2016. júl 29.

Biztonságban lenni....

írta: Kata Vank
Biztonságban lenni....

unicafe.hu-a-belso-biztonsag-001 Ülök az otthonomban. A lányok békésen játszanak. Idilli a hangulat. Az ebéd romjai még az étkezőasztalon, a mosogatógép várja, hogy kipakoljam, és már szeretnék elfoglalni a helyüket a mosogatóban tartózkodó   edények is. Nézem a gyermekemet, és mosolygok. Látom, milyen nagy már, kész hölgy. Csinos. A ruháimban feszít. Videót készítenek, ehhez át kellett öltözzön. Így kellene mindig kinéznie. Nevetek vele, ő mosolyog. Látom rajta, jól érzi magát. A szobájában, mintha Putyin gyakorlatozott volna. De most nem érdekel bennünket a rendrakás. Péntek délután van, együtt lehetünk... és ez a legfontosabb. Szeretem ezt a házat... ez az otthonom.... nekem még nem volt otthonom... házak, lakások voltak, ahol épp menedéket leltem, de otthonom még sosem. Most van... és szeretem.. Szeretem a benne uralkodó káosszal együtt... a mosatlan edényekkel, az ebéd maradványaival az asztalon, a sáros kövével együtt... ez a mi otthonunk. Kevés embert engedünk be a biztonságot nyújtó falaink közé... de akiket beengedünk, mindig szeretettel fogadjuk. 

Fáradt vagyok.... fáradt... mégis béke van bennem. Békében vagyok magammal, a világgal, az otthonommal, az életemmel. Szeretem ezen pillanatokat. Csodálatos hét van mögöttünk.

Kora délelőtt volt. A nap már ezer ágra sütött ontva magából a forróságot. Nem kaptam levegőt. Bármennyire is próbáltam egyre sűrűbb és sűrűbb lélegzetvétellel oxigénhez juttatni a tüdőmet, nem sikerült. Ültem az autómban. Szeretem ezt az autót. Nem egy mai darab, de biztonságosan eljuttat bennünket A pontból B pontba, és megadja nekünk a szabadságot... ennyi épp elég. Hányszor, de hányszor voltam hálás neki, amiért van. Előtte volt, hogy kilométereket gyalogoltunk a kislányommal a buszhoz, hóban, fagyban, sárban, esőben, hidegben, melegben. Akkor sem panaszkodtunk. De amióta van ez a kicsi autó, most tudjuk igazán érezni, értékelni, és megélni, milyen szerencsések is vagyunk. Ömlik rólam a víz. Próbálok egy szerződést kitölteni a tűző napon a tetőtéren a parkolóban. Hiába engedtem le az ablakokat, csak azt érzem... nem kapok levegőt. Folyik rólam a víz. A szerződést már többször elrontottam, mégis próbálok nyugodt maradni. Már képtelen vagyok uralkodni magamon. Dühös vagyok... dühös vagyok magamra, amiért nem volt lehetőségem csak itt a parkolóban kitölteni az iratokat.... és elrontottam... és nincs elég példányom belőle... keveset nyomtattam. Otthon nincs nyomtató, ezért a közeli számítógépes boltban tudtam csak papírra vetni... és nem hoztam belőle eleget... és szorít az idő. Már többször szóltak, juttassam vissza az aláírt papírokat, különben nem tudják kifizetni a szerzői jogdíjakat! Szerzői jogdíjak! Ömlik rólam a víz, nem kapok levegőt, elrontottam a szerződést, és ott ülök a kocsiban... és sírok.... szerzői jogdíjak... NEKEM! Eljutottunk idáig! Szerzői jogdíj nekem! Most már a könnyeimmel is eláztattam a papírt. Hátradobom azokat a hátsó ülésre.  Majd holnap megint kinyomtattatom, és visszaküldöm. Ha csak a jövőhónapban kapom meg a honoráriumot, és az csodálatos lesz. Nem tudok többet tenni az ügyért. Sietnem kell... várnak rám... és én még nem tartok sehol... és ömlik rólam a víz.. és itt ülök a tetőtéri parkolóban és sírok.... Csörög a telefonom. Próbálom leplezni az elmúlt perceimet. Egy szívemhez nagyon közelálló ember számomra mindig megnyugvást hozó hangját hallom a vonal túlvégéről. "Mi a baj?" - kérdezi.  Általában a minden rendben válaszig jutok, de most sírni kezdek. "Melegem van. Nem tudom kinyomtatni a szerződésem.... a gyermekemet el kellene vigyem a lovához.... a munkám akadozik.... " és csak mondtam és mondtam. Szétestem. Ritkán ugyan, de megesik az ilyen. Főleg, ha túl sokáig próbálom tartani magam. Ilyenkor történik egy apróság, és összedől a világ. Az elmúlt hetek nagy kihívásaival megküzdöttem. De most.. most összeomlottam... mindezt azért, mert melegem volt. Egyedül nevelem a kislányomat.... gondoskodom az állataimról... a lovamról.... próbálom fenntartani az életünket. De most nehézségeim akadtak. És én nem tudtam, merre, hogyan tovább. Nem szoktam, de félni kezdtem... félni a jövőtől... Mi lesz, ha ez a tendencia a munkámban megmarad? Miből fogom tudni fenntartani a nem túl fényűző, mégis mindenünk megvan életünket? Mi lesz, ha ez a biztonság, ami most van, megszűnik. Mi lesz, ha nem tudom kifizetni ezt vagy azt... Mi lesz? És kihez fordulhatnék? Én csak biztonságot szeretnék. Biztonságot, hogy megadhassam a kislányomnak mindazt, amit szeretnék... biztonságban tudhassam az állataimat... Nem akartam lovat, mert tudtam óriási felelősség. De nem hagyhattam sorsára... és most már itt van nekünk ő is... és itt az életünk.. és a többi állatunk... és minden egyéb kötelezettség... és én csak sírok.... sírok mindenen, amin eddig csak nevettem... és nem lelem a lelki békém, és nem lelem a biztonságom, nem lelem a biztonságot... és félek, és aggódok.... olyan dolgokon, amin teljesen felesleges... de most nem tudok megálljt parancsolni a gondolataimnak, és egyre inkább a csapdájukba esem. Összeszedem magam.... mosolyogni próbálok, és nevetni. Elnézést kérek a hangtól a telefon túlvégén. Nem jellemző rám az élethez való ezen hozzáállás... de most hirtelen minden túl sok lett... hirtelen minden túl sok volt. Elbúcsúzunk. Próbálom leküzdeni a rossz érzéseimet... a félelmeimet.

Kimegyünk a pacihoz. Vele mindig nevetünk, játszunk, és egy egy bújásával mindig megerősít engem abban, hogy a lehető legjobban cselekedtem, amikor szinte gondolkodás nélkül elhoztuk őt, a családunk tagjává vált, ezáltal megmentve az életét. Nincs jó kedvem... és most nem is tudom leplezni.... csak ülök magamba roskadva, és nézem a gyermekem, és a lovam. Játszanak.... szépek együtt.... Majd lesz valahogy... mi sem haltunk éhen... és még senki ... és nem is fog... majd Isten, sors, Univerzum megsegít, ahogyan tette eddig is. Nem érdekel, mi lesz... megpróbálok a jelennel foglalkozni....elvégre is ezt kell tenni... a jelenben élni.... a holnap még messze van. Most még ma van... és nem tudhatom mit hoz a holnap a jövőhét vagy az azutáni hét. És nem is kell nekem ezzel foglalkozni. Mindig csak a jelennel... és a jelenben minden rendben van... van, mit ennünk, van hol laknunk, és minden számla rendezve... most csak ez a fontos... a holnapot majd megoldom holnap... Nézem a gyermekemet... látom, ahogyan nevet. És én is nevetni kezdek. Vajon ő érzi, megérzi ezen feszültségeimet? Vajon ő tudja, hogy néha az ő legendásan pozitív életszemléletű anyukája kiborul, és kétségbeesik? Remélem nem. Hiszen ez nem az ő felelőssége. Neki nincs ezzel kapcsolatban semmi tenni valója... nekem elég annyi, ha őt nevetni látom... akár a lovacskája hátán. Integet felém, és mosolyog... menni készülnek... egy nagy kaland vár árjuk, miközben én leplezni próbálom, hogy félek, és aggódok a holnaptól. Látom még ahogy letűnnek a horizonton. Leülök az árnyékba, és megpróbálom lecsendesíteni az elmémet. Minden rendeben van. Igen... biztonságra vágyom... de hiszen biztonságban vagyok.... 

Egyedül élek, egyedül nevelem a gyermekem, és én még a családomhoz sem fordulhatok, ha bajban lennék. De nem leszek... hiszen mindig minden elrendeződött, Isten, sors, Univerzum segítségével. Igen... néha eluralkodik gondolataimban a káosz.. és ilyenkor nehéz megálljt parancsolni az érzéseimnek.... de nem tehetek mást... nincs más választásom... Igen... egyedül vagyok... biztonsági háló nélkül élem az életem... De meg van mindenem, amit egy ember kívánhat... akkor ideje elengedjem a félelmeimet... ideje elengednem.

Biztonságban szeretnék lenni.... De hiszen biztonságban vagyok.... Lecsendesítem az elmém... körbenézek az életemben, és végtelen hálát érzek... potyognak a könnyeim....  biztonságban vagyok.... És hogy holnap mi lesz? Majd elrendezi a holnap magát... "A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba!" - mondta Anna.  Hát akkor hajrá.... most ebben a pillanatban biztonságban vagyok... és ez a fontos... 

Szólj hozzá

élet félelem káosz aggódás