Nézem őket. Lassan elindul a csapat. Fáradt vagyok.... mégsem érzem tehernek ezt az egészet. Szeretek itt lenni, szeretek velük lenni, szeretem hallani, ha nevetnek, és szeretem látni őket, hogy van egy közös szenvedélyük, amely sodorja őket bárhová is az élet, örökre összetartja majd a csapatot. Történjen bármi is, legyenek egymástól bármilyen messze is, mindig lesz bennük egy közös. A lovak szeretete. Így váltak barátokká, így lépkednek egymás mellett életük útján. A jövőt nem tudjuk. De történjen bármi is nekik ott lesznek a közös emlékek, a nagy túrázások, a sok nevetés. ÉS egy életre szóló tanítás: Örökre felelős lettél azért, amit megszelídítettél. 

Nem volt ez mindig így. Nekem sosem jelentettek a lovak semmit. Gyönyörű állatnak tartottam őket, de féltem és rettegtem tőlük. Aztán a gyermekem lovak iránti szeretete valahogy megérintett engem is, és aztán már csak azon kaptam magam, hogy közösen rójuk lóháton az utat. Sok sok szép emlék, nagy kaland, boldogság. Ez lett a mi részünk... közösen... együtt. 

Nem akartam lovagolni, mint ahogyan lovat sem akartam. De ott állt előttünk Babi. Babi, akit a gyermekem mindig is különös szertettel óvott, ápolt, szeretett. Lefogyott. Csont és bőr volt. Minden egyes csontja kilátszott. Már csak árnyéka volt néhai önmagának. Már csak árnyéka. Elárulta őt az EMBER! Az az ember, akire rábízták, az az ember, akinek az lett volna a feladata, hogy óvja őt, gondoskodjon róla. De elárulták őt. És ott állt előttünk soványan, szemében valami különös csillogással... a remény tüze égett a szemében. Nem hagyhattam, nem hagyhattuk cserben. Elhoztuk őt, és észrevétlenül a családunk tagjává vált. Nem gondoltam át, mivel is jár az, ha az embernek lova van. Nem gondoltam át, a szívem és a lelkem akarta ezt. Babinak szüksége volt ránk... nekünk pedig rá... de ezt akkor még nem tudtuk. Nehéz hónapok következtek. Nem csak felhizlalni kellett őt, hanem megtanítani neki azt, hogy bízhat... újra bízhat... bennünk, és azokban, akik mindent elkövetnek, hogy életben maradjon.  Aztán elindult minden a maga útján. A kezdeti lépések, a közös nagy séták... és Babi közelebb hozott bennünket a kislányommal... közelebb kerültünk egymáshoz, pedig egyébként is nagyon jó volt a kapcsolatunk. Lett egy lovunk... egy paci, aki sosem adta fel... akiben mindig is élt egy remény, hogy egyszer valaha jobb lesz. 

Nézem őket. Babi már terepekre jár... túrázni... szépen lassan... még nem vágtázik.. még óvjuk őt. Nézem őket, és mosolygok. Mosolygok azon, hogy a szeretet és a hit mire képes. Pedig én sokszor feladtam volna. De voltak körülöttem, akik ezt nem engedték. És most itt vannak ők ketten... és nagy kalandra készülnek... egy életre szóló kalandra. Babi akar... nagyon akar... meg akarja mutatni, hogy ő siet.. ő elvégzi a feladatát... nem akar csalódást okozni. Küzd... mint ahogyan tette a régi helyén. Sovány volt, nem kapott enni... fájtak a lábai... de ő ment... vitte a szíve. Ereje nem volt... de a szíven nem engedte, hogy csalódást okozzon az EMBERNEK! Annak az embernek, aki ütötte, verte, aki fájdalmat okozott neki, aki éheztette... de ő meg akart felelni ennek az embernek! Mindenáron! Az élete árán is. A ló szíve képes megszakadni csupán azért, hogy megfeleljen.. hogy teljesítse a feladatot... akár az élete árán is. 

Emlékszem, amikor már biztonságban volt, messze azoktól, akik elárulták. Csak álltam mellette, és sírtam... kértem tőle, hogy bocsásson meg nekem, amiért nem vette észre a fájdalmát, a küzdelmét... és azt  végtelen akaratot, ahogy erőn felül teljesített.... hogy megfeleljen. És emlékszem, hányszor érezte azt, hogy ő és én valahol nagyon is hasonlítunk egymásra. Hiszen ő sem adta fel soha! Küzdött, bizonyított, mert valahol a szíve mélyén már tudta... egyszer.. nem is olyan soká eljön a megváltás. Eljön egy szebb élet a számára... eljön az az élet, amelyet mindig is megérdemelt volna.  ÉS most itt van velünk... a családunk tagja... 

Igen... sokban hasonlítunk. Én is éveken át akartam megfelelni mindenkinek. Mindenkinek... sokszor erőmön felül... és mégsem voltam soha elég jó... soha... De nem adtam fel. Sokszor magam sem tudom, honnan volt erőm menni, és nem feladni... magam sem tudom... mint ahogyan mind a mai napig nem tudom, hogyan voltam képes feladva mindent eljönni.... honnan vettem az erőt. Halott voltam... a lelkem halott volt. De vágyott az életre...arra az életre, amelyről tudta, hogy  léteznie kell! ÉS elindultam a semmibe... az ismeretlenbe... vonszoltam magam... de összeszedve minden erőmet mentem... mert tudtam, ha eddig kitartottam, és most nem adom fel, akkor megkapom mindazt, amelyről mindig is tudtam, hogy létezik! És mentem... az elején még sokszor hátrafordulva... volt, hogy vissza akartam térni, mert féltem az ismeretlentől. De Isten, sors, Univerzum küldte nekem a segítőket, akik akkor nyújtották a kezüket, amikor a legnagyobb szükségem volt a támaszra. ÉS erőt adtak nekem, hogy menjek előre! És ne nézzek hátra! Ne nézzek hátra. És most már nem nézek hátra. Most már tudom, a lehető legjobb dolgok történtek velem azóta, amióta kiléptem a régi életemből. A lehető legjobb dolgok. 

Hányan éljük úgy az életünket, hogy meg akarunk felelni másoknak minden áron...bármi áron.... Vajon hányan élünk így? Vajon hányan? És vajon hányan vagyunk azok, akik legyőzve önmagukat, képesek voltak kilépni egy helyzetből? Én megtettem. És már nem akarok megfelelni senkinek! És soha többé nem fogom ezt tenni! Itt vagyok, élek, létezem, nevelem a gyermekem, szeretem az állataimat, fenntartok egy életet... és már nem érdekel, ki és mit gondol. Már nem akarom, hogy megszakadjon a szív... már nem akarok remény, hit, és álmok nélkül élni, csupán azért, hogy valakinek, vagy valakiknek elég jó legyek! Megyek, lépkedem, botladozom, néha elesek, de felállok újra és újra és megyek tovább azon az úton, amelyet Isten, sors, Univerzum kijelölt a számomra. Hallgatok a szívem és a lelkem hívó szavára.... mert tudom, ha ezt teszem, akkor minden annyira más, minden sokkal szebb... és minden egyes megtett lépés örömet, boldogságot, és hitet ad nekem.

Néha elfáradok... néha azt érzem, minden annyira elveszett... igen... néha érzem ezt. De akkor Isten, sors, Univerzum küldi a segítőket... küldi az erőt...  és én megyek tovább.... mert mennem kell... mert nem állhatok meg.... mert vár az élet! Vár az életem! 

Nézem Babit... a pici lovunkat... Vajon mennyi időnek kell még számára eltelnie ahhoz, hogy tudja, már egy merőben más életben van része? Vajon, mikor fogja elhinni, hogy itt nem kell erőn felül teljesítenie? Vajon, mikor meri elhinni, hogy a múlt már a múlt? Van, hogy összerezzen. Van, hogy attól fél, megütjük. Van, hogy annyira akar bizonyítani, hogy veszélybe sodorja saját magát. 

Nálam nagyon sok évnek kellett eltelnie, hogy elhiggyem már minden rendben van. Nagyon sok évnek kellett eltelnie, hogy tudjam, a múlt az múlt... és már nem árthat nekem. Remélem Babinak könnyebb lesz!

Itt vagyunk mi ketten! Nagy túlélők! Elárultak bennünket azok, akikre rábíztuk az életünk! És most itt vagyunk egymásnak! Tanítva egymást az életre! Mert soha nem adtuk fel! Soha nem adtuk fel!