Menekülni, menni akartam. El... bárhová... akárhová... csak el onnan, akol voltam. El az életemből, elmenni a férjemtől.. mert nem bírtam tovább. Nem bírtam az óránkénti ellenőrzést... nem bírtam a folyamatos bántalmazást, a lelki terrort... nem bírtam, hogy csak és kizárólag azt tehettem, amit ő engedélyezett.  Levegőt akartam! Szabadságot! Nyugalmat! Megnyugvást! Addigra már semmi önbizalmam, semmi erőm nem volt... legalábbis én azt hittem. Hányszor, de hányszor gondoltam arra, hogy majd egyszer csak érkezni fog valaki, aki egy szempillantás alatt kirángat ebből a földi pokolból! Megmentőre vágytam... mert abban a hitben voltam, hogy én nem tudom megmenteni saját magam. 

Egy szombati nap volt. Három nap alatt a folyamatos félelem és stressz miatt nyolc kilót fogytam. Álltam a teraszomon, és arra gondoltam, nem bírom tovább.... be kell fejezzem. Ha nem tudok másképp megszabadulni, akkor megölöm magam... és végre szabad lehetek. Elég volt mindenből! Elég volt az életből! Hiszen az nem is élet volt. Csak létezés... túlélés.... de a túlélő ösztönöm elhagyott. Elvittem a gyermekemet egy születésnapi zsúrra, és arra gondoltam, hazafelé megállok a vonatsíneken... előbb utóbb majd csak érkezik egy vonat. Egy barátnőm lendített át akkor ezen. Nem álltam meg a síneken... már nem akartam a vonatot sem... talán még élni sem igazán, de maradt annyi erőm, vagy összeszedtem magam annyira, hogy azon a napon, ott és akkor még ne adjam fel. Nem tudtam mi lesz...és nem tudtam hogyan tovább... de életben maradtam, sőt talán már a halált sem akartam. 

Érkezett egy üzenet... a semmiből.... "Mi a baj?" Egy férfi volt... egy férfi, aki akkor beszélgetni kezdett velem, aki aztán találkozni szeretett volna velem... akiről aztán azt hittem, Ő az a megmentő, akire mindig is vágytam. Aki belépett az életembe. Akkor még nem láttam, csak a későbbiekben értettem meg, hogy ugyanazokat a történeteket, történéseket játszottam újra és újra ... csak a díszlet és a szereposztás volt más. Édesanyám mellől megmentett a nővérem, és elindultam még lejjebb a lejtőn. A nővéremtől megmentett a férjem, és onnantól kezdve nem volt megállás, eljutottam saját életem poklának leges legmélyebb bugyraiba, ahonnan azt hittem, nincs kiút. És mindezek ellenére azt hittem, abban reménykedtem, majd megint jön egy megmentő! Mert nem hittem magamban. 

És a megmentő színre lépett. Talpig páncélban, fehér lovon.... és azt gondoltam, innentől kezdve egyenes út vezet majd egy szebb élet irányába... egy szebb élet felé. De csak még mélyebbre kerültem a süllyesztőben, még mélyebbre, pedig már akkor azt hittem, ennél lejjebb nincs. Még több szenvedés, megaláztatás, rettegés, félelem.... a helyzettől... hogy kiderül.... Sosem felejtem el a szavakat: "Itt állok melletted, vezetni foglak a sötétben... fogni fogom a kezed, és soha nem engedem el." És én hittem. Hittem, mert ezt kellett tegyem. Az egyik óránkénti ellenőrzés során, amelyet férjem ejtett meg, közöltem vele, hogy nem akarom őt látni többé, nem akarok hozzá tartozni! Elegem van ebből az egészből! Elmegyek! De ő nem vette komolyan. Hóbortos tettemnek tekintette, hiszen addigra már annyira a szolgálójává tett, hogy tudta, vagy azt hitte rólam, úgysem teszem ezt meg, hogy elsétálok tőle, mellőle.... hiszen biztos volt benne, hogy olyan mértékben tette a létezésemet függővé az övétől, hogy már nincsenek önálló gondolataim, önálló tetteim. Aztán a nagy beolvasás után pár nappal azt vettem észre...a megmentő, a páncélos lovag nincs sehol. Eltűnt, mintha sosem létezett volna. És én ott maradtam egyedül. Elveszítettem az utolsó reményemet a szabadulásra. Maradnom kellett a régi életemben.... romokban, összetörve, fájdalommal telve. Az amúgy is halott lelkem darabokra hullott. Csalódnom kellett a megmentőbe, az új élet álmába, és csalódnom a szerelembe. A férjem végképp nyeregben érezhette magát... minden valaha volt ellenállásom, vágyam megszűnt.... ennyi volt.... meghaltam... ha a szó nem is fizikai értelmében. ÉS amikor azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, érkezett a kegyelemdöfés. 

Ha az ember nem veszi észre az apró jeleket, vagy nem akar róluk tudomást venni, az élet, Isten, sors, Univerzum... nevezzük bárminek úgy szájba vágja, hogy letérdel. Én ezt tettem. 

Hónapokon keresztül reménykedtem, hogy az én nagy szerelmem visszatér majd hozzám. Ráébred tévedésére, és mi élünk boldogan, míg meg nem halunk. Ültem a gép előtt.... és megjelent egy üzenet a monitoromon. Nem tudom, hogyan és miként... de egyszer csak ott volt előttem. Ez volt számomra  a kegyelemdöfés. A testvérem és életem nagy szerelme nevettek rajtam, beszélték ki a dolgaimat egymással. És beszélgettek arról, hogy az én nagy szerelmem a testvérem lakásába költözi az új szerelmével. És én álltam és olvastam a sorokat, és őrjöngtem. Elárult a testvérem, és még élvezte is. Sosem fogom elfelejteni a szavaikat, sosem fogom elfelejteni mennyire is jól érezték magukat ők ketten ebben a helyzetben. És én csak ültem a gép előtt.... Az égiek úgy szájon vágtak, hogy megtérdeltem... letérdeltem... és ez volt a legjobb, ami történhetett velem. Ez volt a legjobb.

Mert ebben a pillanatban megadtam magam a sorsomnak, ebben a pillanatban már nem volt erőm árral szemben úszni. Elfogyott minden erőm. És választhattam. Vagy hagyom, hogy a férjem továbbra is terrorizáljon, megalázzon, magához láncoljon, és engedem, hogy a testvérem a hátam mögött remekül szórakozzon az én életem nyomorán, és a férfi iránt érzett szerelmemen, vagy várok továbbra is megmentőkre, vagy végre összeszedem minden erőmet, energiámat, és önmagamért, a lányomért elindulok az életbe... egy saját életbe.... ahol nem a megalázás, a kihasználás, a bántalmazás lesz a részem. És én ezt tettem. Magam sem tudom, honnan volt hozzá bátorságom. Magam sem tudom, honnan volt az erő. De egyszer csak elindultam. Megfogtam a kislányom kezét, és a kiskutyámat, és elindultunk az ismeretlenbe, egy szebb élet irányába, egy szebb jövő felé. ÉS azt vettem észre a sok küzdelem meghozza gyümölcsét. Azt vettem észre, minden egyre szebb, és minden egyre jobb. Csak mi hárman voltunk. A kislányom, a kiskutyám és én. És megmentettem magam. Végre nem másoktól vártam ezt. Végre nem helyeztem le mások kezébe az életem, hogy rendelkezz velem, légy a parancsolóm, tégy velem azt, amit szeretnél. Hanem lett saját életem, lett erőm! Lett miért élnem! És minden, ami velem történt, már a múlt. Még van, hogy fájnak a sebek, előjönnek az emlékek, de már van életem! 

Egy nagy pillanata volt létezésemnek, amikor végre szembefordulhattam azzal az emberrel, aki az évek alatt annyi aljasságot megtett velem. Elegem lett a menekülésből, elegem lett a rettegésből. És éltemben először nem megalázkodtam, nem bocsánatért esedeztem. Egyszerűen megmondtam neki, hogy soha többé nincs felettem hatalma! Megmondtam neki, hogy el akarok válni, és el is fogok válni! Megmondtam neki, hogy VÉGE! Az elején még erről is azt hitte, csak próbálkozás.... Megpróbált erőszakkal rábírni a maradásra, aztán, amikor ez nem sikerült neki, akkor édesgetéssel próbálkozott. De minden egyes alkalommal érezte az erőt, ami bennem volt. Minden egyes alkalommal érezte, hogy már nincs hatalma felettem. És így már nem akart. Mert már nem voltam számára érdekes. Valószínűleg megy, és keres, majd egy másik elveszett lelket, akit ugyanúgy a képére formálhat. Abban a pillanatban, amikor rájött, hogy már nem félek tőle, amikor rádöbbent, hogy elveszítette a hatalmát felettem, már nem akart engem. Mert számára az a fontos, hogy valakit birtokolhasson, az uralma alatt tarthasson.

15 átrettegett év után mondanám, hogy könnyen ment. Nagyon is könnyen. A sok fenyegetés, amit kaptam, semmivé foszlott. Mert ezek csak szavak voltak. Az ő szavai... a félelem szavai... Elvesztette felettem a hatalmat, és érezve az erőmet, tudta, hogy nem fog visszaszerezni. Ő nem harcolni akart, ő uralkodni! És felettem már nem tudott.

Elvesztettem mindent, hátrahagytam mindent, ami a régi életem volt. Semmi nem maradt a 15 évből, semmi.... mert elvett mindent... pénzt, házat, autót.... viszont meghagyta azt, ami nekem a legdrágább ebben az életben: a KISLÁNYOMAT! 

Elvesztettem mindent... mégis így két év távlatából elmondhatom... ennek a játszmának mégiscsak én lettem a nyertese! Elvesztettem valamit, és nyertem egy életet! Ennél többet nem is kívánhattam volna!