2016. sze 10.

A második legkeresettebb bűnöző élettársa voltam....

írta: Kata Vank
A második legkeresettebb bűnöző élettársa voltam....

rabság A hétköznap a piacokon mindig rejteget valami bájt, szépséget. Ilyenkor nincsenek tömött sorok, ideges emberek. Meghallgathatsz a zöldségesnél állás közben egy két receptet, akár le is írhatod, hiszen mindenki így cselekszik a sorban, beszélgethetsz az előtted állóval, aki azért vesz piros színű paprikát, mert a fia csalamádét szeretne, abban pedig a pirosabb szín mutat jól. Ilyenkor egy kicsit szerethető lesz a társadalom, szerethetőek lesznek az emberek. A hentessel jókat lehet nevetni, amikor kéred tőle az ebédnek valót.

Későre járt már, mégis úgy gondoltam, beugrok a helyi piacra, hogy elkerülhessem a szombati tumultust. A szabad parkolóhelyek száma jelezte, hamarosan bezárnak az üzletek, a megfáradt kereskedők pihenni térnek, hogy holnap hajnalban ismét mosolyogva, és kedvesen szolgálhassák ki a vevőket. Pillanatok alatt bevásároltam. Már haladtam felfelé a lépcsőn, amikor nagy nevetésre lettem figyelmes. Anya és lánya nevettek a mai napjukon. Édesanyán bár látszott, hogy fáradt, mégis olyan lelkesen beszélgetett, bohóckodott a gyermekével. Mintha magunkat láttam volna a kislányommal. Az ifjú hölgy még szeretett volna megnézni valamit. A hölgyön látszott, hogy már szeretne otthon lenni, de mosolyogva beleegyezett: "A kocsinál várlak!" - mondta a lányának. Tekintetünk találkozott, óhatatlanul mosolyogtam én is. Jó látni ezeket a pillanatokat. Immár az egyedül maradt anyukával közösen tettük meg az utat a tetőtéri parkolóhoz. "Imádom ezt a csajt!" - fordult felém az édesanya. "Pedig nagyon nehéz életet hagytunk magunk mögött. Tele titkokkal, félelmekkel, és rettegéssel." Szerettem volna otthon megölelni a gyermekem, megbeszélni vele a napját, hozzábújni, de a hölgy olyan kedvesen, egyáltalán nem tolakodóan beszélt hozzám. Gondoltam pár percen már nem múlik, a kislánya hamarosan úgyis csatlakozik hozzánk, és akkor mindannyian elindulhatunk otthonunkba.

"18 éves fiatal lány voltam. Nem éltem társadalmi életet, leginkább az otthonom négy fala között léteztem. Barátaim nem nagyon voltak, épphogy kijártam az iskolát. Munkát kerestem, mert kellett a pénz. Egy lakás egyik szobáját béreltem, a szüleimmel már réges régen nem tartottam a kapcsolatot. Egyedül voltam, mint a kisujjam. Egyedül... és elveszetten a világban, magányosan. Elindultam egy állásinterjúra. Sápadt voltam, hiszen napfény alig érte bőrömet.... sápadt, depressziós, reményvesztett. Ekkor az úton haladva megszólított valaki. "Eljönnél velem ebédelni?" Engem nem szerettek a férfiak. Én nem az a típus voltam, akit csak úgy leszólítottak. Igazából előtte nem is volt fiú az életembe. Én soha nem jártam senkivel. Igazi penészvirág voltam. 18 évesen megkeseredve, álmok és kilátások, remény nélkül éltem az életem. ÉS akkor ott állt egy férfi, aki engem szólított le. Végül olyan kedves volt, hogy beadtam a derekam. A megismerkedésünk után három nappal hozzá költöztem. A bérelt szobából kidobott a tulajdonos, állásom nem volt, hogy új lehetőség után nézzek. Sírva mondtam neki, hogy nincs hová menjek, még a ruháim is vizesek voltak, mert akkor járt le a mosógép, de már nem tudtam kiteregetni azokat. A férfi, akiről  azt hittem, hogy az álmaimban létező nagy szerelem, annyit mondott a telefonba:" Tíz perc és ott vagyok érted!" Majd pár perce rá, megint ő keresett: "15, mert elmegyek venni ruhaszárítót!" Szívem hevesen dobogott. Akkor végleg elhittem, hogy ez az az igazi hollywoodi filmbe illő nagy szerelem. Beléptünk otthonának ajtaján, a bejárati ajtóval szemben ott állt a szárító bontatlan csomagolásban. "Isten hozott! Vagy én?" - fordult felém. Azt nem tudom, hogy szerelmet éreztem, vagy csak a kényszer miatt maradtam. Már nem tudom. Nem tudom, hogy valódi érzéseim voltak irányába, vagy csak nem volt más választásom ezért szerettem, azt hittem, hogy szeretem."

"Onnantól kezdve minden olyan szépen működött kettőnk között. Egészen addig, amíg azt tettem, és úgy, ahogyan ő mondta." - ismerős élethelyzet... nagyon is ismerős. "Aztán megtanultam, hogy úgy tegyek, hogy neki jó legyen. Mert akkor békesség volt otthon, és én békességet akartam a családomban. Úgy nőttem fel, hogy a szüleim állandóan veszekedtek, ezért is jöttem el otthonról. És én már nem akartam veszekedést.   Inkább csendben voltam, megtanultam hallgatni. Voltak jelek. Igen... voltak. Például, hogy neki nem voltak barátai. Két ember volt vele napi kapcsolatban, két kigyúrt, tetovált, kopasz figura. Sosem beszéltek előttem, mindig félrevonultak. Én nem dolgoztam, ezért időm nagy részét a lakásban töltöttem. Nem esett nehezemre, hiszen előtte is így éltem. Csak akkor nem volt senki, aki hazatért volna hozzám este. Most már volt. Aztán érkeztek a figyelmeztető jelek, de annyira vak voltam. Reménytelennek hittem az életem, és azt gondoltam ő a megváltás a boldog létezésbe. Egyik nap, amikor kiugrottam a boltba, már nem tudtam bemenni a lakásba.  Két perc múlva megjelent a férfi, és csak annyit mondott, elköltöztünk, mert már nem jó kettőnknek ez a lakás. Nem értettem, hogy mi baja van, hiszen nagyon otthonossá tettem, de ha nem, hát nem. Kérdezni már nem mertem, mert tudtam, ha szólok egy szót is hatalmas veszekedés lesz, esetleg kidob az életéből, és én akkor tényleg hajléktalan leszek. Így mentem vele... vitt magával. Én pedig nem kérdeztem, nem ellenkeztem. Követtem őt... hűségesen... akárhová. A következő évek is így teltek. Néha, egy váratlan pillanatban költöztünk. És én soha nem kérdeztem, miért. Egyedül voltam a világban, barátim nem voltak, szüleimmel nem beszéltem, így miután nekem csak ő volt, így csendben, némán mentem vele. Bárhová, akárhová, kérdések nélkül. Aztán kiderült, hogy babát várok. Boldogok voltunk. Addigra megélhetési nehézségeink mindennapossá váltak. Csak költöztünk, és költöztünk, bevételem nekem nem volt, én teljesen elzárkózva éltem a világban, ő néha hozott haza pénzt, de a legtöbbször nem. Aztán történt valami, és azt vettem észre, végre rendeződik az életünk. Akkor már hosszabb ideig laktunk egy helyen, neki lett "normális" bevétele. Sosem kérdeztem honnan. Ő azért arra figyelt, hogy mindig elejtsen egy két információt a munkájáról, olyan csodálatos történeteket mesélt, milyen jól is érzi magát a munkahelyén, a kollégáiról... mindenről. A terhes gondozásra egyedül mentem mindig... de nekem ez sem volt gyanús. Ő dolgozik, végre van miből megélnünk, végre van rendes otthon ahol élhetünk. Boldog voltam, hiszen egy egészséges kislány szíve dobogott az én szívem alatt."

"A szülés sok komplikációval ugyan, de szerencsésen lezajlott. A kislányom egészségesen láttam meg a napvilágot. Az sem zavart, hogy nem volt jelen a szülésnél, és csak beugrott meglátogatni minket. Sosem maradt túl sokáig. Sosem. Aztán hazatértünk, és éltük az életünket. A gyámügy felszólított, hogy rendezzem a gyermekem ügyét, hiszen nem volt apasági nyilatkozat. Annyit kért a kedves, hogy majd ő elintézi, és pár nap múlva már ott volt ama születési anyakönyvi kivonat, amelyben már az édesapa neve is szerepelt. Nagyon nehéz volt egy újszülött babával egyedül. Nekem nem voltak emberi kapcsolataim, csak a védőnő és a gyerekorvos jelentette számomra azt, hogy élnek még a földön emberek. Sikerült vennünk egy saját házat, amelyet felújítottunk. Vidéken volt eme házikó. Annak az évnek a karácsonya, mintha már jelezni akarta volna nekem, hogy valami nagy baj van. A gyermeknek szánt ajándékoktól a kislány félt, akkor három éves lehetett a picikém. Nem volt meghitt karácsony. Ideges, feszült karácsony volt. Sosem fogom elfelejteni azon sötét érzéseket, amelyek akkor kerítettek hatalmába. Gyermekem apja mindig kikapcsolta a telefont, ha otthon volt, csak némán ült és bámult maga elé, de nem mondott semmit. Próbáltam kérdezni, puhatolózni, hogy mi a baj, de soha nem válaszolt. A telefonra is csak annyit mondott, ünnepek vannak, hagyják őt békén. Aztán egy januári napon tévét néztem. Épp a Fókusz ment. Sosem fogom elfelejteni a műsorvezető szavait: "A most következő fiatalembert, már évek óta keresi a rendőrség. Utolsó reményük a nyilvánosság." Akkor hozták nyilvánosságra a TOP100-as bűnözői listát, amelyen az én kedvesem a második helyen szerepelt! Csak álltam a tévé előtt és összedőlt a világ! Értelmét nyerte minden. A sok költözés, az elzárkózás.... minden. Ő csak annyit mondott nekem:"Téged akartalak megvédeni, hogy ne idegeskedj ezen!" Ennyi volt. Pár pillanat múlva a rendőrség ránk törte az ajtót, és őt elvitték. Utána tudtam meg a viselt dolgait, és az igazi nevét is! Bizony! Éveken át együtt éltem valakivel,  akiről aztán kiderült még a valódi nevét sem tudtam. A következő három hónapra nem emlékszem. Nevek, hangok, érzések, illatok maradtak bennem, és az, hogy valahogy elláttam a kislányomat... de semmi más. Ötven kilót fogytam, bár a szülés után volt miből, úgyhogy ezt annyira nem bánom. Már majdnem 100 kiló voltam akkoriban. Rohadt nehéz évek következtek. Rohadt nehéz évek, de hála Istennek ott volt nekem a kislányom, akiért össze kellett szednem magam, akiért életben kellett maradnom, és akiért fel kellett építsek egy életet.... egy saját életet. Elveszítettem mindent. Otthont, autót.... életet.... Ez már sok sok évvel ezelőtt történt. ÉS most itt vagyok. Lassan lassan meggyógyultam, kigyógyultam, és elkezdtem hinni újra az életben, az élet szépségében, a csodákban, és önmagamban! Hosszú volt az út, nagyon hosszú! De túléltem!" - Ekkor megjelent a kislány egy karkötővel. A hölgytől elköszöntem, és elindultunk mindannyian vissza az életünkbe. 

Életek, élethelyzetek. Az autómban eszembe jutott Ian Maclaren író gondolata: "Légy kedves, mert mindenki, akivel találkozol, kemény csatát vív." Kemény csaták bizony. Nagyon kemények. A legtöbben cipelünk egy múltat.... egy múltat, amely fájdalmat okozott nekünk, ami oly sokszor összetört bennünket. De még itt vagyunk, élünk, és hiszünk! Hiszünk az életben, az élet szépségében, a csodákban, és hiszünk a boldogságban! 

 

Szólj hozzá

célok agresszió fájdalom félelem remény szeretet múlt érzések őszinteség kitartás feladás édesanya