A csontomig hatol a jeges szél. "Már megint nem készültem fel eléggé." Morgok magamban, magamnak. Most nagyon vágyom a meleg otthonomba... nagyon. Későre jár, hosszú nap ér talán nem is oly soká véget. Fázom... nagyon... egész nap fáztam. Hideg van... haza szeretnék menni, ahol már vár a jó meleg szoba... és egy forró fürdő. 

Nézem őket. Két ember. Egy sors. Hajléktalanok. Itt élnek a parkban. Mindig látom őket. Szinte mindennap. Nekem mégsem jelentettek sokáig semmit. "Csak" hajléktalanok. Kettő a sok közül. Emlékszem az első beszélgetésünkre. Leültem egy padra, ebben a parkban. Szeretem ezt a parkot. Bár nagyon sokan vagyunk, mégis van benne valami nyugalom... békesség, ahol a lelkem képes  feltöltődni egy fárasztó nap után. Gyermekem a játszótéren volt a barátaival. Csak ültem a padon, és gondoltam a semmire, miközben fél szememet kedvenc csemetémen tartottam.

Ekkor ült le mellém a hölgy. Olyan ápolt volt... ápolt a többiekhez képest. Kezében egy kockás füzetet szorongatott. Ránéztem. Hirtelen eszembe jutott, hogy annyi szabad pad van itt, mégis miért pont ide kellett ülnie? De nem akartam bántani. Ő nem tehet arról, hogy én most nem érzem jól magam. Rám mosolygott. Próbáltam őszintén viszonozni a gesztust. "Felolvashatom egy versemet?" kérdezte tőlem. "Nem! Nem akarok most verset! Nem akarok beszélgetni!" - gondoltam magamban, de nem adtam hangot eme gondolataimnak. Csak bólintottam... Hát legyen. Végül is egy vers még belefér.

ÉS a hölgy elkezdett felolvasni. Gyönyörű vers volt. A fájdalomról, az egyedüllétről szólt. Sorstalanul volt a címe... erre tisztán emlékszem. Néha elcsuklott a hangja. Néha letörölte a könnyeit. De felolvasta nekem a versét. Megérintett. Mély volt, fájdalmakkal teli. "Éhes?" - kérdeztem tőle. "Nem akarom zavarni." - motyogta. Szégyellte, hogy éhes.

A park mellett volt egy kis élelmiszer bolt. Elmentem, vettem neki kenyeret, felvágottat, ásványvizet. Szándékosan nem vettem alkoholt. Valahogy mindenkiben az a sztereotípia él, hogy aki hajléktalan az csak is alkoholista lehet. De ezen a hölgyön látszott, hogy nem iszik. Illetve nem látszott az arcán az a fajta torzulás, amelyet az alkohol okoz egy bizonyos idő után. Odaadtam kezébe a kis csomagot. Nem szánalomból adtam neki, szívből.

Hálás volt... nem akartam, hogy hálás legyen. Tényleg szívből segítettem. Leült a padra, és kétségbeesetten elkezdett enni. Látszott rajta, hogy már rég nem ehetett. "Az emberek már nem szívesen adnak nekünk pénzt. Azt hiszik italra költjük. Vagy már nekik sincs. Már nem tűnünk fel nekik. Immúnisak lettek ránk. Néha érkezik egy vádló tekintet, egy undorral teli arckifejezés... és ennyi. Ritkán kapunk ételt. De szerencsére azért vannak még jó emberek. Szoktak adni nekem ruhát, takarót, ételt. Van, aki még beszélget is velem. Van, aki csak gyorsan idedobja nekünk, amit hozott, mert nem akarja, hogy a barátai vagy az ismerősei lássák, hogy szóba áll a mifélénkkel."

"Volt szép házam, életem, férjem, gyermekeim. Pár évvel ezelőtt még én is szánakozva és undorral néztem az ilyen embereket, mint amilyenné én is váltam. A férjem alkoholista volt. Elveszítettünk mindent. Vagyis semmit nem tudtunk már fenntartani, amink volt. A gyerekek már régen kiröpültek a családi fészekből. Már nem keresnek. Én sem őket. Unokáim is vannak. De sosem láttam, láthattam őket. Haragszanak rám. Haragszanak, mert engem okolnak, amiért az alkoholista apjuk miatt nem volt gyerekkoruk, engem okolnak az életük összes téves, vagy rossz döntéséért. Engem okolnak...." - elcsendesedett... csak nézett a semmibe... látszott rajta, hogy visszatért a múltjába... abba a múltba, ami a mostani jelenét létrehozta.

"Sosem voltak nagy családi ünnepek, beszélgetések, ebédek... csak nagy családi veszekedések voltak... és verekedések. A gyerekeim megunták, és ahogyan lehetőségük akadt elhagyták a szülői fészket... és soha többé nem jöttek vissza... soha többé. Pedig én mindent megtettem, amire képes voltam. De ezek szerint ez kevés. Nagyon kevés."

"Már nem akarnak engem... pedig én mindent megtettem értük... de csak ennyire tellett tőlem... csak ennyire. Sosem tudtam, sosem mondhattam el nekik, hogy sajnálom, amiért úgy érzik, kevés voltam nekik. Sosem adtak esélyt nekem! Sosem! Pedig szeretem őket! Tudom... annyi mindent kellett volna másként tegyek De ott, akkor azokban a helyzetekben csak ennyire voltam képes! És ők engem vádolnak."

"Valaha számítottam. Volt nevem, voltam valakinek a felesége... voltam édesanya... ma már senki vagyok. Az emberek undorodnak tőlem, elfordítják a fejüket... és már nem számítok... senkinek sem számítok. Ha meghalnék senkit nem érdekelne. Senkit sem érdekelne. Egy szeméttel kevesebb az utcán. Pedig valaha voltam valaki... feleség... anya... "

"Elveszítettem a házat. Rokonaim, barátaim nem voltak, nem volt hová mennem. És csak csúsztam és csúsztam egyre lejjebb és egyre lejjebb. ÉS idáig jutottam. Idáig jutottam. Sorstalanul élem az életem. Már nem számít a létezésem senkinek. " 

Ránéztem. Láttam az arcán a fájdalmat. Olyan tiszta, őszinte volt a tekintete. Elmesélte az életét, az élete egy darabját. Nem tudom, mit várt tőlem, vagy várt-e tőlem bármit is. Nem éreztem iránta szánalmat... erősnek hittem. Erősnek, hogy egy ilyen élettel a háta mögött valahogy mégiscsak próbál életben maradni. Ahogyan néztem őt, eszembe jutott, akár én is lehetnék, vagy az egyik hozzátartozóm. Én is évekig eltűntem mindenki szeme elől. Nem tudom, volt-e, aki keresett, vagy aggódott értem. Vagy egyáltalán eszükbe jutottam-e valaha... karácsonykor, a születésnapomon... nem tudom. Akár én is lehetnék azon a padon, abban a helyzetben. Vagy az édesanyám. Majd tíz évig nem beszéltem vele, nem tudtam a sorsáról... akár ő is lehetett volna. 

Nem tudtam neki semmi biztatót mondani. Semmit, ami az ő helyzetében segítség lett volna. Csak néztem őt... és még inkább hálát éreztem Isten, sors, Univerzum irányába. Én másként élhetek. Van hol álomra hajtanom a fejem. Egészséges vagyok. Számítok, ha másnak nem, hát a kislányomnak. 

A beszélgetésünk végére kiderült, nem egyedül él ebben a parkban. Van egy társa is. Most együtt próbálják túlélni a mindennapokat, együtt próbálnak életben maradni egy embertelen világban. Már nincs reményük, már nincsenek vágyaik... mégis élnek, életben vannak, és egymást támogatva jutnak túl egy egy napon. 

Ha adódik valami munka szívesen elvállalják. Szeretnének kijutni ebből a körből, ebből a földi pokolból. Együtt.... mert mindig eljön a holnap. 

Így ismertem meg őket. A park két lakóját. Most is hoztam nekik ételt, és meleg ruhákat, meg takarókat. Jéghideg szél fúj. Hálásak az ételért, a takarókért, a ruhákért. 

Megismerkedésünk óta eltelt egy év... de vonásaik megkeményedtek, eltorzultak. Olyan érzésem van, mintha legalább húsz évet öregedtek volna. Talán nem is csoda. Azt mondják a karácsony körüli időszak az jó, mert akkor sokan osztogatnak ingyen meleg ételt. Az év többi napján ők csak mocskos hajléktalanok, de karácsonykor mindenki rajtuk akar segíteni. Pár napig jól élhetnek.... mint régen. Van, mit enniük, és ilyenkor még lakniuk is van hol. Aztán elmúlik a karácsony, és vele együtt elmúlik az együttérzés is az emberekből. Ők megint mocskos hajléktalanok lesznek, akik sorstalanul élik az életüket... nem számítva senkinek, és semminek. 

Volt egy életük... cipelik a múltjukat, és még mindig reménykednek abban, hogy egyszer eljő az a holnap, amikor minden megváltozik. Talán egyszer eljön az a holnap, amikor a hölgy láthatja a gyermekeit, és az unokáit, és lesz hol álomra hajtaniuk a fejüket. 

Csontomig hatol a hideg. És végtelen hálás vagyok az életemért. Vajon mitől függ, hogy ki az, aki képes talpra állni, és ki az, aki lecsúszik, aki sorstalanná válik? És vajon innen, ebből a helyzetből még lesz számukra kiút? Egyáltalán akarnak kiutat?