Lassan véget ér a nap. Nyugovóra tér a város, és én is. Bár még mindig gondolkodom egy mondaton. Mélyen megérintette a lelkem és  szívem. Vannak gondolatok, amelyekkel nagyon is egyet tudok érteni, és vannak, mint jelen esetben ez a mondat is, amivel nem tudok, mit kezdeni. Igaz lenne? Tényleg így van? ÉS még mindig ott cseng eme mondat a fülemben. "Isten nem segít az erőseknek, és a nagyon elesetteknek sem..." Az erőseknek azért, mert nincs rá szükségük, a nagyon elesetteknek pedig azért nem, mert nem tudnak, mit kezdeni a segítséggel!" 

Nem olyan régóta ismerem őt, de már sokszor átlendített életem egy egy mélypontján. Szeretem az életem, szeretem élni az életem, aztán hirtelen egyszer csak a semmiből azt érzem elakadtam, azt érzem, nem vagyok jól, azt érzem kell valami, vagy valaki, aki átlendít ezen az időszakon, vagy segít magyarázatot találnom arra, ha minden olyan szép és jó körülöttem, akkor vajon én miért nem érzem ezt? Vagy miért nem ezt érzem? Akkor miért fordul magam ellen a saját testem és nehezíti a létezésem? Amikor megláttam őt, egyetlen gondolat jutott eszembe, ennek hangot is adtam: "Milyen jól nézel ki!" Kortalan... nem lehet megmondani mennyi idős is lehet. Tökéletes smink, tökéletes frizura, és van egy olyan különleges kisugárzása, amitől az ember már az találkozás első másodperceiben azt gondolja, jobban érzi magát. Nevetett a mondatomon, szerinte a látszat néha csal. Beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem neki, mi minden történt az utolsó találkozásunk óta. Hát... volt mit. Az én életemben mindig zajlanak az események. Csak hallgatott, nem szólt egy szót sem. Ő tud a múltamról, a menekülésemről, a válásomról, az új életemről. Szinte mindent tud, ki is vagyok én. Talán jobban ismer engem, mint én önmagam. Ő belelát a gondolataimba, a tudatalattimban elrejtőzött dolgokba, amelyek szépen csendben megbújva, csak  a megfelelő pillanatra vártak, hogy előtörjenek, és csak azt veszem észre... valami nem jó. Nem érzem jól magam, nem tudok örülni a pillanatoknak, folyamatosan aggódom. Most is ezért jöttem el hozzá. Végre megtudjam, mi az, ami ennyire nyomaszt.

"Te erős vagy! Képzeld, mi lenne, ha pár évvel ezelőtti éneddel beszélnék, aki a saját élete fogja, aki nem tudja, hogyan kellene megszabadulnia a házasságából, aki azt sem tudja, mit hoz a holnap. Most megvan mindened, egészséges gyermeked, álom munkád, több is ... van hol álomra hajtanod a fejed, van egy jövőd, vannak álmaid, és van életed. ÉS szabad vagy!" - csak néztem rá... igen szabad vagyok.... és most elérkezett az a pillanat, amikor nem tudok, mit kezdeni a szabadságommal. Mindezt, amit elmondott, tudtam, éreztem, tisztában voltam vele, mint ahogyan azzal is, hogy pont ezért kellene, hogy jól érezzem magam! És valamiért a testem fizikai tüneteket produkál... ergo, a lelkemnek valami bánata van, amit szeretne a tudomásomra hozni, csak én nem értem... vagy nem akarom megérteni. 

Sosem foglalkoztam azzal, hogy a körülöttem élő emberek hogyan élnek. Hiszen az ő életük, az ő döntéseik... az utóbbi időben azonban azt vettem észre elkezdtem figyelni őket... az életüket, a tetteiket.... és csak azt láttam, aki nem ismer se embert , sem Istent, áttapos mindenen és mindenkinek, az boldogul... van pénze, van családja, van párkapcsolata.... azt vettem észre, aki csak elvan a saját létezésében, és csak él , nem törődik Istennel, sorssal, Univerzummal, karmával, él! Nem akar magyarázatot az élete történeteire, nem akar semmit, este álomra hajtja a fejét, reggel felébred, és megy . Ennyi... és nekem, aki kívülállóként szemléli az eseményeket az az érzésem, nekik minden sikerül.... és akkor itt vagyok én... én, aki újjáépítette az életét, a semmiből... és vannak álmaim, és vágyaim, és nem lépek előrébb egyik ügyben sem. És hiába keresem, kutatom a válaszokat, azok csak nem akarnak megérkezni hozzám. Igen... tudom... nekem csak a saját életemmel kell foglalkozzak, de néha annyira szeretném tudni, én mit csinálok rosszul, vagy ők, mit annyira jól? 

Rám nézett és nevetett. ÉS nem kezdett el nekem magyarázni, a Te csak a saját életeddel foglalkozz, és egyéb mondatokkal! Csak mosolygott. "Te erős vagy! Isten nem segít az erőseknek, és a nagyon elesetteknek sem!" - én néztem rá értetlenül, és magyarázatot vártam. Mi az, hogy nem segít? Mi az, hogy erős vagyok? Hiszen itt állok előtte ezer és egy kérdés kavarog a gondolataimban, nem értek semmit... és azt mondja erős vagyok. ÉS mi az, hogy akkor Isten nem segít? Akkor ezek szerint gyenge, összetört nőnek kellene lennem, és minden megoldódna egycsapásra? Akkor végre megkapnám, amire annyira vágyom? "Nem segít..." - folytatta... az erőseknek azért nem, mert tudja, hogy megoldják, a nagyon elesetteknek meg azért nem, mert nem tudnak mit kezdeni a segítséggel. Mintha nem is nyújtana feléjük kezet." Ezt a mondatot én még soha senkitől nem hallottam. Nem tudtam ezzel a gondolattal mit kezdeni, csak gondolkodni rajta. Sok minden történt velem életem folyamán, és még mindig itt vagyok, mint ahogyan sokan mások is. Hogy ezt most  magunknak, Istennek, sorsnak, Univerzumnak köszönhetjük-e, vagy csak egyszerűen szerencsénk volt? Nem tudom... de szeretném tudni. Mint ahogyan azt is nekem miért nem jár az, ami másnak igen, és másnak miért nem jár az, ami nekem igen. Mi az, amit a mások jobban vagy jól csinálnak, vagy mit kellene még nekem tennem, hogy én is megtapasztalhassam, azokat a dolgokat, amelyekre annyira vágyom? Vagy miért vágyom annyira dolgokra, napok, hetek, hónapok, évek óta, amelyet nem kapok meg?  És, ha már oly régóta vágyom rájuk, és még mindig nem kaptam meg, akkor honnan van a hitem, hogy egyszer majd megkapom? Vagy, ha már elengedtem bizonyos álmaimat, akkor miért ütik fel újra és újra a fejüket, összezavarva megint mindazt, ami már annyira letisztult, és nyugodt volt? ÉS most, amikor minden rendben van velem, körülöttem, akkor mégis mit is akar az én lelkem? Mik ezek a fizikai tünetek, amelyek megnehezítik a napjaimat? Miért pont nekem kell ezeket megtapasztalni? És végre, mikor leszek már túl ezen az egészen, hogy újra a régi önmagamat visszakapva élhessem az életem, lelkesedéssel, hittel, álmokkal, vágyakkal, és nem gyengének érezve magam, félve, aggódva, hogy vajon képes leszek-e végig csinálni egy egy napot? Vagy, ha már így alakult, akkor miért nem fogadom el ezt az egészet, és miért keresem, és kutatom annyira a válaszokat? Egyáltalán, miért vannak nekem kérdéseim? És egy egy megválaszolt kérdés után vajon miért jönnek újabbak és újabbak? 

Egyet tudok... mégpediglen azt, hogy semmit sem tudok! De szeretnék magyarázatokat kapni a kérdéseimre. Aztán persze mindig szembe jut, hogy talán fel sem kellene tennem a kérdéseimet, mert talán nincsenek is válaszok.... vagy, úgyis minden értelmet nyer, persze utólag, egyszer csak egy váratlan pillanatban a múlt eseményei hirtelen megértetődnek. Hirtelen minden, ami káosznak tűnt akkor, amikor megéltem, utólag kiderül, hogy  igenis nagyon is jól megkomponált történések követték egymást, hogy eljussak egy célhoz, amelyet talán nem is én jelöltem ki magamnak. 

Eljöttem tőle, bár a kérdéseim többsége megválaszolatlan maradt, mégis sokkal jobban éreztem magam. De eme mondata még mindig ott motoszkál a fejemben. "Isten nem segít az erőseknek, és a nagyon elesdetteknek sem." Vajon tényleg így lenne?