2016. júl 29.

A szeretet apró megnyilvánulása

írta: Kata Vank
A szeretet apró megnyilvánulása

figyelmesség Csodás és egyben fárasztó hét van mögöttünk. Együtt vagyunk a gyermekemmel, és a barátnőjével. Mostanában sokszor előfordul, hogy kétgyermekes édesanyává avanzsálódom. Szeretem... bár a lakásunk összképe egy egy ilyen időszak végén leginkább egy katasztrófa sújtotta övezethez hasonlít. 

Számomra a legcsodálatosabb dolog édesanyának lenni. Amikor megtudtam, hogy babát várok minden megváltozott... bennem, körülöttem. Másként kezdtem el látni a világot, az életet. Az első évek nagyon nehezek voltak. Senki nem készített fel, mennyire nehéz is lesz. Mégis visszagondolva gyönyörű idők voltak. Aztán szépen nőtt, okosodott, önállósodott a gyermekem. Az első pillanatoktól fogva tanított ő engem. Igen... ő engem. Láttatok már gyermeket játszani? Ahogyan beleéli magát a történetbe, ahogyan egy más világ részévé válik? Önfeledten. Nem érdekli mi történik körülötte. Ő elvan a maga kis világában. Nem foglalkozik azzal a világgal, amiből kilépett. Játszik... őszintén, elmerülve, átélve. Sokszor figyeltem őt csendben. 

Egy gyermek nem ismeri a félelmet. Nem fél. Aztán ahogyan szépen cseperedik mellettünk felnőttek mellett, megtanul félni. Hiszen hányszor hallja: Ne mássz fel, mert leesel! Ne menj oda, mert összetöröd magad! Ne tedd ezt, vagy ne tedd azt! ÉS megtanítjuk félni. Ahelyett, hogy mi nagy és okos felnőttek tanulnánk a gyermekektől, ők tanulnak tőlünk... és nem mindig a jót. Egy gyermek megy előre élete útján, és szépen látványosan fejlődik. Járni tanulás közben elesik, néha megüti magát... de sosem adja fel... újra és újra megpróbál tenni egy apró lépést egészen addig, amíg nem sikerül neki. Aztán a szép és lassú apró lépéseket követik az egyre nagyobb és egyre szebb lépések, egészen addig, amíg végre megtanul járni! És mi felnőttek mit teszünk ezzel szemben? Még csak a kezdő első apró lépést sem mindig merjük megtenni. Csak ülünk egy olyan élet kellős közepén, amiről tudjuk, hogy nem ad nekünk semmi jót, de millió és egy okot gyártva magunknak maradunk... és nem tanulunk meg járni. Ha el is indulunk az úton az első elesés, apró sérülés után megtorpanunk... aztán már inkább nem lépünk... mert félünk... félünk a fájdalomtól, az ismeretlentől, a változástól.... és inkább okokat keresünk és gyártunk... Ezért nem lépünk... Tudom... éveken át ezt tettem. Meghazudtolva önmagam, a lelkem, az álmaim, azt a kislányt, aki valaha voltam... maradtam... nem mertem lépni.... féltem... és inkább ezer és egy okot találtam magamnak azért, miért NEM, minthogy léptem volna. Aztán persze elérkezett az idő, amikor már nem tehettem mást. Nem csaphattam be magam többé, nem árulhattam el magam többé... és elindultam.. és elestem... és sokszor megütöttem magam... és sokszor nagyon fájt.. és volt, hogy vissza mentem volna... vissza akartam menni... de nem tettem... aztán már olyan messzire jutottam a régitől, hogy már nem is akartam visszamenni. Mert amit kaptam, az új életem annyi szépet  és jót tartogatott a számomra, hogy már nem akartam visszamenni. Egy gyermek sosem adja fel... egészen addig, amíg meg nem tanulja tőlünk felnőttektől, hogy hogyan kell feladni.... 

Egy gyermek őszinte. Sosem gondolja meg a szavait... nem érdekli esetleg megbántja-e ezzel a felnőttet.... egészen addig, amíg meg nem tanulja a felnőttektől, hogy hazudni kell. Mert bármennyire is szeretnénk szépíteni, néha a ki nem mondott szavak felérnek egy hazugsággal! És már meggondolja mit merjen kimondani. Aztán megtanulja, hogyan ne mondja ki a szavakat, a gondolatait.... megtanul csendben maradni, még akkor is, ha fáj neki a csend. 

A gyermekek összevesznek. ÉS meddig tart az összeveszés? Pillanatokig. Aztán megint folytatják a barátságukat, az életüket, mintha mi sem történt volna. Ezzel szemben a felnőttek többsége évekig képes haragudni. Van, amikor már nem is emlékeznek arra, mi miatt is nem beszélnek a másikkal. Egyszerűen csak nem beszélnek. ÉS a gyermek, mire felnő, megtanul haragudni. Megtanul nem megbocsátani. 

Egy gyermek sosem akar megfelelni. Sosem. Felfedezi a világot, megtanul járni, beszélni... de nem megfelelésből... ez az élete rendje. Egészen addig, amíg a felnőttek el nem várják tőle, hogy megfeleljen. És a gyermek mire felnő megtanul megfelelni másoknak, még akkor is, ha ehhez háttérbe kell szorítania önmagát. 

Egy gyermek álmodik. Mer nagyokat álmodni! Ha kell épp űrhajós, vagy a Marsra költözik. Hatalmas birtokai lesznek, drága autója... és őszintén elhiszi, hogy csak ennyi az élet. Elképzeljük.. és aztán meg is lesz! Egészen addig, amíg a felnőttektől meg nem tanulja, hogy ne álmodjon, mert az hülyeség. És már nem álmodik.

 Egész felnőtté válása során mást sem hall, csak ezt ne tedd, meg azt ne tedd... meg tanulj... mert nem lesz belőled semmi... meg ne játssz ezzel vagy azzal, mert nem hozzád való... és egy rakás korlátozó hiedelmet, ráerőltetett dolgot. A legtöbb gyermeket a felnőtt tulajdonának akarja, vagy tartja, az ő meg nem valósított álmait szeretné, ha gyermeke beteljesítené....és mire felnő a gyermek frusztrált lesz, és meghasonló, és beleolvad a tömegbe, és már nincsenek álmai, és már nincsenek vágyai. Éli a szürke életét, még akkor is, ha úgy érzi, neki nem ezt kellene tennie... de megy tovább egy olyan úton, amely valójában sosem volt az övé. Mások álmát, mások életét éli. És a szülei büszkék rá, és boldogan mesélik, mire is vitte a gyermekük.... ha vitte valamire... ha nem, akkor mélyen hallgatnak, és egy egy karácsonyi ebéd alkalmával azért a gyermek szemére vetik, hogy többet vártunk tőled. 

Így válnak a tiszta, álmodozó vágyakkal, álmokkal teli gyermekekből felnőttek. 

Nekünk felnőtteknek kellene tanulnunk a gyermekektől. Ők nem a mi tulajdonaink, és soha nem is voltak azok! Őt, őket ajándékba kaptuk, hogy kísérjük felnőtté válásuk útján, anélkül, hogy ráakarnánk őt, vagy őket kényszeríteni egy olyan útra ami nem az övé, övéké. A gyermekek még boldogok.... egészen addig, amíg megtanulnak NEM boldognak lenni! Ne erre tanítsuk a gyermekeinket! Bátorítsuk őket az életük útján! A saját életük útján! Tanuljunk tőlük tisztaságot, őszinteséget, önzetlenséget, és szeretetet.

Már régóta áll a hűtő mellett egy üveg kóla. Neve nincs, márkátlan... és ihatatlan, legalábbis a számomra. Magam sem tudom, miért nem dobtam még ki. Kinyitottam a hűtő ajtaját. Látom ez az üveg ott díszeleg az üdítők helyén. Nézek a lányokra, hogy ez miért lett berakva. Ha szomjasak teszek be olyan italt, amit szeretnek. Kislányom barátnője rám néz. "Ez apa kedvenc kólája!"... mosolyogni kezdtem. Akkor marad az üdítő a hűtőben, és ha jön édesapád odaadod neki.

Mi felnőttek azt hisszük a szeretetet drága ajándékokkal lehet kifejezni. Holott nem! Elég  hozzá egy mosoly, egy gesztus, egy mondat, vagy egy hűtőbe tett üdítő!  "Mert ez apa kedvenc üdítője!" Azt hiszem lenne mit tanulnunk a gyermekektől! Hát tanuljunk tőlük! Ne szégyelljünk tanulni!

Az élet szépségei apró pici dolgoknak vannak álcázva! Vegyük észre azokat!

 

 

 

Szólj hozzá

célok béke szeretet csoda bizalom feladás édesapa