Beköszöntött az ősz... elkezdődött az iskola. És elkezdődtek a rutinszerű hétköznapok. A korán kelés, a kötött programok... mindaz, amitől, ha csak pár hónap erejéig is, de megszabadulhattunk. Élvezve a szabadságot, az "azt csinálok, amit akarok" életérzést. Ennek most vége. Ha van kedvünk, ha nincs fel kell kelnünk, a gyermeknek tanulnia kell.... minden olyan szükséges... muszáj... kell. Ennek ellenére a lehető legtöbb örömöt próbálom becserkészni a hétköznapokba, ezáltal könnyebbé és szebbé válhasson mindaz, ami KELL!

Egy kedves barátom hívott, ha lehetőségem és időm engedi menjek el egy vonatjegyért az egyik pályaudvarra. Nem szeretek vezetni a városban, nem szeretek parkolni. Nálam épp ezért már az indulás is stresszel jár, de úgy gondoltam, megteszem a kedvéért. Időmbe épp belefért. A nagy parkolóhely keresési izgalmak hamar véget értek, és még önmagamat is meglepve profin, másodpercek alatt beálltam a számmora fenntartott helyre. Örültem... ezen azon apró örömök, amelyek szebbé teszik az ember napját. Néha még magam is meglepem. Mosolyogva indultam a jegypénztárak felé. Az emberek néztek rám.. és látszott rajtuk, nem értik a mosolyom. Ahogy beléptem a pályaudvar területére olyan fullasztó érzés jött rám. Mintha évszázadokat sétáltam volna vissza az időbe. Kosz, mocsok, hajléktalanok mindenütt. És bűz.... mérhetetlen bűz. Egy másodperece átfutott a gondolataimon, hogy vajon egy külföldi, aki nem ismeri hazánkat, miként vélekedhet ezen állapotokról? Vajon hosszú távú következtetéseket von le? Talán azt hiszi, az egész ország ilyen?  Mély szomorúság hangulata vetítődik az egyébként csodálatos helyre. Olyan reményvesztettnek tűnik minden. És én csak egy ajtón léptem be... és minden annyira más lett. Még a nap fénye sem szökik be a sötét peronok közé. 

Beálltam a jegypénztárba. A mellettem lévő ablaknál egy hölgy állt, négy gyerekkel. Ahogy álltam és vártam, hogy végre elvihessem, amiért jöttem, azt vettem észre, hogy kezdek ideges lenni. A gyerekek nagyon neveletlenül viselkedtek, egy másodpercre sem maradtak csendben, visítottak, sikítottak, verekedtek, veszekedtek. Az anyuka próbált rendet tartani közöttük, de teljesen reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Ilyenkor mindig annyi hálát érzek Isten, sors, Univerzum irányába... én a lányommal megbeszélésre, üzleti tárgyalásokra is elmehettem... olyan jó gyermek volt. Már zsongott az én fejem is. Az anyuka halk szavúan próbálta terelni a csemetéket. Közben a sor egyre csak nőtt és nőtt. Ekkor a sorból valaki kiabálni kezdett: "Mocskos bevándorló! Szemét alja népség!" Számomra csak ekkor tűnt fel, hogy a hölgy fején kendő volt. ÉS akkor jutott eszembe, hogy az idáig vezető úton hány olyan kék plakátot láttam, amely a bevándorlókról, vagy ellenük szól.... hiszen közeleg a népszavazás. Ahogyan egy ember elkezdte a többi is csatlakozott hozzá. Másodperceken belül lincshangulat alakult ki. Én csak csendben vártam, és reméltem  minél hamarabb elmehetek innen. Félni kezdtem. A gyermekek, akik eddig kezelhetetlenül viselkedtek, most csendben maradtak, kikerekítették a szemeiket, és nézték a felnőtteket. Nézték őket, hallgatták a szidalmaikat, és látszott rajtuk, hogy nem értenek semmit. Próbáltam megkérni a hozzám közelállókat, hogy fejezzék be. Ekkor egy férfi meglökött hátulról. Nem voltam felkészülve erre, és elvesztettem az egyensúlyom, majdnem elestem. Még időben meg tudtam kapaszkodni. "Te pedig mocskos bevándorló párti vagy!" A biztonsági őr távolról szemlélte az eseményeket. Olaj volt a tűzre a mondatom. A hölgyet még hangosabban kezdték szidni, és most már engem is támadtak. A gyerekek sírva fakadtak, de ez sem hatott meg senkit. Nők is álltak a sorban, a párjuk mellett, akik habzó szájjal mocskos bevándorlóztak. A nők  csendben, lesütött szemmel álltak férjeik, vagy barátjaik mellett. A biztonsági őr megfelelő távolságból szemlélte az eseményeket. 

A hölgy, aki eddig egy szót sem szólt, még csak a tömegre sem emelte a tekintetét, egyszer csak hátrafordult és üvölteni kezdett: "RÁKOS VAGYOK, NEM BEVÁNDORLÓ!" Könnyek gördültek le arcán, a gyermekek csendben voltak. Erre a  mondatra hirtelen mélységes csend támadt. De csak egyetlen másodperc erejéig. A tömeg utána ugyanúgy folytatta a mocskos bevándorló szidalmakat... csak már nem a hölgynek címezve. Én pedig álltam megdöbbenve, és néztem az embereket. Néztem őket, és nem értettem ezt a mérhetetlen dühöt, gyűlöletet, amely áradt belőlük egy védtelen asszony iránt.... aki beteg... halálos beteg... és ezért volt kendő a fején... 

Egy történet a 21.század Magyarországáról... egy történet egy beteg édesanyáról... egy történet a gyűlöletről....