2016. sze 02.

Engedd, hogy szeressenek!

írta: Kata Vank
Engedd, hogy szeressenek!

a_kulcs_Késő este volt. A levegő hűvössége már érzékelteti, hogy bizony beköszöntött az ősz. Szeretem ezeket az estéket. A csillagok az égen, mintha új álmokat, reményeket, és hitet adnának, az éjszaka csendjében csak a tücskök hangját lehet hallani. Ültem a teraszomon. Kiürült az elmém, elcsendesedtek a gondolataim. Átadtam magam a pillanatnak, a pillanat szépségének. Ekkor láttam, hogy megáll a házam előtt. Magam sem tudom, hogyan és miként alakult, hogy barátokká váltunk. Hirtelen és váratlanul érkezett az életembe, és én az ő életébe. Aztán megszerettük egymást, és most már itt vagyunk a másiknak, ha úgy érezzük szükségünk van valakire, aki meghallgat, aki nem ítélkezik, akit bármikor fel lehet hívni, ha úgy érezzük, életünk útján elakadtunk.

Kiszállva autójából, széttárta karját. "Neked már rég aludnod kellene!"- mondta nekem. Az utcai lámpa fényénél láttam az arcán a mosolyát. Leült mellém a teraszon. Egy darabig csak nézett rám, nézett a szemembe. Ez az a nézés, amelynél azt hiszem belelát egészen a lelkem legmélyéig, olyan titkaimat is kifürkészve, amelyeket még önmagam előtt is letagadok.

"Az van, hogy épp ráértem gondolkodni." - szólalt meg a percekig tartó csend után. Vele még a csendet is szerettem. "És nekem, ellentétben veled, jót tesz a gondolkodás! Igazán magasröptű gondolataim támadnak. Az van... bár én nem vagyok spiri... azt meghagyom neked... én élem a racionális, kiszámítható, előre megtervezett életem, és valljuk be, azért valamit, jól csinálok!" - kacsintott.  Pimasz, magabiztos kacsintás volt ez, ami annyiszor, de annyiszor kihozott már a sodromból. De már nem érdekelt. Igen... valóban jól csinált valamit... "Te elfogadod a sorsod? Hiszen állítólag, mi választottuk magunknak ezt az életet... vagyis, akkor neked nem kellene félned, aggódnod semmitől... hiszen Te választottad! Vagy hibáztatsz még bárkit, akárkit ezért az életért, amelyet élsz? De most őszintén? Sikerült teljesen elfogadnod a múltat? A gyerekkorod? A házasságod 15 évét, amelyet bezárva töltöttél, és elzárva a világtól? Őszintén! Sikerült megbocsátanod, és elengedned mindent, vagy csak elnyomtad magadban, mélyen... olyan mélyre, hogy már azt hiszed, soha többé nem fog előtörni? Vagy valóban túl tudtál lépni mindenen? Elfogadni azt, amin már nem tudsz változtatni? Elfogadni a múltat? ÉS megbocsátani mindenkinek? De teljes szívből, szeretettel?" - néztem rá, és nem értettem, mit is akar nekem ezzel mondani. Miért jött el hozzám az éjszaka csendjében, hogy aztán ilyen kérdéseket tegyen fel nekem, akkor, amikor épp nem gondoltam semmire... épp nem fájt semmi... épp nem aggódtam semmin...   De nem kérdeztem tőle most semmit... csendben maradtam, és kíváncsian vártam, mit is szeretne a tudtomra adni. "Az jutott eszembe... társra vágyol... mondod te... de mi van akkor, ha csak Te mondod... de valójában... tudatalatt nem így van? A nagy spirik mondják mindig, hogy bármit meg tudunk teremteni. Ha ez így van, akkor a dolgok, és az energiák jelenlegi állása szerint neked azért nincs társad most, mert valójában nem is akarsz! Hiszen független vagy! 15 hosszú év után, amikor már teljesen elhitették veled, és elhitetted Te magaddal, hogy valójában semmit nem érsz... pár év alatt megtapasztalhattad milyen az a fajta szabadság, amiben most részed van! Mi van akkor, ha valójában félsz attól, hogy elveszíted ezt? Mi van, ha túlzásba viszed a függetlenséget? Mi van, ha bezárkóztál? Mi van, ha valójában, a szíved legmélyén félsz kilépni a jól felépített életed keretéből? Hiszen mindig mindent egyedül oldasz meg, és nem kérsz soha segítséget... vagy, ha lenne segítség, akkor nem fogadod el. Ezt a fene nagy függetlenséget, fel tudnád váltani együttműködéssel? Szeretetteljes együttműködéssel? Vagy már túl régóta vagy egyedül, és már túl régóta oldasz meg mindent egyedül? "

"Mi van akkor, ha azért utasítod el bárki közeledését, függetlenül attól, hogy mit is mondasz... mert félsz attól, hogy megismétlődnek a korábban megtapasztalt fájdalmas élmények? Volt egy pár fájdalmas történés. A legutóbbi nem is olyan régen. Hiszen épp Te mondtad, hogy hirtelen újra a házasságodban találtad magad, ahol Te nem számítottál semmit, és a férfi elvárta, hogy mindenben hozzá igazodj! Én nem tudom... csak kérdezem! " - elhallgatott. Én pedig csak néztem rá. Talán pár nappal ezelőtt még a torkának ugrottam volna, hogy ki vagy Te, hogy az éjszaka csendjében idegyere, és számon kérj az életemért, a döntéseimért, a párkapcsolataimért. De most csak néztem őt... és komolyan gondolkodni kezdtem a szavain. 

"Mi van akkor, ha valójában, talán nem is tudatosan, de tudatlatt félelemből és védekezésből kialakítottál egy olyan személyiséget, amelyhez nehéz közel kerülni? Mi van ilyenkor?"

Nem tudtam rá válaszolni, és nem is akartam. Váratlanul értek a szavai. Nagyon váratlanul. És a nekem szegezett kérdéseire sem voltam felkészülve. Csak néztem őt... egy igaz barátomat. És komolyan megérintettek a gondolatai. A gondolatai, amelyek most nagyon is hozzám szóltak. És a szívem és a lelkem azt érezte... mi van akkor, ha igaza van? Némán ültem, és néztem őt... ő pedig engem. A kezembe adott egy üveg vizet. "Programozott víz!" Az üvegre rá volt írva: "ENGEDD, HOGY SZERESSENEK!"

Megöleltem őt, a csillagok alatt, az éjszaka csendjében, és végtelen hálát éreztem, amiért van ő nekem. És azt hiszem, ideje komolyan elgondolkodnom a szavain. Mert mi van akkor, ha tényleg igaza van?    

Szólj hozzá

élet szerelem szenvedés szeretet érzések bizalom őszinteség önbizalom