Elakadtam a bürokrácia útvesztőjében. Végső megoldásként a belvárosba kellett menjek, hátha ott orvosolni tudják a megoldandó feladatomat. Sosem megyek a városba kocsival. Leteszem az autóm egy P+R parkolóba, aztán irány a metró. Most is így tettem. Bár kora délelőtt volt, meglepett a tömeg. Azt hittem ilyenkor az emberek többsége dolgozik. A végállomáson való felszállás egyik nagy előnye, hogy még lelhet az ember ülőhelyet. Egy idős hölgy mellett foglaltam helyet. Gyönyörű frizurája, sminkje, és kis kosztümjével úgy festett, mint egy igazi angol kisasszony. Szép volt, bár arcán nyomot hagytak az évek. Elég elveszettnek tűnhettem a tömegközlekedésen. Csak ültem, és néztem az embereket, és alig vártam, hogy kiléphessek a friss levegőre. Nyomasztó hőség uralkodott a kocsikban, hiába voltak nyitva az ablakok. És mindenhol ember. Csak úgy hömpölygött a tömeg. Ritkán veszem igénybe ezt a szolgáltatást, és most elcsodálkoztam ezen az egészen. A hölgy rám mosolygott. Végtelen békesség áradt a mosolyából. Nekem kívülállónak úgy tűnt, ez a hölgy bizony boldog életet élhetett. 

"Sokszor utazom metrón." - szólított meg a hölgy. Nekem már nem tűnik fel a tömeg, nem tűnik fel a levegőtlenség. Megszoktam. Bizony, ezt is meg lehet szokni, mint annyi minden mást az életben. Én már csak tudom. Én aztán éltem az életem, szerettem az életem, és még mindig szeretem, bár közel a nyolcvanhoz, az ember teste már elég makacs tud lenni. Szerettem, és szerettek, gyűlöltek, és gyűlöltem. Bizony... nagyon tudtam gyűlölni. Igen... a mai világban a sok elterjedt spirituális és vallási tan szinte tiltja a gyűlöletet... de én bevallom, bizony volt, hogy gyűlöltem. Embereket, férfiakat, nőket, életeket, sorsokat. ÉS volt, hogy nagyon szerettem, és viszont szerettek. És volt, hogy nagyon szerettem... de mindezt hiába."

"Sosem voltam férjnél. Nem akartam kötöttségekben élni, nem akartam társadalmi normáknak megfelelni. Csak azért nem akartam férjhez menni, mert az volt a szokás. Az igaz szerelmet kerestem, kutattam... és talán meg is leltem.... talán meg is leltem. Amikor fiatal lány voltam könnyű volt munkát találni. Igazából azt bűntették, ha valakinek nem volt munkája. Szüleim taníttattak, elvégeztem a jogi egyetemet, és gyorsan munkába is álltam. Ott ismerkedtem meg egy nagyon kedves férfival. Volt benne valami... azt hiszem ezt manapság így mondanák. Jó ember volt... a legjobb, akit valaha ismertem. Fordulhattam hozzá bármilyen problémám is volt, ő mindig segített ahol tudott. Szerettem ezt a munkát, szerettem azt a munkahelyet. Családdá váltunk, nagy veszekedésekkel, és nagy kibékülésekkel. Aztán jött a rendszerváltás, a szélrózsa minden irányába elfújt bennünket az élet. Isten, sors, Univerzum valahogy úgy intézte, hogy ezzel a nagyszerű emberrel megint együtt dolgozhattam. Nagy csapat voltunk mi, a legjobbak! Aztán egyszer ültem az iroda magányában, már mindenki rég hazament. Nekem még el kellett rendezzek egy nagyon fontos ügyet a másnapi tárgyalásra. ÉS azt vettem észre, képtelen vagyok koncentrálni.  Csak ez a csodálatos férfi járt az eszembe. Az ő arcát láttam mindenütt, és mosolyogtam. A szívem olyat érzett, amelyet előtte még sohasem. Nem tudom, hogy szerelem volt e ez. Biztonságot adott nekem, és láthatatlanul ott állt mögöttem. Ha bajban voltam, pénz kellett autóra, házra, vagy a gyerekeim iskoláztatására, mindig fizetett jutalékot, előleget, vagy adott céges kölcsönt, amelyet aztán apránként visszafizethettem. Sokszor volt lelki bánatom, akkor egy kávé mellett megbeszéltük az élet nagy dolgait. Sokat nevettem vele, sokat nevettem mellette. Vele a munka egy ajándék volt a számomra."

"Sosem bírtam befogni a szám. Sosem. És általában minden írt és íratlan létező, és sosem volt társadalmi szabályt megszegtem. Szültem három gyermeket, pedig sosem voltam férjnél, és őszinte voltam. Párszor ráfáztam az őszinteségemre, de az esetek többségében nem ért emiatt hátrány. Az emberek, bár összesúgtak a hátam mögött, néhol azért nagyon is irigyeltek. Irigyeltek, mert én nem szürkültem bele a létezésbe. Ezért egy váratlan reggel fogtam magam, és ennek a nagyszerű férfinak egyszerűen szerelmet vallottam. Igazából ezzel én magamat is megleptem, de úgy gondoltam veszteni valóm nincs. Aztán ahogyan kiejtettem a mondatokat a számon, rádöbbentem, hogy elveszíthetem az állásom is. Valahogy azt éreztem, az én csodálatos életembe bedobtam az atombombát... én saját magam, és most várom, hogy felrobbanjon. Már pakoltam össze a dolgaimat. Emlékszem az érzésekre, amik akkor a hatalmukba kerítettek. Legszívesebben a fejem vertem volna az asztalomba... de megtettem, és már nem fordíthattam vissza az idő kerekét. És ekkor érkezett a meglepetés. A válasza. Minden egyes szava mind a mai napig itt cseng fülemben. Az érzései hasonlóak voltak az enyémekhez. De... és itt jött egy de... De ő nem akarja összekeverni a munkát a magánélettel. Ennyi volt. Nem romlott meg a jó kapcsolat kettőnk között. Egész életünkben egymással dolgoztunk, hosszú hosszú évtizedeken keresztül. Ő volt az én láthatatlan védelmezőm. Többet tett értem, mint bárki más. Sosem teljesült be a szerelmünk. Sosem."

"Tudja kedves, én soha nem bántam meg semmit, amit tettem életemben. Volt, amire azt mondtam, dönthettem volna másként, de soha semmit nem bántam meg. Soha! Két éve meghalt. Ott álltam a sírjánál, és csak annyit tudtam mondani: "Megpróbálhattuk volna! Megpróbálhattuk volna!" Talán igaza volt. Talán igaza. Hiszen bár nem lett a társam, de védelmezett egy életen át. De valamiért mindig azt gondolom, megpróbálhattuk volna! Nem lett a társam, a szerelmem, de amíg élt velem, mellettem volt. De meg kellett volna próbáljuk! Itt nincs happy end. Nem tudom, vajon neki valaha eszébe jutott-e, hogy ezt kellett volna tegyük. Nem tudom, mint ahogyan vele kapcsolatban annyi mindent nem tudok.  Ha visszaemlékezem elmúlt éveimre, ez az egyetlen dolog, amelyet másként tennék... ez az egyetlen... Mert valamiért úgy érzem, eldobtuk magunktól a boldogságot, egy csodálatos élet esélyét! Igen... tudom... minden úgy történt, ahogy történnie kellett."

"Nézze ezt a sok embert. Nem kommunikálnak, nem mosolyognak. Nézik a telefonjaikat, azt sem tudják, mi zajlik körülöttük. Milyen érdekes. Ebben a világban már minden adott, hogy boldogok lehessünk. Különböző vallási, és spirituális utak, sámánok,  pszichiáterek, párkapcsolati tanácsadók, társkeresők... a világ mégis tele van szomorú és magányos emberekkel. Én sosem voltam szomorú, és sosem voltam magányos. És nekem megadatott az, ami oly sok embernek nem. Egy igaz szerelem. ÉS mégis ez az, ami annyira fáj, így közel a nyolcvanhoz. Mert soha nem teljesülhetett be! Soha! És ezen már nem változtathatok! Ezen már nem tudok változtatni!" 

A néni elhallgatott. Néztünk magunk elé, és nem szóltunk. Elértük a célunkat, mindketten leszálltunk. "Néha nincs tanulság, néha nincs feloldozás. Tetteink vannak, és tetteinknek következményei. ÉS ezzel kell együtt élnünk. Fogadjon el tőlem egy jó tanácsot kedveském! Soha ne dobja el magától a boldogság lehetőségét! Soha! Legalább próbálja meg, hogy ne kelljen ott állnia egy sír felett, és arra gondolnia, mi lett volna ha, mert ez nagyon fájdalmas érzés. Lehet, hogy a boldogság csak egy óráig fog tartani, de az is lehet, hogy egy életen át. De soha ne dobja el a lehetőségét!"