Rohanok. Próbálom utolérni magam. Elfáradtam, és belefáradtam egy kicsit a létezésembe. Az örök optimista arcom most nem lelem. Reggel felébredek, dolgozom, kitakarítom a házat... ezek voltak a tervek... de már reggel összeomlott minden. Talán a napok óta tartó rosszkedvem, vagy a sok munka... vagy talán, mert idegeskedem mostanában. Sokat.... összegyűltek a megoldandó feladataim, és, amikor egyen átrágom magam, teremtődik helyette másik kettő. Így, nemhogy egyre kevesebb, egyre több az elintéznivalóm. ÉS rohanok... rohanok... de szélmalomharcot vívok az idővel... és minden egyébbel. Van olyan munkám, amit éjjel eltudok végezni. Amikor már nyugovóra tér a család. De fáradt vagyok. Most képtelen vagyok éjjel dolgozni. Határidős munkám van... és én nem tudok olvasni... és nem tudok írni. A betűk összefolynak. Olyan, mintha scrabble-t játszanék. 

Diszlexiás vagyok. Súlyosan. ÉS diszgráfiás. Megtanultam vele élni. Van, amikor nem zavar, van, amikor megmosolyogtató helyzetekbe kerülök miatta. De most nem tudok nevetni. Írom a szavakat, de mindegyik pirosan aláhúzódik. ÉS én csak nézem a monitort, és javítom a hibákat. Az egy órás teendőt már három órája csinálom. ÉS még mindig sok a piros. Még mindig sok a piros vonal. Elmentem a munkám. Sírni kezdek. Mi történt? Mi van velem? Eddig is tudtam, hogy ezzel kell élnem, de eddig mindig győztesként kerültem ki. De most nem lelem a helyes betűsorrendet, nem lelem a helyes szavakat. Nem tudom leírni a szavakat.

Dühös vagyok. Dühös magamra, az életemre, a korlátaimra, a félelmeimre, az aggódásaimra. Egyedül nevelem a gyermekem, tartom fenn magunkat és az állatainkat. És most nem vagyok képes, vagy nem tudom elvégezni a munkám. A betűk összevisszaságában nem lelem a megoldást. ÉS tehetetlennek érzem magam. És még inkább dühös vagyok. 

Korán ébredek. A gyermekem jön velem dolgozni. Az elmentett félig kész munkák gyűlnek a gépen... és gyűlnek a pirossal aláhúzott szavak. ÉS én hiába nézem olyan erősen, hogy már a szemem is fáj... nekem jónak tűnik... nem látom meg mit mivel kevertem össze, tévesztettem el. 

Hivatalos ügyet kell intézzek. Kezembe adják a nyomtatványt. Kézzel kellene kitöltenem. De én hiába nézem a lapot. Nekem nem mond semmit. Nekem csak betűk, vagy inkább krikszkrakszok. Pihennem kellene. De nem tudok. Ha lehetőségem lenne rá, akkor a félelem és az aggódás veszi át felettem a hatalmat.... tudom... meg kellene nyugodjak... de nehezen megy. Fogom a papírt a kezembe. Nézem, hátha ismerősbe botlok, de persze ilyenkor nincs sehol senki. Még felrohanok a második emeletre, kezemben a félig kitöltött papírral. Volt, amit leküzdöttem. Szólítanak az ügyintézőhöz. A hölgy átveszi a papírt. Tudom, hogy kérdőn fog rám nézni. Tudom, hogy magyarázkodnom kell. Mosolyog... amit kitöltöttem azt sem jól. "Diszlexia?" - kérdezi. Kicsit megnyugszom, bár könnyes lesz a szemem. Igen... nem vagyok elmebeteg... vagy értelmi fogyatékos... csak legyőztek a betűk. "Kitöltöm én"- mondja nekem. "A fiam is az! Látom nap, mint nap, mit küzd! És látom, ahogyan az emberek nem értik, látom, ahogyan ítélkeznek felette." - Sírok... ülök, intézném az ügyeimet, és ehelyett itt ülök, és potyognak a könnyeim. A hölgy elvégzi az én feladatom is. Most már helyesen van minden kitöltve. Már nem sírok. Összeszedem magam. Végül is megoldódott. Most már én is tudok mosolyogni. És megköszönöm a segítőkészséget.

Talán fáradt vagyok. Sosem tudtam helyesen írni. Meg kellett tanuljam a teljes helyesírási szabályzatot. Most is küzdök... az írással... a helyesírással. Haza megyek. Bekapcsolom a gépet. Előveszem a munkáim. Csak a piros vonalakat látom. Abból viszont nagyon sokat. Érkezik egy e-mail. Benne egy kollégám lenéző, kicsinylő szavai. Ha nem tudok helyesen írni, akkor inkább mondjam el szóban! Nem tudom, mit rontottam el, mit ronthattam el... annyira figyeltem. Már látom.  Mondd... egy helyett kettő D-vel. Kijelentő mód lett volna... egy d-vel. De elcsesztem. És most a szememre vetik. Ezt még a gép sem húzza alá... mert ez így is helyes lehet. Sírni kezdek, elkeseredetten. Csak a piros vonalakat látom.... Írnom kellene... sokat... határidősek a munkáim.... és még elolvasni sem tudok semmit.... egyszerűen értelmetlen dolgokat látok a monitoron. Ekkor jön be a kislányom a szobába. "Anya mi a baj?" Ránézek... nem akarok hazudni neki... miért is tenném. Ő tudja... tudja, hogy néha legyőznek a betűk. "Segítsek?" kérdezi. Rámosolygok, letörlöm az arcomról a könnyeket.... felállok a géptől, és átadom neki a helyem. ÉS ő javít... szorgalmasan.... amiről nem tudja, mi is akart lenni, arra rákérdez... és itt ül a helyemen a gépnél... és olyan lelkiismeretesen javítja anya hibáit. És én megint csak sírok.

Ő nem örökölte ezt tőlem. Akadnak tanulási nehézségei, de legalább a betűkkel barátságban van. Szeretek írni... szeretek olvasni.... de most a betűk legyőznek... és én csak sírok... és dühös vagyok.... 

Nézem az emberek arcát, amikor elrontok valamit... amikor nem tudok kitölteni egy nyomtatványt.... húzzák a szájukat... nem mindenki olyan kedves, mint az a hölgy volt. "Minek jön ide, ha még olvasni sem tud? Van nekem elég dolgom enélkül is! Ha nem tudja kitölteni, jöjjön vissza holnap, töltesse ki valakivel." ÉS én már nem akarok magyarázkodni. Már nincs erőm magyarázkodni. Felállok szépen csendben,  és majd kitöltetem a gyermekemmel a papírokat. De azt meg nem szeretik, mert látszik, hogy egy gyermek írta. Akkor meg azért nem fogadják el. És én meg csak nézem a papírokat... és a betűk halmazát.... és nem tudom, mit is akarnak jelenteni... vagy mondani....

Most nagyon felerősödött a betűkkel való harcom... és valahogy még inkább bánt, ha szóvá teszik, ha egy szót nem írtam le helyesen. Nem... nem vagyok gyengeelméjű.... csak diszlexiás.... és most nagyon erősen előjött. És nekem magyarázkodnom kellene. Igen... blogot írok.... így.... néha sok a piros vonal... most is nagyon sok.... és én hiába nézem, mi lehet a rossz... nekem összefolyik minden mindennel. És akkor jön a kislányom, és átolvassa, és segít... és nem csúfol... nem sajnál.... itt van mellettem... és segít nekem. 

Igen.... ideje megnyugodjak... ideje nem idegeskednem a dolgokon... és ideje, hogy ne érdekeljenek a piros vonalak sem. Majd kijavítódnak... milyen szerencsés is vagyok, hogy már van ez a lehetőség.... Fel kell töltődjek... pihennem... elengedni az aggódást, és elengedni a félelmet.... és a betűkkel megint fegyverszünetet kötök, és megint egyre kevesebb és kevesebb lesz az aláhúzott szó. De most nagyon sok... és nekem nagyon sok elintéznivalóm lenne... és hiába tartom a nyomtatványokat a kezembe... nekem teljesen értelmetlenek... Majd kitölti helyettem más... majd kitölti a kislányom.... 

Addig pedig így csináljuk.. én megírom... a kislányom kijavítja.... és elfogynak a pirossal aláhúzott szavak. És nap, mint nap szembenézek az emberek ítélkezésével, szánalmával, gyűlöletével.... ez nem az én problémám... ez az övék...

Leülök a géphez.... és írok.... tele hibával... de már nem vagyok dühös.... majdcsak legyőzöm valahogy önmagam.... és legyőzöm a betűket.... és várom az emberek üzeneteit, szidalmait egy  betű miatt.