltem. Mosolygok. Mosolygok magamon, azon a valakin, aki vagyok. Aki egy másodperc alatt képes elhinni, hogy megkapta, amire vágyott. Aztán nem törődik a jelekkel, az apró figyelmeztetésekkel. Szereti az adott helyzetet. Olyan szinten képes vagyok ilyenkor háttérbe szorítani magam, az életem, az álmaim, az elveim, hogy én magam csodálkozom ezen a legjobban. Ragaszkodom valamihez, ami talán nincs, vagy nem is volt, vagy nem olyan volt... de én nem akartam látni. Én azt akartam látni, ami szép, ami csoda, ami nem a valóság. És csak azt láttam. És boldog voltam. Boldog. Mert azt hittem valóra vált valami, amire oly rég óta vágytam. És nem érdekelt a valóság. Ragaszkodtam az álomhoz! Két kézzel, erővel! Mert nem őt akartam, az álmot akartam, amit köré szőttem. Nem őt nem akartam elengedni, az álmot nem akartam elengedni! 

Aztán érkeztek a jelek. Isten, sors, Univerzum apró figyelmeztetésekkel szerette volna tudomásomra hozni, hogy ébredjek fel! Ébredjek fel az illúzió álmából. Kezdjem el látni azt ami van! De én még mindig ragaszkodtam. Aztán elérkezett a pillanat, amikor a tökéletes új életembe, hirtelen azt éreztem semmi nem tökéletes. Elérkezett a pillanat, amikor már a lelkem is háborgott. És én még mindig próbáltam elnyomni a rossz érzéseket, a negatívumot. Próbáltam elnyomni. Önmagamban kerestem a hibát. Biztos én vagyok az, aki olyan régóta él egyedül, hogy nehéz hozzászoknia ahhoz, hogy itt van a férfi az életében. Biztos én vagyok az, aki túl sokat akar. Biztos én vagyok az, aki összekavarodott érzelmeivel nem képes elfogadni az élet ajándékát, hanem keresi a hibát. Biztosan én vagyok az... 

Nem tartott sokáig ez az egész. Nem tartott sokáig, amíg nem a magam útját járva mentem az életemben. Nem a magam útján. Ami fontos volt, hirtelen nem számított. Már nem ültem lóháton, már nem beszélgettem a barátaimmal, már nem nevettem. Amikor megkérdezték mi a baj, mindig az volt a válaszom: "Semmi... nem tudom... talán épp olyan nehéz elfogadni a szépet és a jót, mint túl lendülni a negatív élményeken." Bár én még nem tudtam, de a lelkem végig tisztában volt az igazsággal. Azzal az igazsággal, amit oly kétségbeesetten próbáltam letagadni, megtagadni, ragaszkodva egy álomhoz. Mert én akartam ezt az álmot! Akartam! És ragaszkodtam hozzá!  

Most már csak mosolyogni tudok önmagamon. Azon a naiv örök álmodozón, aki vagyok. Aki olyan könnyen tudja elhinni a nemlétezőről, hogy van, aki olyan nagyon másként tudja látni az életet, mint amilyen. És aki, képes volt olyan hamar felébredni! Meglátni a valót, meglátni az igazat, és aki nem keresett kifogásokat, spirituális, és álspirituális magyarázatokat, hanem hirtelen meghozva a döntést közölte a másikkal, hogy részéről vége. Nem magyarázkodtam, nem kiabáltam, nem üvöltöttem... csak közöltem, hogy ennyi volt. Mert nekem több kell! Nekem más kell! Én ennél többet érdemlek, és tudom, hogy meg is fogom kapni! Csak le kell zárjam azt, ami már nem szolgált, talán igazából sosem szolgált, csak el kell küldjem azt, aki nem adott nekem, csak elvett, mindezt a szerelem álarca mögé bújtatva. Aki élvezte, hogy kihasználhat, élvezte, hogy az övé vagyok, aki élvezte, hogy gyakorlatilag semmit nem kell értem tennie, és én mégis kutyusként, lógó nyelvvel rohanok a sarkában kiszolgálva az ő egójának hatalmát!

És most itt fekszem az ágyamban. Hallgatom a kutyusaim horkolását, az akvárium halk neszét, ahogyan a halaim már békésen várják a reggelt, a nyitott ablaknál beszűrődő tücsök ciripelést, az éjszakai buszok sokszor fülsértő hangját.  Itt fekszem az ágyamban és mosolygok. Végtelen hálát érezve a történtekért! Mert végre megtanultam, hogy nem adhatom magam ilyen olcsón! Végre megtanultam, hogy nem alázkodhatok meg sem önmagam, sem mások előtt a szeretetért! Végre megtanultam látni a dolgokat. Látni és elfogadni! És megőriztem a hitem! A hitem abban az életben, amit éltem, a hitem abban, amire vágyom! Megőriztem! Csak kaptam egy tanítást! És még csak szomorúságot sem érzek! Egy tanítás volt! Micsoda tanítás! Mekkora tanítás! És megtanultam ismét értékelni mindazt, amiben nap, mint nap részem lehet! Amit ajándékba kaptam Istentől, sorstól, Univerzumtól, és én mégis háttérbe szorítottam mindezt valamiért... valamiért, ami sosem volt, sosem létezett, csak a képzeletemben. 

Müller Péter mondta: "A képzelet és az illúzió között az a különbség, hogy a képzelet, ha erős, és ha hittel párosul, megvalósul. De az illúzió soha." Számomra ez a mondat adott magyarázatot mindenre! Illúzióban hittem, illúziót kergettem, viszont ezt végtelen hittel és szeretettel tettem! A legnagyobb odaadással! ÉS ez is kevés volt ennek fenntartásához! Hiszen a lepel és az álarcok lehulltak, és csak az a valóság maradt, ami mindig is volt, csak én annyira, de annyira nem akartam látni, észrevenni. 

Nem búcsúztam. Sosem búcsúzom, mert nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. És nem köszöntem meg semmit, mert nincs mit megköszönnöm. Neki semmit nem kell megköszönnöm. Istennek, sorsnak, Univerzumnak tartozom végtelen hálával, amiért nem engedte, hogy újabb éveket dobjak el az életemből, valamiért, ami nincs... és soha nem is lesz! 

Felébredtem, és nem volt fájdalmas az ébredés. A lelkem békére lelt. Békére lelt, mert megint visszatért a saját útjára, arra az útra, amelyet kijelöltek a számára. Tanítást kapott, és megtanulta a leckét! Hamar, a lehető leghamarabb! És nem üvölt, és nem sír, és nem kérdezi, miért! Mert ennek így kellett lennie! Hogy végre megtanuljam azt, amit a házasságom 15 évében nem sikerült! Végre megtanuljam értékelni önmagam, megtanuljam, mi a különbség az illúzió és a képzelet között. És megtanuljak nem félni! Megtanuljam, hogy az egyedülléttől nem kell tartanom! Megtanuljam, hogy attól rettegve, hogy sosem találom meg az igaz szerelmet, ne ragaszkodjak valamihez, ami hazugság! Megtanultam, hogy önmagam háttérbe szorításával sem csikarhatok ki a másikból érzéseket. Érzéseket, amelyeket soha nem is érzett, érzéseket, amelyeket én megérdemelnék! És megtanultam, hogy csak és kizárólag olyan ember mellett fogom meglelni a szerelmet, aki ugyanolyan őszinte, mint én. Aki nem álarcok mögé bújva éli az életét. Hiszen a hazugságot nem lehet folyamatosan fenntartani. Mert történik valami, és az ember hirtelen kiesik a szerepből.  Velünk is ez történt. A másik fél kiesett a szerepéből, és hiába akarta folytatni az előadást ott, ahol abba hagyta, ahol számomra világossá vált, hogy illúzió az egész. Már nem tudta. Mert végre látni a kezdtem a szívemmel, és a lelkemmel, és ezzel együtt a szemem látását is visszanyertem. És még csak nem is fáj! Nevetek! Nevetek magamon, az örök álmodozón! Nevetek a hitemen, és valahol nevetek a másik félen is, aki oly annyira biztosra vette, hogy vagyok neki, hogy maradok neki, hogy már nem tett értem semmit. És én még csak nem is vártam el tőle, hogy tegyen. És neki ez így a lehető legkényelmesebb volt. Ennél olcsóbban nem úszhatta volna meg a párkapcsolatot. 

Megtanultam értékelni önmagam!  Megtanultam nem félni az egyedülléttől.  Megtanultam nem folyamatosan kompromisszumot kötve fenntartani valaminek a látszatát, ami soha nem is volt! Megtanultam elküldeni azt, aki mellett a múltat játszottam újra! Megtanultam a leckét! És most nem kellett 15 év hozzá! Nem kellett! Isten, sors, Univerzum, addig fogja újra játszani a múlt eseményeit más szereplőkkel, más díszlettel, amíg fel nem ismerjük, hogy megint kaptunk egy esélyt másképp dönteni! És én most kaptam egy esélyt! Egy nagy esélyt! És éltem vele! Éltem vele! 

Nevetek! Lehet sírom kellene, de nem sírok. Nevetek! Ilyen könnyű elengedni az illúziót? Ilyen jó érzés, jól dönteni? Ilyen jó érzés felismerni mindazt, amiért ez a szituáció bejött az életembe? Ilyen jó érzés! Nagyon jó érzés! Csodálatos érzés! A legcsodálatosabb érzés! Ilyen, amikor a lélek békére lel! És én most átérezhetem ezt a békét. Megint.

 Mehetek tovább az utamon... azon a csodálatos úton, amelyre négy évvel ezelőtt rálépve új távlatok nyíltak meg előttem. Mehetek tovább, nem feladva, ugyanolyan hittel és lelkesedéssel, mint annak előtte. Megtanulva különbséget tenni a képzelet és az illúzió között! Megtanulva, hogy valójában mennyit is érek!