Fáradtan ébredtem. Pár napja valahogy így vagyok ezzel. Kicsit túl aggódtam az életem, a létezésem. Valahogy beleragadtam a mókuskerékbe... foglyul ejtett a szürkeség... és nem akart elereszteni. A lelkem jelezte, ideje megpihenjek, ideje felhagyjak a folyamatos idegeskedéssel, a félelmeimmel, az aggódással. Eddig így éltem... de pár hete történt valami, magam sem tudom, mi , és eluralkodtak rajtam eme érzések.

Hallgattam a közlekedési híreket. "Gyalogos gázolás a.... " már ki is kapcsoltam a rádiót. Messze történt attól, ahová tartok, nem befolyásol a közlekedésben. Még kértem Istent, sorsot, Univerzumot, küldjön segítőket a helyszínre, elmondtam egy áldást, és kértem, történjen minden a lélek akarata szerint. ÉS már nem is foglalkoztam a kérdéssel tovább. 

Már későre járt az idő. Ez a nap is letelt, mint az összes többi. Pihenek.. sokat... nincs erőm, elfogyott az erőm. Valaki azt mondta nekem a szépet és a jót is tudni kell elfogadni. Már nem kell harcoljak, már nem kell túléljek... és a szervezem most döntött úgy, rákényszerít arra, hogy foglalkozzam egy kicsit magammal is. Elég jó a rábeszélőkéje, az már egyszer biztos. Csengett a telefonom. A csengőhang szinte belesikított az éjszaka csendjébe. Valamiért a szívem hevesebben kezdett dobogni. Próbáltam jókedvvel beleszólni a telefonba. "Apukánál beállt az agyhalál. Be kellene jönnöd hozzá elbúcsúzni!" Hirtelen fel sem fogtam a szavakat. "Apuka" "Agyhalál" "Búcsú" A hang a vonal túlsó végén végtelen szomorú, ugyanakkor nagyon nyugodt volt. Pár perccel később megállt a házamnál. Rohantam hozzá. Ezer és egy kérdésem lett volna... Mi történt? Hogyan? És legfőképpen, miért? Vagy talán csak annyit akartam hallani: "Bocs... egy rossz vicc volt az egész!" Amikor megláttam az arcát, tudtam, hogy nem tréfált. Éveket öregedett, fáradt volt, és szemei elveszítették azt a fényt, amely egészen eddig a pillanatig ott csillogott bennünk. Csendben voltunk az úton. Néma csend volt körülöttünk. Barátok vagyunk... igen barátok... és most itt ülök az én igaz barátom kocsijába, és megyek, hogy elbúcsúzhassak attól az embertől, aki lassan egy évtizede megmentette az életem. Pár hónapja tart csak a mi barátságunk... még mi magunk sem akartuk elhinni, hogy kialakult közöttünk ez a kötődés. Két különböző világ, két egymástól teljesen eltérő személyisége vagyunk, és mégis megszerettük egymást, megtanultuk elviselni egymást... és lehullottak a talán soha nem is létezett világok falai. Az ő családja valahogy az enyémmé is vált. Elfogadtak, megszerettek, én pedig a kezdeti félelmek után, elfogadtam, hogy ők szeretnek, hogy fontos vagyok nekik. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor tíz év után ismét találkozhattam azzal az orvossal, aki megmentette az életem. Aztán sok sok átbeszélgetett óra következett, és szépen csendben csak azt vettem észre, fontosak nekem... olyan, mintha a soha nem is létezett családom mellé, vagy helyett, most kaptam volna az élettől egy lehetőséget arra, hogy megtapasztalhassam, megtudhassam, milyen az, család.

 És most itt ülök a fiú mellett, és rohanunk a kórházba.... elbúcsúzni... nem értem.... nem értem, hogyan történhetett... nem értem.... de nem akarom őt terhelni a kérdéseimmel... nem akarok neki még nagyobb fájdalmat okozni. Nem nézek rá. Csak bámulok ki az ablakon, miközben próbálom visszatartani a könnyeimet. "Elütötték a zebrán.... reggel... " - szakította meg a szinte már nyomasztó csendet. Akkor tudatosult bennem, hogy ezt hallhattam a hírekben. De eszembe sem jutott, hogy félnem, vagy aggódnom kellene. "Futni ment... minden reggel fut. A sofőr nem látta. Ennyi volt." - hangja elcsuklott. Megszorítottam a kezét.

Rohantam utána, mentünk a lépcsőkön. Nem tudom, merre jártunk, szaladtunk. A váróban ott volt az édesanyja. Átöleltem őt. Szemei kisírtak voltak, de olyan végtelen méltóság áradt ebből a pici, apró, törékeny hölgyből. Felvettem valami zöld köpenyt, és a cipőmre is valamit. Igazából fel sem fogtam mi folyik körülöttem. Semmit nem érzékeltem a külvilágból. Éreztem, ahogy a könnyeim végig gördülnek az arcomon. Beléptem a szobába. Mintha egy világ kapuját léptem volna át. Hallottam a gépek hangját. Néztem őt. Olyan békés volt, mintha csak aludt volna. Közelebb léptem hozzá. Beleakadtam valami vezetékbe. Kiszabadítottam a magam a lehető legnagyobb óvatossággal. Megszorítottam a kezét.... és csak potyogtak a könnyeim. Agyhalott volt... állítólag már csak a teste volt ott abban az ágyban... a lelke már rég elment. A gépek azért tartották még életben, mert szerveire szükség volt. Néztem őt... nem szóltam, csak magamban kértem, ébredjen fel végre! Nevessen egy jót azon, hogy megtréfált minket! Ébredjen fel! Próbáltam tartani magam. De nagyon nehezen ment. Ekkor odalépett valaki hozzám, megfogta a vállam. Mennem kellett. Elbúcsúztam. Megköszöntem neki az életet, az életem, és mindazt, amit az utóbbi pár hónapban adott nekem. De csak némán, magamban mondtam el szavaimat. Nem akartam megtörni a csendet. Még az ajtóból visszanéztem rá. Emlékeimben nem ezt a képet szerettem volna megőrizni róla, de ott abban a pillanatban azt éreztem meg kell forduljak. Mintha az ágya mellett állt volna.... újra egészségesen, ereje teljében... és  mosolygott. Elbúcsúzott. Tudom... az orvostudomány jelenlegi állása szerint ez lehetetlen... de én tudom, hogy ő akkor ott volt. Ha nem is ő, a lelke, és elköszönt tőlem. Mintha azt akarta volna mondani, ne sírj, hiszen minden rendben. Kiléptem a váróba. 

Csak hangfoszlányok jutottak el hozzám. Még életében felajánlotta a szerveit. Egészséges volt, sportolt, odafigyelt az étkezésére, soha nem volt beteg, és egész életében más sem tett, mint másokon segített, és most ezt teszi halálával is. Ki tudja, talán még ő maga sem számolta az általa megmentett életek számát.  Ránéztem a barátomra, ránéztem a feleségére. Én csak egy végtelenül jó embert veszítettem el, ők egy apát, egy férjet.... és minden tervüket, álmukat, vágyukat. Mégis erősek voltak, sokkal erősebbek, mint én. Kimentem a folyosóra. Azt éreztem megfulladok. Utánam jött a barátom. Ránéztem. Nem akartam felzaklatni, de óhatatlanul kicsúszott a számon: "Ébresszük fel, hiszen csak alszik!" És ekkor kitört belőlem a zokogó sírás. Ő átölelt, és már együtt sírtunk. Vége.... de a szerveivel esélyt adott másoknak az életre! 

A folyosón egyfolytában az járt a gondolataimban. Egy telefonhívás... semmi több... és mégis sok sok ember élete megváltozott. Nekünk egy telefonhívás a halált jelentette.... és lesznek telefonhívások, talán nem is oly soká, amik másoknak az életet fogják jelenteni... egy új szívet, egy új vesét, egy új májat... Csak egy telefonhívás.

Különleges éjszaka... nagyon különleges.... Mi elveszítettünk valakit, mások pedig egy új életet kaptak ajándékba. Egy önzetlen, végtelenül kedves, boldog, kiegyensúlyozott ember volt ő. Mégis gondolt arra, ha mennie kell, akkor még segíthessen. Hiszen számára orvosnak lenni nem munka volt.... neki ez volt a hivatása. Nyugodjon békében.