Ülök a kertemben. Már sötét van, csillagok az égen, és közben hallgatom a tücskök ciripelését. Az utóbbi időben túl sokat harcoltam... önmagammal. Önmagammal, és azzal a világgal, amelyet megteremtettem magamnak, és széthullani látszott. Minél kétségbeesetten kapkodtam a darabok után, annál erőteljesebben esett szét minden. És tehetetlen voltam. Tehetetlen és kétségbeesett. És csak néztem, ahogyan darabokra esik minden. Magával víve mindent... hitet... reményt... kitartást... és az álmaimat. És csak álltam... és néztem... mert nem volt más választásom. 

Ha az ember egyedül él, akkor nincs senki, akit az éjszaka közepén felhívhatna, hogy most nagyon rosszul vagyok. A barátokat már nem illik ilyenkor zavarni. De egy éjjelen eljött az a pillanat, amikor azt éreztem, muszáj beszélnem valakivel, mert lassan elveszítek mindent, ami valaha is számított. Barátnőmet hívtam fel éjek idején, aki ott állt mellettem. Ő is nehéz életszakaszban van, így nem tudott mást tenni, csak sírni... velem... velem, az érzéseinken, az álmainkon, a be nem teljesedett szerelmeinken, az egyedülálló édesanyakénti létezésünkön, és mindazon terheken, amelyeket nap, mint nap cipelünk. ÉS nevettünk... miközben töröltük a könnyeinket, és próbáltunk hitet, és reményt adni a másiknak... ÉS ahogyan lenni szokott megráztunk magunkat, és egy reggelen már úgy ébredtünk... most már minden rendben van! Szépen rendbe tettem a kertem, a házam, az otthonom. Mindent. A belső világomat végre tükrözi a környezetem is... és most itt ülök a kertemben, és hallgatom az éjszaka hangjait. Semmi sem változott, semmi nem oldódott meg... egyszerűen elfogadtam az adott helyzetet... engedem, hogy ami szét akar hullani széthulljon... és majd meglátom, mit kezdhetek a romokkal... egyáltalán kell-e bármit is kezdenem a romokkal. De ideje elfogadnom azt, ami ellen hiába is küzdök. Most béke van bennem... 

A szomszédomban nagy a jövés menés. Sok család lakik itt. Néha egy kicsit zajosak, de olyan igazi olasz család, ahol egy nagy családi összejövetel, minimum 150 főt jelent. Évek óta egymás mellett élünk. Évekkel ezelőtt, amikor mindent feladni készültem, és az öngyilkosság szélén álltam, emlékszem kinn ültem a teraszomon. Akkor jött a hölgy. Kérdezte, hogy hogy vagyok. És én meglepődtem ezen a kérdésen. Hosszú hosszú ideje nem kérdezte ezt akkor már meg tőlem senki, ha meg is kérdezte a válaszra nem volt kíváncsi. És én ott ültem a teraszomon, és ekkor jött ez a hölgy. És várt a válaszomra. Akkor kezdtünk el először igazán és mélyen beszélgetni. Hívő... nagyon hívő család. Állt a kerítésemnél, és csak annyit mondott: "Hidd el, Isten majd erőt ad! Isten mindig itt van veled! Akkor is, ha épp nem ezt érzed!" Én nem tudtam mást tenni csak mosolyogni. ÉS csak annyit kértem Istentől, adjon nekem is ekkora hitet, mint ami ebben a hölgyben van! Adjon nekem is hitet, hogy ne adjam fel! Aztán mindent elkövetett, hogy elvigyen magával egy Istentiszteletre. Mint kiderült a férje lelkész... egy kis közösség lelkésze. ÉS minden szombaton itt álltak a kerítésnél, és próbáltak elvinni Isten házába. De én nem mentem. De ők nem adták fel, nem sértődtek meg, mindig ugyanolyan végtelen hittel és szeretettel vártak rám, minden szombat reggelen. 

A nyárnak köszönhetően nagyon sokszor itt gyűltek össze a kertjükben... tüzet gyújtottak, énekeltek. ÉS én szerettem, szeretem hallgatni a dalaikat. Valahogy annyira mások, mint amiket hallottam eddig. Mindegyik a fényről, a szeretetről szól, egy szebb jövőről... és én szeretem ezeket hallgatni. Tört magyarsággal énekelnek, mégis minden egyes szavukat érteni lehet. A szeretet nyelve. Ezekben az énekekben nincs szó szenvedésről, meg bűnről, a szeretetről, a fényről szólnak. Nyárbúcsúztató igehirdetés... hallgatom a férj szavait. Meghúzom magam a sötétben. Az elmúlt napok eseményei után úgy érzem, én ezt most hallani, hallgatni szeretném. Csak ülök a kertemben... és várom a mondatokat. 

"Amikor még fiatal fiú voltam, feleség, és gyermekek nélkül, esküszöm, hogy nem tudtam, mit is akarok igazán. De azt tudtam, azt éreztem a szívemmel és a lelkemmel, hogy meghalnék, ha csak félig jutnék. Szorgos család sarjaként éltem, mégis tudtam... tudtam, hogy én ennél többre vágyom.  Elrepültem egy másik útra.... a saját utamra.  Meg akartam  igazán ismerni a világot... egy világot, amelyről még azt sem tudtam, létezik-e.  Rengeteg kétségem volt, és minden gondolatom ekörül forgott. De Isten küldött nekem szárnyakat, erőt, hitet.. és elindultam... ráléptem erre az útra... és most itt vagyok. Egy napon elhatároztam, hogy a fájdalmat szabadságra cserélem, a sebeket egy álomra, ami segít, hogy folytassam.... és a sorsomat szerencséssé változtatom... mert nem adom fel! Új szerelemről, új életről álmodoztam... és elindultam a fénybe.... Mert tudtam, mindez vár rám valahol... valahol az utamon... a saját utamon.... "

A tűz ropogott.... az emberek énekeltek... én pedig hallgattam a szavakat... a szavakat, amelyek most nekem is erőt adtak! Annyiszor voltam már életemben reményvesztett.... de ez most valahogyan más volt... más... most csak kellett egy kis erő, hogy összeszedve magam, megint ott állhassak az utamon, menve tovább rajta, nem hátratekintve. 

Igen... nehéz a múlt.. és néha nehéz a jelen. De nincs okom panaszkodni! Én egyébként sem szoktam panaszkodni. Legendás pozitív életszemléletem van, ami néha azért alábbhagy. Néha... de akkor nagyon.... és pár napig nem tettem mást, mint sírtam... és engedtem, hogy feltörjön, előtörjön a múlt... és engedtem, hogy fájjon... De ideje a lehető legnagyobb szeretettel elengedjem ezeket a negatív érzéseket, és ideje megint észrevenni az életem szépségeit, a csodákat... ideje megint látni mindazt a jót, ami körülölel. Néha Isten, sors, Univerzum olyan láthatatlan szépségbe tudja rejteni az erőt adó szavakat. Mint most ... hiszen én csak ültem a kertemben.... és ennyi épp elég volt ahhoz, hogy reményt kapjak, hogy újra higgyek, és újra merjek álmodni! Néha elég egy szó.. és az ember már jobban is érzi magát....